Már este volt, mire hazamentünk, aztán én gyorsan rendbe tettem kicsit azt a bizonyos másik szobát, és összedobtam valami vacsora-félét. Ez idő alatt Kimi igénybe vette a fürdőszobát, majd én következtem, míg őt „bezavartam” a nappaliba tévézni, és kezébe nyomtam némi kaját. Látszik rajta, hogy kimerült. Vacsorázzon meg, aztán szunyálhat kedvére.

Gyorsan végeztem a fürdőben. Mikor kijöttem, a nappaliban, egy alvó Kimit találtam, elnyúlva a kanapén, ölében a tányérral. De édes! Most ébresszem fel, hogy menjen a „szobájába”? Nem, ahhoz nincs szívem. Olyan békésen alszik. Jó fáradt lehetett. De a tányér tartalmát az utolsó morzsáig elpusztította. Akkor biztos nem volt rossz…

Kivittem a tányért a konyhába, majd kihoztam a szobából egy takarót, és ráterítettem. Aztán csak úgy guggoltam mellette, és néztem, ahogy alszik. De furcsa… Olyan érzésem támadt, mint régen, mikor az én ágyamban aludt, mellettem, velem. Vagyis nem aludt… Ajj, időnként olyan zavaros még mindig ez az egész. Legalábbis Kimivel kapcsolatban. Nekem az valós… És most furcsa, és már-már zavarba ejtő, hogy úgymond egyik pillanatról a másikra nem úgy viselkedünk egymással, mint az emlékeimben… Nem tudtam megállni, óvatosan fölé hajoltam, és adtam egy puszit az arcára. De aranyos, elmosolyodott álmában. Bár be kell valljam, egy pillanatra megijedtem, azt hittem felébred, de nem. Mélyen alszik, mint egy kisgyerek. Órákig tudnám még itt nézni, de épp itt az ideje, hogy én is nyugovóra térjek. El is mentem a helyemre, magamra húztam a takarót, de az elalvás csak nem akart sikerülni. Ez a mai nap, olyan furcsa volt. Kimi nyugalomra és megértésre vágyott, és hozzám jött. Ez jóleső érzés. Elég jól megismertük egymást a kórházban ahhoz (jobban mondva ő engem), hogy tudja, megbízhat bennem. És most egy csomót utazott azért, hogy velem legyen… Mint barát. Mindenki tudja, hogy nem sokak előtt nyílik meg, és beszél őszintén a magánéletéről, és arról, mi zajlik benne, de úgy tűnik én ezen kevés emberek egyike vagyok. És ez hihetetlenül jól esik. Örülök, hogy barátjaként kezel, és örülök hogy hozzám fordul, ha van valami gond. Bár jelen helyzetét sem úgy tünteti fel, mint gond, „csak” mint egy kellemetlen érzést. Eljött hozzám, és kiöntötte nekem a szívét. Hogy örül annak, hogy le tudott ülni Jennivel megbeszélni a dolgokat, hogy hasonló döntésre jutottak, és normális emberi lényként külön tudtak válni, mindenféle cívódás, és egymásra mutogatás nélkül. De mégis nyomta valami a szívét. Nem olyan gond volt, hogy még mindig szerelmes Jennibe, hanem épp az fáj neki, hogy már nem tudta úgy szeretni Jennit. Különös érzés keringett benne. Már nem szerette szerelemmel, de valahogy mégis kötődött hozzá. Talán távol akart lenni tőle, és ezt az érzést elfelejteni, hogy valóban barátként tudjon viszonyulni hozzá, ezért jött ilyen messzire. Távol akarta tudni a megszokott környezetét, az otthoni emberek fürkésző tekintetét és találgatását, mi vetett véget a kapcsolatnak.

A lényeg az egészben, hogy itt van, számít rám, és én segítek neki. Itt lenyugodhat, kikapcsolhat, én nem zaklatom, nem faggatom. Amit akar elmond, amit nem, azt nem. És félre kell tennem a nem létező emlékeimet, mert semmi jóra nem vezet, ha folyton azok a valótlan emlékek jutnak eszembe. Az nincs, nem létezik. Most találkoztam Kimivel a kórházban, most most van, és eszerint kell élnem, és Kimihez is így kell viszonyulnom.

Ezzel az elhatározással a fejemben értem a gondolatmenetem végére, és kicsit sokára ugyan, de sikerült elaludnom.

Csak fél 10 körül sikerült észhez térnem, fejemet vakarászva támolyogtam ki a szobából, a nappaliba. Kimi is még csak ekkor nyitogatta a szemét nagy ásítozás közepette.

     - Jó reggelt – mondta halkan, mikor rám nézett

     - Neked is jó reggelt. – mondtam, aztán nekem is sikerült ásítanom egy hatalmasat

     - Látom te se vagy élénkebb, mint én. – mosolygott kedvesen, mikor látta, hogy alig állok a lábamon. Mint aki be van nyomva, esküszöm. Mondjuk nem sokat aludtam még így se, azt hozzá kell tenni. Valamikor hajnalban alhattam el, nem csoda hogy alig élek.

     - Hát nem mondanám. – ültem le hozzá a kanapé szélére. Muszáj volt, mert úgy tűnt a lábam ereje elhagy.  – Ne kuncogj, te se festesz jobban.

