Teltek a napok és szerencsére elmondhattuk, hogy minden a tervek szerint halad. Még vannak apró hiányosságok, de ezek természetesek, és könnyedén kiküszöbölhetők. Látszólag minden adott a vb címhez. Hogy Kimin nem is fog múlni, abban 100 százalékig biztos vagyok. Csak az kell, hogy minden külső tényező tökéletesen működjön. És akkor nincs akadály. Idén mindennek sikerülnie kell. És ha ez összejön… én leszek a legboldogabb a világon.

Párosan szép az élet ezt egy percig sem cáfolta senki. Azonban mindig akadnak zavaró tényezők, melyek megpróbálják megakadályozni azt, hogy az ember nyugodt és kiegyensúlyozott maradjon. Bármennyire is bízik valaki szerelme tárgyában, valamilyen szinten azért mindig ott motoszkál a fejében az a bizonyos kis zöldszemű muki, akit féltékenységnek hívnak. Ami egyrészről jó, mert aki féltékeny, az minden bizonnyal szerelmes. Másrészről viszont épp az ellenkezője. Alattomos és rossz. Félreértések, viták, veszekedések kiváltója, mely olykor rendesen meg tudja keseríteni az ember életét.

Mikor Olaszországban teszteltünk, meglehetősen népes tömeg gyűlt össze a pálya mellett, hogy meglesse az eseményeket. Kicsit aggódtam, mit fog kiváltani az olaszokból Schumacher hiánya, valamint a mi jelenlétünk. Kellemes meglepetést okoztak. Tökéletesen elfogadják az új felállást, habár nekik mégis Michael az örök bajnok.

A sok „Forza Ferrari” mellett hallani véltem a „Kimit” és a „Felipét” is, sőt helyenként még a „Nórát” is, ami különösen jól esett. Furcsa a McLarenből hirtelen Ferrariba csöppenni. Ez egy külön világ. Teljesen más, de nem feltétlenül rossz. Hatalmas múlttal rendelkező csapat, nagyszerű, nagy tudású szerelő, és mérnökcsapattal, valamint óriási rajongótáborral, akiknél el kell érni, hogy elhiggyék azt, hogy Schumacher után is van élet. Mert van. Ő nagy volt, de nem pótolhatatlan. A Kimi-éra elkezdődött, és teljes gőzzel robog a győzelem felé. Glover meg fulladjon bele a csapatába…

A pályamentén leskelődők közül valahogy kitűnt egy – valljuk be, elég jóképű – olasz srác. Minden nap ott volt, ugyanazon a helyen és nagy érdeklődéssel figyelt mindent. Egyik nap, mikor volt egy kis szabadidőm, pihenőképpen kiültem a pálya szélére némi zene társaságában. Igen kellemes volt, mígnem valaki megkocogtatta a vállam. Hát nem mondom, hogy nem ijedtem meg. Csak majdnem hanyatt estem. Eltettem az mp3-at és felnéztem. Azzal a sráccal találtam szemben magam, akiről az imént beszéltem. Hű, így közelről… tényleg nem rossz. De nem az esetem. Nekem az ilyen olasz macsók nem jönnek be.

     - Nora Szegő, ha nem tévedek?! – szólt. Na igen. „Nórából” Nora” lett. Egye fene, el van nézve.

     - Az volnék. Te pedig, ha nem tévedek…

     - Gianni Caprioli.

     - Áh, pont ezt akartam mondani. És… segíthetek valamiben? – kérdeztem. – Hahó! Gianni, itt vagy? Föld hívja Giannit, jelentkezz! – integettem a szeme előtt, mivel nem kaptam választ.

     - Jaj, bocsi. Elbambultam.

     - Azt látom.

     - Csak mert olyan szép vagy.

     - Oh… kösz. Szóval?

     - Mit szóval? Jah! Hát… meghívhatlak valahová? – tért a lényegre.

     - Uhh… De gyors valaki! Nem tudom, hogy errefelé milyen módon, és milyen sebességgel terjednek a hírek, de én…

     - Tudom. Kimi. De csak… baráti alapon.

     - Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

     - Naaa. Apámnak van egy tuti olasz étterme a közelben. Isteni a pizzánk!

     - De nem is ismerlek.

     - Pont azért! Ha megkóstolod a pizzánkat, azt fogod hinni, ezer éve ismersz. Higgy nekem! Na? Csak mondj igent! – tipikus olasz. A pizzájával akar megvesztegetni. Tisztára, mint a filmekben. Be***ás! De tök aranyos, hogy itt áradozik. Akaratlanul is nevetnem kell.

     - Még meggondolom, jó?

     - Ahogy akarod. Én várok.

     - Hát… Nekem most mennem kell. Bocs. – tápászkodtam fel, amivel szemmel láthatóan rontottam eddigi vidám hangulatán. – De tudod mit? – szóltam vissza – Nincs kedved leskelődni kicsit a boxban? – nincs mit tenni, megesett rajta a szívem. Csak tudnám miért…

     - Lehet?

     - Azért mondom.

     - Akkor… van! – csillant fel a szeme és már mellettem is termett. Ez tiszta lüke. Már nagyban röhögtem, mikor visszaértünk a boxba, Kimi meg csak nézett és nem tudta hova tenni a dolgokat.

     - Merre jártál? – jött oda, és adott egy puszit.

     - Csak pihentem kicsit.

     - Ahha.

     - Ő Gianni. Megígértem neki, hogy körbenézhet. Ha nem baj.

     - Nekem nyolc… - válaszolt Kimi.

     - Mark! Ha megkérlek, megmutatsz ezt-azt Gianninak?

     - Persze. – azzal Mark félrevonult vele. Kicsit lepasszoltam, ami láthatóan nem tetszett neki, de hát van ilyen… :P

     - Ez meg ki? – kérdezte Kimi.

     - Passz. Egy… szurkoló. A pálya szélén ültem, mikor megjelent. Meg akar hívni pizzázni…

     - Pizzázni? Micsoda program… - húzta el a száját.

     - Olaszországban vagyunk, nem hívhatott rénszarvasvadászatra.

     - Oké, de akkor is. De ugye nem akarsz elmenni vele? – nini! Itt a zöld muki?

     - Hát… nem is tudom… - kezdtem csavargatni a hajam.

     - Naaa, most komolyan! Ugye nem mész el?

     - Nem áll szándékomban. – váltottam tényleg komolyabbra.

     - Akkor jó.

     - Azért is hoztam ide, hogy hátha megelégszik ezzel.

     - Hát ajánlom is neki, különben…

     - Különben?

     - Megbánja azt is, hogy a világra jött, ha egy ujjal is hozzád ér!

     - De jó nekem, hogy így vigyázol rám. – vigyorogtam, mint a vadalma, Kimi arcáról azonban lefagyott a mosoly, mikor Gianni visszatért.

     - Nos, elfogadod a meghívást? – kérdezte újból, mire Kimi jelentőségteljesen átkarolt.

     - Nézd! Nagyon kedves vagy, meg minden, de…

     - Mindketten meg vagytok hívva. No problem. Erre nem mondhattok nemet!

Ránéztem Kimire, mire ő csak megvonta a vállát.

     - Jó, legyen. – egyeztem bele, bár a lelkesedésem egyre kevesebb…

     - Nagyszerű! Akkor este találkozzunk… a pálya mellett?

     - Nekem oké.

     - Remek. – amint ezt kimondta, már mennie is kellett, ugyanis egy-két szerelő került elő, és tanácsolta Gianninak, hogy talán nem kellene már itt lennie… :p Ki tudja miféle ember, nehogy megtudjon a csapatról és a kocsiról valami olyat, amit nem kellene.

Estefelé készülődni kezdtem. Mi a fenét vegyek fel? Mégsem mehetek melegítőben… Végül egy csini ruha mellett döntöttem, egy magas sarkú szandállal párosítva.

     - Kicsim! – szólt Kimi, mikor épp a tükör előtt álltam, és próbáltam összetűzni a hajam.

     - Igen?

