Leültem a legközelebbi pálmához. Muszáj picit nyugton maradnom, ha nem akarom viszontlátni a napi kalória-bevitelemet, ami hála a Kimi miatti idegességemnek nem kis mennyiségre rúgott. Előtte azért próbáltam igazítani valamit a ruhámon, de hamar rájöttem ez teljesen felesleges. Most csak rontani tudok az amúgy is katasztrofális helyzeten. Leültem,  háttal nekidőlve a fának, így egész kellemes.

- Rosszul vagy?

- Ne szólj hozzám –mondtam neki lassan, tagolva.

Többet nem is szólt, hanem letelepedett mellém. Nem érdekel, úgy teszek, mintha itt se lenne. Egy ideig csak bámultam az eget, tele volt csillagokkal, volt egyetlenegy csillagkép, amit fel is ismertem. Na tessék, nem volt igaza a földrajz tanáromnak, aki azt mondta, hogy reménytelen eset vagyok. Igazából csak az volt a baja, hogy lány vagyok. Mekkora hímsoviniszta barom volt. Mindig is úgy beszélt a nőkről, mintha alacsonyabb rendűek lennének a pasiknál, pedig a mai este meg sok más alkalom is ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Nem értem miért volt baja az ellenkező neműekkel. Oké, elhagyta a felesége, de egész jóképű volt, könnyen találhatott volna valaki mást, és azt is pletykálták, hogy pár diákkal nem csak tanári kapcsolatban áll. Milyen jól elfilozófiálgatok ezen. De legalább picit megnyugszom.

Mégis miért ringattam magam abba az álomba, hogy lesz 1 normális estém? Megtanulhattam volna már, hogy nálam valami mindig elromlik. Vagy miattam vagy rajtam kívül eső okok miatt. Ez biztos valamilyen átok. Nem akarok így hazamenni. Nem akarom látni Rose elégedett fejét. Nem bírnám megállni, hogy ne nyissam ki a szám, annak pedig tuti súlyos következményei lennének tekintve a lelkem mostani zaklatottságát. Ezerrel cikáztak a gondolataim ide-oda.

- Figyelj szívem..

- Ne nyisd ki a szád, ha csak nem tudsz valami értelmes dolgot kinyögni  – szakítottam félbe és figyelmeztettem. Már egészen elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül, miért nem tud továbbra is csöndben lenni?

- Pont arra készülök – lett picit ingerültebb a hangja, majd rögtön vissza is ugrott a normális szintre – szóval, sajnálom. Hülye voltam és nem kellett volna jelenetet rendeznem. Elnézést kérek.

- Helyes.

- Ennyi?

- Igen. Ne haragudj kérlek – csúszott közelebb.

- Jó. – feltett szándékom volt továbbra is hallgatásba burkolózni, még mindig ugyanolyan dühös voltam rá.

- Haragszol még?

- Nem.

- Akkor nézz a szemembe és úgy mondd – most meg milyen nyugodt. Persze, most jön az a rész, amikor belőlem gonosz lesz, belőle meg mártír. Azért rá néztem, úgy sem hagy addig békén – mérges vagy még rám?

- Szerinted? – jelen pillanatban minden érzésemet letudja olvasni az arcomról ha veszi hozzá a fáradtságot.

- Na jó, tudom, hogy nem hiszed el, de sajnálom, hogy még csak nem is szóltam, hogy ne aggódj miattunk, sajnálom, hogy undok voltam veled, meg azt is, hogy behúztam annak a nyálas szépfiúnak. Tényleg, nagyon rossz, hogy miattam vagy szomorú és te lennél az utolsó ember a földön, akit szánt szándékkal akarnék megbántani. Eskü.

- Azt hiszem ez pár fokkal jobb volt, mint az előző bocsánatkérésed – enyhültem meg. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire komolyan is gondolja azt, amit mond.

- Akkor mi az ítélet? – indult mosolyra a szája.

- Dilis vagy – szállt el minden mérgem és nem bírtam megálljt parancsolni a mosolyra húzódó számnak.

- Mert megbolondulok tőled – nevetett ő is. - Na? Szent a béke?

- Az, a fenébe is.

- Remek.

