Elérkeztünk a csütörtökhöz és Ginával célba vettük a Hungaroringet. Alig vártuk, hogy beszabadulhassunk a boxutcába. Nagyszerű volt. Egyszerűen hihetetlen. Hát nem tudom pontosan mennyit, de jó adag időt eltöltöttünk mindenütt. Összefutottunk Nickkel is, aki ismét kellemesnek ígérkező beszélgetésbe elegyedett Ginával.

Kimi épp Markkal beszélgetett, mikor észrevett.

     - Bocs, azonnal jövök. – hagyta faképnél terapeutáját – Anett! – közeledett felém Kimi. Jaj. Ezt nem úszom meg. De én már nem akarok többet beszélni arról az „incidensről”. El akarom felejteni – Olyan hirtelen elmentél tegnap. – mondta szomorúan.

     - Tudom. Bocs. Nem akartam bunkózni, csak… így jött ki… Bocs.

     - Semmi baj. De azt hiszem beszélnünk kell. Holnap este… gyere el velem vacsorázni.

     - Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez jó ötlet. – mondtam, közben meg is lett a következménye, hogy Kimi kimerészkedett „odújából”. Ellepték a rajongók, és én egyre messzebb kerültem tőle. Konkrét választ nem is adtam, úgysem hallaná.

     - Kérlek! – hallottam még a távolból, majd szegénynek nem volt mit tenni, nekiállt aláírást osztogatni. Közben Gina is megérkezett.

     - Beszéltetek? – kérdezte, mikor látta, hogy meredten bámulom Kimit és a körülötte lévő tömeget a távolból, és közben, mintha teljesen más világon lennék.

     - Pár szót. Jaj, segíts nekem, kérlek! Fogalmam sincs, mit tegyek.

     - Mi történt?

     - Arra kért, hogy holnap este vacsorázzak vele. Mert beszélnünk kell.

     - És mit mondtál?

     - Semmit. Már nem tudtam, mert ellepték. – mutattam a tőlünk pár méterre lévő rajongó-tömörülésre – Szerintem nem megyek el. Csak rontanék a helyzeten.

     - Miért? Menj el! Vagy itt van Jenni is?

     - Nem, ő nincs. Gondolom otthon van.

     - Akkor?  Mit veszíthetsz? Mi a baj?

     - A baj ott van, hogy mindig is szimpatikus volt, de ez mióta „közelebbről” ismerem… Ez nem egyszerűen szimpátia. Nem akarok beleszeretni. Nem lehet. Felesége van. És ez az egész csak átmeneti állapot. Ha belezúgok, nekem annyi. Tudod, milyen vagyok, nem teszem túl magam egyhamar az ilyesmin. De bármennyire is próbálom kerülni, mindig megjelenik és az a baj, hogy kifejezetten jó, ha a közelemben van.

     - Hát te tudod, de ha elmész vele vacsorázni abban még nincs semmi rossz. Nyilvános helyen lesztek, szóval nem fog történni semmi… extra. És talán jobb is, ha leültök és megbeszélitek ezt az egészet, mert így csak zavartan keresitek, és kerülitek is egyben, egymást, és az se jó.

     - Lehet. De ha vele vacsorázok, könnyen fennáll az esélye, hogy… ha még közelebb kerül a szívemhez, és utána nekem már nincs visszaút. Nem tudom mi legyen. Még alszok rá egyet.

Hát nem sokat sikerült aludnom. Folyamatosan azon agyaltam, hogy mi lenne a jobb döntés. Menjek, vagy ne? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy én nem vagyok normális. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Az nem lehet, hogy alig 3 napja, hogy először összefutottunk, és máris érzek valamit… Nem, ez így nem jó.  Ez hülyeség. Biztosan csak meg vagyok zavarodva. Ez valami más, nem olyan vonzalom. Valószínű csak szeretethiányom van, és a Kimivel eltöltött kis idő hozta ezt elő belőlem, nem maga Kimi. Ha más lett volna, akkor is ez lenne. Igen, biztosan így van. Nem szerethetek bele, még véletlenül sem. Nem lenne helyes. Nem tudom, hogy Kimi miről is akar velem beszélni, de jobb, ha elmegyek, és tisztázunk mindent, még mielőtt valami félreértés történne.