     - Hűűű, de jól nézel ki!

     - Köszi. De nem ezt akartad mondani.

     - Valóban. – vallotta be.

     - Na ki vele.

     - Nagy gond, ha nem megyek?

     - De miért?

     - Semmi kedvem ott bájologni. Meg fáradt is vagyok.

     - Oké. Semmi baj. De akkor én sem megyek. – jelentettem ki.

     - Menj nyugodtan, ha akarsz. Bár egy cseppet sem lelkesít a gondolat, hogy azzal a pasassal leszel, de egyszerűen képtelen vagyok elmenni. Bízom benned, szóval ha akarsz…

     - Többek között ezt imádom benned. - adtam neki egy puszit – Rendben, de csak mert megígértem neki.

     - Igen. De ne maradj sokáig!

     - Nem szándékozom. Na megyek.

     - Vigyázz magadra! – csókolt meg, majd indultam.

Gianni már ott várt a pálya bejáratánál. Hát nem zuhant magába, amiért Kimi nem jött velem… Valóban nem volt messze az az étterem. Csinos kis hely. Olyan tipikus olasz. És egy cseppet sem lepukkant, igen színvonalas. Még jó, hogy nem melegítőbe jöttem…

Bementünk, és leültünk egy asztalhoz, Gianni pedig el is tűnt egy időre. Legalább volt időm nézelődni. Barátságos, csendes kis étterem, kifejezetten elnyerte a tetszésemet. Merengésemből ínycsiklandó illatok csaltak vissza a földre, és Gianni is hamarosan visszatért, nagy adag étellel.

     - Ez nagyon jól néz ki. Azt se tudom hol kezdjem.

     - Ahol akarod.

     - Öhm.. hogy mondják olaszul, hogy… „finom”? – kérdeztem.

     - Squisito

     - Csak mert ez határozottan squisito - mondtam, és már vettem is a számba a következő falatot. Valóban fantasztikus íze volt – Most meg mit nevetsz? – kérdeztem, mikor Gianni kedvesen nevetni kezdett. Mi baja? A fogam közé ragadt valami? Vagy foltos a ruhám? Tuti, hogy elkenődött a sminkem, és most úgy nézek ki, mint akinek behúztak egyet. De nem is érdekel, csak ne vigyorogjon már, mert idegesít.

     - Semmit, nem lényeg. – mosolygott tovább.

     - De! Mi olyan vicces?

     - Csak… olyan aranyosan mondtad, hogy squisito.

     - Pff. Mi aranyos volt benne? Meglehetősen hiányos az olasz tudásom, ezáltal a kiejtésem se okés, de hogy aranyos…

     - De tényleg. Olyan jól hangzott a szádból. Mondd még egyszeeer!

     - Dehogy mondom. Eddig se kellett volna…

     - Na, kérlek.

     - Nem én!

     - A kedvemért!

     - Nem!

     - Naaa

     - Oké, squisito. Most jó? – röhögtem el magam.

     - Kitűnő. – vigyorgott.

Ekkor egy halom ember tódult be egyszerre. Látszólag együtt vannak. Jesszusom, ez egy család. Hányan vannak, te jó ég?! Voltak vagy tízen, 4 évestől egészen 60 évesig. 

     - Buona sera, édes fiam! – közeledett a nagy család az asztalunk felé.

     - Mamma mia! Nem is mondtad, hogy a barátnődet is hozod! – szólt egy nő, feltételezem Gianni édesanyja.

     - Én nem vagyok a … barátnője. – nyögtem ki, de ezt már senki nem hallotta, mindenki rajtam lógott, beszéltek mindenfélét a fülembe, amiből semmit nem értettem, úgy kezeltek, mintha száz éve ismernénk egymást, és hű de jóban lennénk. Holott ezek az emberek nekem vadidegenek. Ráadásul nem szokványos emberek, teljesen mások. Ma már nem ilyen egy átlag olasz család, de úgy tűnik én akaratom ellenére kifogtam egy igencsak régimódi bandát. Szuper. Mindez semmi. A nagyja most következik.