     - Gondolom. – vihogott – Nem gond, hogy itt aludtam el? Nem direkt, csak elálmosodtam és csak úgy hirtelen…

     - Nem, nem gond.

     - Az este… mikor aludtam, te… - kezdte. Jajj… mégis felébredt a puszira?

     - Én?

     - Áh, mindegy, biztosan csak álmodtam…

     - Mit?

     - Mindegy, nem lényeg. – terelte a szót. Hát jó… Tudom mire gondol, de higgye csak, hogy álmodta. – Mit csinálsz ma? – érdeklődött félénken

     - Hát a lovardába muszáj leszek menni, még Ebony eltunyul a végén. Előtte meg el kéne menni futni. Nincs kedved jönni?

     - De. Benne vagyok.

     - Oké, de akkor ki az ágyból, jó volna nem délben indulni. – azzal erőt vettem magamon, ahhoz, hogy felálljak, és a szobám felé induljak átöltözni.

     - Anett! – kapta el a kezem, és visszafordított. Miért ilyen nehéz ellenállni neki? Ott fekszik a kanapémon, kissé hiányosnak mondható öltözékben, épp a kezem fogja, és néz rám, azokkal a gleccser-kék szemeivel, és olyan jó illata van! És akkor ne omoljak menten a karjai közé. Annyira nehéz megállni. Teljesen megbabonáz. Pedig nem akarom! Miért csinálja ezt velem? Miért néz így rám? Hogy totál elveszítsem a fejem? Úgy érzem magam, mint egy hibbant tyúk. Olyasmit érzek, amit nem lenne szabad. De ő tehet róla! Miért csinálja ezt? Ő a hibás! Nem én tehetek róla, hogy ő olyan, amilyen. Olyan akiért megveszek.

Na szép… Most őt okolom a hülyeségem miatt? Ki ne találjam már, hogy ő a hibás! Ő nem is tud semmiről. Csak én kavarok be magamnak, ő semmiről sem tehet. Ő nem tudja, milyen ádáz csatát vívok legbelül magammal miatta. Az eszem és a szívem csatázik, és félek, hogy a szívem az erősebb, pedig én az eszemnek szurkolok!

Hoppá. Kicsit elkalandoztam…

     - Tessék – na most már bökje ki, mit akart, aztán had menjek a szobámba, mert hajaj.

     - Kösz a takarót. – mondta kedvesen

     - Nincs mit. – válaszoltam, majd tényleg elmentem átöltözni. 

Összekaptuk magunkat, majd elmentünk futni. Mit ne mondjak, jó tempót diktált. Kellően kifárasztott, de azért ő is gyorsan kapkodta a levegőt a végére.

     - Okés… én meghaltam! – huppantam le egy fa tövében a parkban. Már a fülemen is próbáltam levegőt venni.

     - Végre, azt hittem sosem fáradsz el! – ült le mellém. Oh, nem csak én fáradtam el… Ő sincs megkíméltebb állapotban, mint én.

     - Te azt vártad, hogy kidőljek?

     - Csak kíváncsi voltam meddig bírod. De nem gondoltam, hogy ilyen sokáig. Már én is kivagyok.

     - Hm… akkor jó vagyok! – vigyorodtam el elégedetten.

     - Az. – dőlt hanyatt a fűben, majd én is követtem. – Anett!

     - Mondd

     - Köszönöm. – felkönyökölt, és egyenesen rám nézett…

     - Mégis mit?

     - Hogy ilyen vagy. Hogy nem küldtél el a fenébe, mikor idejöttem, hogy meghallgattál, és hogy ha veled vagyok elfelejtek mindent. – huh, erre most mit kéne válaszolnom?

     - Ugyan már, legalább én sem magamban beszélek egész nap – próbáltam elviccelni a dogot.

     - Te beszélsz magadban? – kérdezte nevetve

     - Ennyire zizinek nézel?

     - Háááát… - gondolkodott látványosan

     - Na kösz! – vágtam kicsit oldalba – Vissza kéne fordulni… - mondtam. Valóban haza kéne menni, de most olyan jó itt, és olyan jó idő van.

     - Szerintem is… - sóhajtott nagyot, majd felállt. De én még nem akarok! – Nah, nem jössz?!

     - Kéne… de nem akarok.

     - Hé, te mondtad nekem, hogy nem lustulunk! Indulás! – parancsolt rám. A fenébe! Igaza van…

     - Ajj, én nem fogok lábra állni…

     - Ha nem hát nem… - mondta, majd visszafordult, és egyenesen felém tartott

     - Te mire készülsz? – estem kissé pánikba, és hátrálni kezdtem a fa tövébe

     - Ha nem mész haza a lábadon, majd hazajössz az enyémen… - de mire végig mondta, már fel is kapott…

     - Hé, ne gondoltam komolyan, letehetsz, megyek magam is. – nevettem

     - Persze, hogy aztán azonnal elvágódj a füvön. Még valaki átesik itt rajtad.

     - Megyek, tényleg! Tegyél le. – kacagtam, de azonnal abba is hagytam… ahogy letett… túl közel volt…

     - Öhm… menjünk. – szóltam

     - … Oké. Verseny hazáig?

     - Oké. Aki később ér haza, az csinál este vacsorát!!!