Délután elkészültem, majd célba vettem azt a vendéglőt, amit tegnap Kimi említett. Óvatosan mentem be, előbb körül néztem. Kimi ott ült az egyik asztalnál, kicsit külön a többitől, és várt. Egyre többször pillantott az órájára. Vajon mióta vár már rám?

„Nem fog eljönni. Most már biztos. Tudhattam volna. Végülis igaza van. Miért is jönne? Jobb, ha én is megyek” – gondolkodott Kimi az asztalnál, majd felállt, de velem találta szembe magát.

     - Hát eljöttél? – derült fel az arca – Már azt hittem nem jössz.

     - Amint látod, itt vagyok.

     - Igen, örülök neki. Azt hiszem… jó lenne tisztázni a dolgokat.

     - Igen, én is így gondoltam. – mondtam, miközben rendeltünk.

     - Abban maradtunk, hogy felejtsük el, nem kellett volna megtörténnie.

     - Igen. Így van.

     - Nos… gondolkodtam. És rájöttem egy-két dologra. – folytatta.

     - Mégpedig?

     - Van egy kis probléma ezzel az elfelejtős dologgal. Az, hogy nem megy. – mi??? Jaj istenem! Nem mondja komolyan? Ez valahogy jó érzéssel tölt el, de tudom, hogy ez így nem jó. Istenem, ahogy rám néz… De nem mondhatom el neki, hogy ezzel én is hasonlóan vagyok. Azzal csak adnám alá a lovat, és csak ártanánk vele mindenkinek. Legfőképpen magunknak.

     - Hát most erre mit mondjak? Próbáld meg. Vegyél erőt magadon, és felejtsd el. Ahogy engem is.

     - De miért?

     - Miért? Számos oka van. Például az, hogy van egy feleséged! Ez önmagában is elég ok. Lépj tovább, és felejts el. Így lesz a legjobb.

     - De nem megy. És már nem is akarom.

     - Muszáj.
     - Miért? Neked sikerül nem gondolni rá? – szögezte nekem a kérdést, de nem mertem válaszolni. Nem fogom, és nem is merem kimondani, hogy „nem, nem sikerült, és valószínű nem is fog sikerülni, és imádok veled lenni, és mit nem adnék érte, ha nem lennél nős, és mindig a közeledben lehetnék”, neem, azt nem. Nem rontok tovább a helyzeten. Viszont hazudni sem tudok, így csak némán hallgattam. – Látod. Tudtam. – folytatta. Igen, valószínű ezzel is egyértelmű választ adtam, de ennél jobbat nem tudtam kitalálni – És ne mondd azt, hogy hiba volt, meg hogy nem kellett volna megtörténnie. Ha nem kellett volna, már rég elfelejtettük volna. De nem megy. Se nekem, se neked. Anett, én jól érzem magam veled. És ha veled vagyok, valami olyat érzek, amit már egy ideje nem éreztem. És ez jó. Ez hiányzott. Én tényleg szeretném, ha ez ennyi lenne, mert azt hiszem kezdek beléd szeretni. – ááá, miért csinálja ezt velem? Miért kínoz? Én ebbe belehalok. Hogy lehet ekkora mázlim, és ekkor pechem is egyben? Szívem szerint kiugranék a bőrömből, hiszen Kimi épp most mondta el, hogy érez valamit irántam, de nem lehet. Tartanom kell(ene) magam, mert… mert ez nem ilyen egyszerű.

     - Kimi ne csináld ezt velem, szépen kérlek. Ne nehezítsd meg ezt az egészet. Pont ezért lesz jobb, ha nem találkozunk többet. Jobb, ha ennek véget vetünk, még mielőtt elkezdődne.

