Este pedig jött a beígért BMW-s buli, hogy megünnepeljük Seb első F1-es pontját, és kicsit előrehozva ugyan, a 20. születésnapját is.

Kimi Nickkel beszélgetett, én Ginával, Sebastian pedig az egyik csapattaggal társalgott.

      - Ma az jutott eszembe, talán el kéne neki mondanom. – mondtam egyszer csak Ginának.

      - Kinek és mit?

      - Kiminek. Hogy… én már őt régebbről „ismerem”.

      - Igen, ez talán jó ötlet. – helyeselt Gina – De biztos, hogy most akarod?

      - Megbízom benne, és ő is bízik bennem. És nem akarom, hogy ez megváltozzon. Akkor viszont tartozok neki ennyivel.

      - Kinek tartozik, és ki? – huppant le mellénk Seb

      - Mi ketten, neked egy nagy cuppanóssal! – mondtam neki

      - Óh, benne vagyok! – vigyorgott – De nem hiszem, hogy erről volt szó. Jó, bocs, nem tartozik rám, igazatok van, nem faggatózok. – mondta kedvesen.

      - De. Rád is tartozik. – gondoltam egyet, és úgy döntöttem kitálalok Sebinek. Elvégre ő is benne volt…

      - Tényleg? – csodálkozott.

      - Igen. Szóval… Azt ugyebár már tudod, hogy év elején volt egy lovasbalesetem, és kórházban kötöttem ki, egy kis kóma kíséretében.

      - Igen.

      - És amíg kómában voltam, volt egy álmom. Vagy valami olyasmi… - kezdtem bele rövid, ám tartalmas kis történetembe. Elmeséltem neki az egész sztorit.

      - Hű… - először csak ennyit mondott.

      - Tudom, hogy őrültségnek hangzik. Nem gond, ha nem hiszed el…

      - Én elhiszem! – mondta komolyan

      - Tényleg? – kérdeztem vissza meglepetten

      - Persze. Miért ne hinném? Miért ne történhetett volna meg, hogy ezt „álmodtad”? De érdekes, hogy így álmodban, vagy hogy, mennyire megismertél minket. És az is furcsa, hogy most, igazából mikor találkoztunk, akkor én azonnal jó barátoknak gondoltalak titeket. Olyan volt… mintha… nem is tudom. Csak tudtam, hogy meg kell ismernem titeket. – szinte tátott szájjal hallgattuk Seb szavait. Néha már ijesztő ez a sztori. Olyan sok a véletlen. Ilyenkor valahogy totál padlóra kerülök.

      - Szerinted elmondhatom Kiminek?

      - Szerintem örülne neki. – mondta Sebi kedvesen

      - De mi van, ha kinevet? Őrültnek fog hinni, és igaza lesz. Azt fogja hinni, hogy direkt az volt a tervem, hogy rámásszak, meg ez, meg az, és el fog küldeni a fenébe…

      - Ha igazán fontos vagy neki, akkor elhiszi, és megért. – felelt Sebastian. Hogy mennyi kedvesség, és jóindulat szorult ebbe a srácba! Árad belőle az erő, és a magabiztosság. És hajlandó ezt jóra fordítani, jelen esetben arra, hogy egy kicsit bátorítson engem.

      - Remélem igazad van.

Nem azonnal, de kis idő múlva, mikor Seb megint kissé félrevonult beszélgetni valakivel, Gina és Nick pedig Dr. T-vel konzultált, és én kettesben maradtam Kimivel, úgy gondoltam túl leszek rajta, és elmondom. Amint az ölében ültem, észrevette, hogy nagyon agyalok valamin.

      - Valami baj van? – kérdezte, és adott egy puszit az arcomra

      - Nem. Nincs baj – remélem

      - Nagyon elgondolkodtál.

      - Kimi! – néztem rá

      - Tessék.

      - Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy olyan mintha már régóta, közelebbről ismernénk egymást, és nem értetted igazán, miért bízol meg bennem, olyan rövid idő után? Hogy úgy érzed, ezer éve ismersz?

      - Igen.

      - Talán azért volt, mert igaz. – vágtam bele a kellős közepébe

      - Ezt hogy érted? – láttam rajta, hogy semmit nem ért. Nem csoda, elég hülyén kezdtem neki.

      - Elmondok valamit, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki, és nem gondolsz rólam semmi rosszat… - mondtam félénken

      - Persze, hogy nem. Nem tudom mit akarsz mondani, de nyugodtan elmondhatod. – mondta biztatóan, kedves kis mosollyal az arcán.

