- De ciki – fogta a fejét – gyere beljebb.

- Ne, jó ott neki, ugye Jake?

- Igazság szerint jobb lenne ott bent.

Nem változott semmit, még mindig olyan jóképű, mint régen. Dús szőkésbarna haja van, jó kiállású, a negyvenes évei közepén járó pasas, nem csoda, hogy anyum annyi mindent megbocsátott neki.

- Lehet, hogy jobb lenne, de maradsz, ahol vagy. Szóval, mit akarsz? – próbálok nem foglalkozni Kimivel, aki a jelek szerint nem tudja épp ésszel felfogni, miért nem udvarolom körbe a semmiből feltűnt rokonomat.

- Szívem, illene behívnunk, meg – karolt át Kimi.

- Hagyd csak, kb erre számítottam. Nem változtál sokat.

- Te sem.

- Nincs kedved beszélgetni?

- Beszélgetni? Veled? Most? Komolyan ezért jöttél?

- Igen, és meg is szálltam pár napra.

- Szuper. Még valami?

- Nem. Ha akarsz, akkor megtalálsz a 215-ben.

- Oké, akkor kösz, hogy benéztél – majd becsuktam az orra előtt az ajtót és leültem a díványra. Pop cornt is találtam és még meleg. – Kérsz?

- Nem akarsz mesélni valamit? – ült le ő is.

- Mire gondolsz? – közben belenéztem az újságba – Nézd, lesz ma a Felpörgetve. Megnézzük?

- Mondjuk elmesélhetnéd, miért szólítod az apádat a keresztnevén. Aztán, miért nem jöhetett be szegény. És ne próbáld meg elterelni a szót.

- Nem akartam – oké, megfordult a fejemben. – Ha annyira mesedélutánt akarsz, akkor megkaphatod. Nem hívom apának, mert nem az. És nem jöhet be, mert nem akarom, hogy neked is ártson. Ennyi.

- Édes vagy, de mégis mivel tudna nekem ártani?

Imádom, amikor ilyen naiv.

- Ne becsüld le. Részemről a téma lezártnak tekintendő. Remélem tényleg csak pár napot marad, aztán szokásához híven felszívódik.

Bár van 1 olyan érzésem, nem lesz akkora szerencsénk.

- Elmegyek sétálni és ne is ellenkezz, nem maradok sokat.

Gyorsan leléptem, nem tudott visszatartani. Ha nagyon akart volna, akkor szaladva még utolér, de gondolom ő is belátta, hogy kicsit túlzásba vitte ezt az egészet. Át sem öltöztem, egy picit viseltes farmer van rajtam. Mindegy, ez itt Japán, nem valószínű, hogy összefutok valami közelebbi ismerőssel. Nem volt semmi úti célom, csak sétálgattam körbe, vigyázva, ki ne kerüljek a hotel körzetéből, ma nincs sok kedvem eltévedni. Poén ez a hely. Tök megnéznek, pedig nem én vagyok az egyetlen szőke ember errefelé. Olyan rég vásárolgattam, holnapra meg is van a programom, persze csak a futam utánra. Még kóboroltam keveset, aztán visszamentem a hotelbe. Feltett szándékom volt elrángatni Kimit valahova. Vacsorázni, bulizni, tök nyolc, csak kimozdulhassak végre. Nem vagyok hozzá szokva az effajta bezártsághoz.

- Szia, megjöttem.

- Szia. Kimi elment.

- Te meg hogy kerültél már megint ide? – elegem van ebből az emberből. A legjobb megoldás az lenne, ha kinyírnám, de sajna ugyanannyit kapnék érte, mint 1 teljes értékű emberért.

- Szerinted? A barátod hívott. Azt mondta meg szeretne ismerni.

- Jesszus, minek? Olyan vagy, mint a pestis: terjedsz te magadtól is.

- A kedvességedet az anyádtól örökölted. Mindig is ez volt a véleményem.

Annyira feszélyez, hogy itt van.

- És ha ő hívott, akkor most hol van?

- Kapott 1 telefont. Itt vannak a szülei és kiszaladt értük a reptérre.

- Hogy kerültek ide?

Ezt inkább magamtól kérdeztem. Szó sem volt arról, hogy jönnek. Nem mintha zavarna, csak kupi van és itt van Jake is és…

- Gondolom meglepetésnek szánták. Régen szeretted a meglepiket.

- Ja. Rendesen meglepődtem, amikor néha eszedbe jutottam és felhívtál.

Megölöm Kimit. Itt hagyta egyedül ezt az embert. Muszáj eltüntetnem, mielőtt még megjönnek.

- Tök gáz, hogy megint ezt kell mondanom, de légyszi menj el.

- Oké, nem zavarok. Akkor majd holnap beszélünk. Szia kincsem.