     - Ne! Miért? Te semmit nem érzel

     - Nem erről van szó! Már mondtam. Feleséged van. És én nem leszek az, aki tönkretesz egy házasságot! Az nem az én műfajom.

     - Jennivel már semmi nem a régi. Az a kapcsolat már rég kihűlt. Soha nem jön velem, felhívni is ritkán hív. Nem érdeklik a versenyeim, szerintem már én sem érdeklem. Ha ritkán otthon vagyok, akkor sem tudunk együtt lenni, mert neki mindig halaszthatatlan dolga akad. Vagy a lovaihoz megy, vagy fotózásra, amiből már elegem van, vagy csak vásárolni a barátnőivel. De ezek már csak kifogások, hogy ne kelljen velem foglalkoznia. Sajnos ez van.

     - Ezt igazán sajnálom, de akkor is! Ő a feleséged! Akinek örök hűséget és szerelmet fogadtál az oltár előtt. Akinek a gyűrűjét a kezeden hordod, jelképezvén, hogy szereted. Ne kábítsd magad, és engem sem. Nem dobhatsz a szemétbe egy házasságot, mert most hirtelen úgy érzed, hogy szeretsz. Ez nem működőképes.

     - Én nem vicceltem az előbb. Komolyan gondoltam.

     - Most úgy gondolod. De hidd el, két hét múlva emlékezni se fogsz rám. Csak kis hülye liba leszek a sok közül.

     - Ez nem így van.

     - De igen. Te híres vagy, az egyik legjobb versenyző a királykategóriában, az emberek ismernek, és véleményt alkotnak rólad, luxusban élsz és van egy gyönyörű felséged. Folyton utazol, mész ahova menned kell, és versenyzel és küzdesz. Ellenben én a barátnőmmel élek, van egy szemét pasim, és rajzolok. Én csak ennyit tudok felmutatni. Mi két teljesen más világ vagyunk. Ha ebbe belemerülnénk, talán jó lenne vasárnap estig. Aztán te elutaznál, két nap múlva azt se tudnád, hogy a világon vagyok, én meg egyedül szenvednék a szobámban. Bocs, de erre nincs szükségem.

     - Megértelek, de… Te tényleg azt hiszed, hogy én ilyen vagyok? Hogy kihasználom a helyzetet, aztán eldoblak, mint egy rongyot? Én nem tudom mit művelt a „pasid”, de ne ebből indulj ki. Én nem tudnék ártani neked. - fogta meg a kezem.

     - Ne, kérlek. Hagyd ezt abba. – húztam el a kezem, de éreztem, hogy már a könnyeimmel küszködök.

     - Futam után hazamegyek, beszélek Jennivel, hogy ez nem működik, és elválok. Aztán utánam jössz.

     - Kimi, te megőrültél? Alig ismersz! Nem is tudom mennyi időt töltöttünk együtt. Max 3 nap. És te már válni akarsz? Fejbe vágtak, vagy mi? Ennyi idő után nem szerethetsz!

     - De. Még Jennit sem szerettem ennyire. – te jó isten. Ez félre beszél… az nem lehet, hogy ennyi idő után…

     - Kimi, ne mondd ezt kérlek. Ne szeress. – most érzem csak, mekkora súlya van egy-egy szónak.

     - Biztosan ezt akarod? – kérdezte. Basszus, dehogy akarom! Azt akarom, hogy csókolj meg! De ebben az életben már rég nem úgy történnek a dolgok, ahogy én szeretném.

     - Igen… - mondtam, ki végül. Nem volt könnyű, viszont szükséges igen.

     - Hát jó. – szontyolodott el – És most mi lesz?

     - Semmi. Hazamegyek, holnap kiállítás, aztán futam, próbáljuk kerülni egymást, aztán hazautazol.

     - Rendben. Nem erőszakoskodok. – ezt díjazom – De… holnap ugye még látlak?

     - A kiállításon gondolom igen.

     - Azért még szóba állsz velem majd?

     - Talán igen.