      - Mikor a kórházban kómában voltam… Volt egy… nem is tudom igazán, hogy mi, nevezzük álomnak. Egy igen hosszú álom. Egy teljes történet, mondhatni egy teljes élet. Én nem lovagoltam, hanem rajzoltam, Gina pedig újságíró-riporter volt. Egy véletlen baleset, majd egy munka folytán megismertelek téged… -  És később Sebastiant is – És… te.. én… vagyis mi… - habogtam, mire ő elmosolyodott a szerencsétlenkedésemen – Szóval valahogy úgy voltunk, mint most… Aztán összevesztünk. Később meg engem elütött egy nő kocsival, és elájultam. Mikor felébredtem pedig, az már a valóság volt, ahol nem ismertelek, és lovasbalesetem volt…

      - Érdekes…

      - Mondd nyugodtan, hogy őrült vagyok… - hajtottam le a fejem

      - Nem vagy őrült.

      - Hiszel nekem? – néztem rá félve

      - Persze. – mondta határozottan, és adott egy puszit – Nem volt ez olyan hihetetlen sztori. Az már más kérdés, hogy véletlen igazából is egymásba botlottunk. Ez biztos a sors keze… Tudod ami meg van írva abba a nagy könyvbe.

      - Te hiszel ezekben a micsodákban? – kérdeztem meglepetten

      - Dehogy hiszek, de jól hangzott, nem? – vigyorgott.

      - Akkor tényleg nem hiszel bolondnak? – kérdeztem lehorgasztott fejjel

      - Naná, hogy nem! – Még csak el sem csodálkozott úgy különösebben. Feleslegesen féltem ettől annyira? Lehet, hogy nem is olyan nagy szám ez az egész, csak én dramatizáltam túl. De legalább mindenki tud mindent, és el lehet felejteni. Most most van, és Kimi itt van. Velem! A többi nem érdekel! – Ha meg mégis bolond vagy, akkor be kell vallanom, hogy kifejezetten vonzanak a bolondok. – vigyorgott

      - De akkor te is bolond vagy.

      - Tudom. Na és? – vigyorgott – Már csak egy valamire lennék kíváncsi.

      - Mi lenne az? – jaj… most mi jön?

      - Miért voltunk összeveszve?

      - Mert megbíztál bennem, elmondtál nekem valamit, amit állításod szerint és kiadtam a sajtónak…

      - És nem?

      - Persze, hogy nem! Soha nem tenném…

      - Tudom. – mondta kedvesen – És ezért vesztünk össze?

      - Igen.

      - Aztán téged elütöttek…

      - Igen.

      - De barom vagyok… - tűnődött

      - Mert?

      - Mert hagytalak elmenni, ahelyett, hogy hittem volna neked

      - De ez nem is volt igazi. De nem vesztünk össze, és nem ütöttek el! Meg se történt… Csak az én agyszüleményem.

      - De akkor is… - de édes, mindjárt megzabálom! De én nem akartam neki lelkiismeret furdalást csinálni egy olyan dologért, ami meg sem történt.

      - Hagyd már! Az nem történt meg. Most meg most van.

      - Igaz. És az enyém vagy. És ha rajtam múlik, ez így is marad! – mondta a legnagyobb komolysággal, majd megcsókolt.

      - Mindent megbeszéltetek? – jött vissza Seb, Gina és Nick

      - De meg ám. – vigyorgott Kimi – Azt hiszem kiveséztük a dolgokat. – húzott közelebb magához.

      - Na, az jó. De nekem meg van egy olyan gondolatom, hogy ideje lenne hazamenni „kivesézni a dolgokat” – vigyorgott Nick is.

      - Na szép, a szülinapos meg unatkozzon, míg mások egymás fogsorát elemzik. – mondta sértődötten, de aztán ő volt az első, aki elröhögte magát.

Éjfél után volt már, mikor „haza” mentünk, Seb viszont még maradt egy kicsit, hogy élvezze a buliját. Szerintem a 20 éve alatt nem evett még annyi tortát, mint most egy este alatt. Torkos a gyerek! De legalább jól érezte magát, és ennek nagyon örülünk. Bár úgy poénból egyszer Ginával megfordult a fejünkbe, hogy mit szólna hozzá Sebi, ha az orra elé tennénk egy cuki kis fehéregeret, mivel tudva levő, hogy Seb utálja őket. De végül abban maradtunk, hogy nem hozzuk rá a frászt szegény srácra. J