Ezzel meg mi van? Első szóra elment, puszit is kaptam, meg ez a szívem. Itt valami nem százas. De most nem érek rá ezen agyalni, ezer más dolgom van. Először is rendet rakok, aztán átöltözöm. Ezek a legfontosabbak. Többre nem is hiszem, hogy marad időm, egész közel van a reptér. Pont a hajamat vasaltam, amikor Kimi beállított.

- A szüleid?

- Kipakolnak és jönnek. – tette le a kabátját.

- Nagyszerű, akkor van időnk tisztázni pár dolgot. Mit keresett itt Jake? Hogy hagyhattad itt egyedül? Neked elment az eszed?

- Héj, válaszolni is hagysz? Gondoltam megiszunk együtt valamit, aztán hazajössz és átbeszélitek a dolgaitokat. Muszáj volt elmennem anyuékért és felajánlottam, hogy nyugodtan várjon meg téged, ha akar.

- Menj és nézd meg, hogy hiányzik-e valamink.

- Hogy mi? Viccelsz?

- Nem. Menj és nézd meg.

- Faith, minden rendben?

- Jó, ha még erre sem vagy képes, akkor majd megnézem én.

El is indultam, bár fogalmam sincs, hol kezdjem.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy befejezd. – fogta meg a karom és magához húzott.

- Mit?

- Ezt az egészet. Gyere ide és nyugodj meg. – ölelt át.

- Én nyugodt vagyok. – de már majdnem sírtam. Olyan szinten zaklatott vagyok, hogy nem is igaz. Azért jól esett, ahogy átölelt.

- Sajnálom, az én hibám is, picit tényleg túlzásba vittem az aggódást. Ne haragudj.

- Nem haragszom. De ő is, minek jött ide?

- Mert hiányoztál neki, ennyi. De nyugi, elmegy. Érthetően a tudomására hoztad, hogy nem kérsz belőle. Jobban vagy?

- Kicsit. De ígérd meg, nem mondjuk el anyukádéknak, hogy itt van. Jó?

- Persze, ahogy akarod. Akkor minden rendben?

- Fogjuk rá.

- Ne már. Ilyen leszel egész este? Az nem lesz jó. Én arra gondoltam, hogy lerázzuk anyuékat amilyen hamar csak lehet, aztán megünnepeljük a mai napot.

- Végre 1 jó ötlet.

Túl sok ez a mai délután. Először Jake, aztán most a szülei. Aranyosak meg minden, csak nem igazán vagyok toppon. Mattivel egyszer sem beszéltem azóta, hogy eljöttünk, gondolom a véleménye még mindig változatlan velem kapcsolatban. És ha véletlenül összefutnak azzal az a bolond, beszámíthatatlan apámmal. Bele sem merek gondolni. Nem is volt időm sem, mert Kimi kiráncigált a gondolataimból és lementünk Pauláékhoz kajálni. Jó volt őket megint látni és kedvesek voltak, kis idő után sikerült is felengednem és kezdtem elhinni, hogy a ma estét megússzuk katasztrófa nélkül. Paula-félé kaját eszünk. Otthonról hozta, nagyon fini. Sült tészta, különleges öntettel.

- Faith, kérsz még? – nyújtotta felém a tálat Paula.

- Nem köszönöm, valaki szerint így is túl sokat eszem. – el sem hiszem, hogy vissza utasítottam.

- Most mi van? Nem tiltottam meg, felőlem aztán nyugodtan ehetsz. Csak azt jegyeztem meg, hogy többet eszel. Ennyi. De én akkor is szeretlek.

- Ezt jó tudni. Arra célzol, hogy dagi leszek?

- Szívem, nem célzom semmire, egyél nyugodtan.

- Kösz, ezek után még annyira sem kérem.

- Oké, elég gyerekek. Kimi, te befejezed a csipkelődést, Faith, te meg ne kéresd magad. - aranyos, ahogy próbál rendet rakni közöttünk.

- Köszönöm, de tényleg nem.

- Hagyd, manapság ilyen, kicsit hisztis.

- Hisztis? Én? – oké, nyugi van.

- Ebből elég. Biztos oka van arra, hogy hisztis legyen. Ugye? – igen, mi nők tartsunk össze.

- Persze –így végignézve a nap eseményeit csomó van. Na jó, bosszúból megeszem az egészet és még véletlenül sem hagyok neki semmit.

- Na, így már mindjárt jobb. És fiam te meg ne bántsd, én is ilyen voltam. Teljesen normális, hogy többet eszik.

- Mikor voltál te is ilyen? –nyögte ki 2 falat között.

- Hogy-hogy mikor? Akkor is, amikor Ramival voltam terhes, meg akkor is, amikor téged vártalak.