Aztán odahúzott magához és megcsókolt. Ez a csók valahogy más volt, volt benne megbánás, szeretet és csomó gyengédség, érzések tömkelege, mintha a szíve összes szeretetét bele akarta volna súvasztani egyetlenegy csókba.

- Mondtam ma már, hogy szeretlek?

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Nagy hiba. Akkor most pótlom, szeretlek – mondta miközben az orrával adott 1 eszkimópuszit és újra éreztem puha ajkait az enyémen.

- Na jó, ennyi – húztam vissza a valóságba, mikor már 5perce egymást ízlelgettük az egyik keze pedig már a ruhám alatt volt.

- Ne már, most miért? – mondta rekedten és már hajolt is, hogy folytassuk, amit az előbb abbahagytunk.

- Nem, én ebben nem veszek részt – toltam finoman, de határozottan hátrébb.

- Most mi a baj? Tengerpart, romantika, te és én.

- Először is, bárki megláthat, másodszor pedig a problémáinkat nem lehet ennyivel a szőnyeg alá söpörni.

- Rendben: először is: nem érdekel, ki lát meg, másodszor is: már nincsenek problémáink mert már megbeszéltük őket.

- Oké, igazad van, de ha most ez így lesz, akkor azt fogod hinni, hogy bármilyen kis botlásodat jóváteheted ennyivel. – De most komolyan, ez nem megoldás.

- Jól van.

- Jól van? – lepődtem meg amiért ilyen gyorsan megadta magát.

- Ha szerinted ez a helyes. Azért 1 ölelést még kaphatok?

- Talán, az még belefér. – bújtam hozzá.

Kb 1 másodperc múlva a hátamat cirógatta és apró puszikkal borította el először a bal majd a jobb vállamat.

- Kimi – kezdtem volna bele.

- Tudom, te nem veszel részt ilyesmiben. Nem is kértem. – közben már a nyakamon folytatta a kis magánakcióját.

- Nem is – makacsoltam meg magam – nehogy már azt hidd, hogy annyira ellenállhatatlan vagy. Mert akkor tévedsz – szorítottam össze az ajkaimat - egyáltalán nem vagy az – bizonygattam neki vagy talán inkább magamnak. Észre se vettem, de közben a karjaim már a nyaka körül voltak. Az egyik kezemmel pedig a hajába túrtam. A védekezésemre ráférne 1 kis fejlesztés. Pár örökké tűnő perc múlva megint visszatért a számhoz. Finom kóstolgatta felső, majd alsó ajkamat. Megéreztem nyelvét, mi utat követelt magának. Összepréselt ajkaim maguktól nyíltak szét. Szuper, azt hiszem ez a teljes kudarc az önuralom terén. Lassan ledöntött a földre, a lágy csókok pedig egyre hevesebbek és követelőzőbbek lettek. Azt vettem észre magamon, hogy falom az ajakait egyre mohóbban és egyre vadabbul.

- Igazad van, talán tényleg nem így kéne megoldanunk a problémánkat – szólalt meg hirtelen.

- Tessék? – meresztettem nagy szemeket.

- Még meglát valaki és te ebben nem veszel részt, ugye? – hiába volt sötét, tisztán láttam magam előtt az elégedett vigyorát.

- Lenne szíved.

- Csak vicceltem, de beijedtél, hogy tényleg itt a vége mi? Na igen, amilyen ellenállhatatlan vagyok

- Fogd be – húztam vissza magamhoz a pólójánál fogva majd villámgyorsan kigomboltam a gatyáját, nem akarok ma több ilyen poént.

Pár perc múlva összeforrt a testünk és egyáltalán nem érzékeltük a külvilágot.

- Csak tudnám, mi a fenéért vagy rám ilyen hatással – kérdeztem később, mikor már vágyainkat kielégítve pihentettem fejemet a karján.

- Hülye kérdés. Természetesen azért, mert ellenállhatalan vagyok – nyomott 1 puszit a homlokomra.

- Látod, erről az apró tényről mindig elfeledkezem. – kulcsoltam át ujjaimmal az övéit. – Amúgy, én is szeretlek.

- Ez 1 tökéletes végszó volt. – húzódott el tőlem és előkotorta az útközben elvesztett gatyáját.

- Akkor hozzám jössz feleségül? – varázsolt elő 1 gyűrűt a semmiből.