Szinte repültem vissza a szobámba. Kimi még mindig az igazak álmát aludta. Kéne neki valami becenevet adnom, de mindegyik hülyén hangzana. Ő nem lehet maci vagy baby, ő egyszerűen csak Kimi. Ezen járt az agyam miközben túl nagy hévvel huppantam vissza mellé az ágyba, aminek az lett az eredménye, hogy kinyitotta az ellenállhatatlan kék szemeit.

- Hupsz. Bocsi.

- Semmi baj – mondta, miközben odahúzott magához. – És merre jártál ilyenkor, amikor minden épeszű ember még az orrát sem dugja ki a takaró alól?

- Niconál voltam.

- Ki gondolta volna, hogy egyszer még örülni fogok ennek a mondatnak? És mesélj, mi volt?

- Hát, nagyon szomorúan, de tudomásul vette, hogy köztük nem lehet semmi. Mindenben egyetértett velünk és veled sem akar rosszban lenni – jobb, ha elkezdek dolgozni az ő kibékülésükön is, most már nincs miért rosszban lenniük. - Teljes győzelem – pusziltam meg.

- Ezt jó hallani – mosolyodott el – bár picit csodálom, hogy ilyen egyszerűen, de hát, egyszer nekem is lehet szerencsém.

- Ahogy mondod, de van még valami, aminek ennyire nem fogsz örülni, de nem is érdekel a véleményed a dologgal kapcsolatban.

- Na, a feminista éned már ilyenkor is mutatkozik?

- Haha, nagyon vicces. Megbeszéltük, hogy elfelejtjük, ami kettőnk között történt és barátok leszünk, szóval ne lepődj meg, ha néha vele találsz.

- Ez elkerülhetetlen?

- Az bizony.

- Tudhattam volna, hogy semmi sincs ingyen – húzta a száját.

- Igen, az élet már csak ilyen kemény. Héj, most hova mész?

- Megyek futni. Jössz te is? – közben nekiállt felöltözni.

- Nem kösz, most ettem, nem tenne jót a futás, még akkor sem, ha tengerparton gyakoroljuk.

- Nem muszáj futnunk, mást is lehet ott csinálni – mosolygott cinkosan.

- Szívdöglesztő vagy, de inkább maradok, beszélnem kéne anyuval, olyan régóta nem pletykáltunk.

- Jól van, akkor jó anya-lánya csevelyt – csókolt meg. – Akkor később.

- Később. Szia és vigyázz magadra.

Gáz lenne, ha megint reggeliznék? Akkora baj nem lehet, így pár perc múlva már péksütit majszoltam és anyumat tárcsáztam.

- Halló – hallottam Peti hangját. Ki hitte volna, hogy te még élsz, mondtam volna szívem szerint, de ehelyett elővettem a nekiszánt sajátos jómodoromat.

- Szia. Faith vagyok. Anyu van?

- Van, csak nem hiszem, hogy kíváncsi rád.

- Én meg hiszem. Ide hívnád légyszi?

- Nem.

- Nem? És mégis szabad tudnom, hogy miért nem? – hülye piszkálódós görény. De utálom.

- Mondom, nem akar veled beszélni. Azok után, amit csináltál vagyis inkább amit nem.

- Végig rejtvényekben fogsz beszélni vagy egyszer végre kibököd mit ártottam neked több ezer kilométerről – jelenleg biztos tudnék neki még innen is ártani, érzem.

- Nem tudom, miért jó, hogy ezt játszuk, de legyen. Tudod az anyukád, mint az átlag anya szerette volna, hogy a lánya ott legyen az esküvőjén. Nem is tudom, miért vár tőled ilyen normális dolgokat. Az addig rendben, hogy engem gyűlölsz, de hogy ő mivel érdemelte ezt ki, azt nem igazán értem.

- Esküvő? Milyen esküvő? – kb ennyi jutott el az agyamig és kezdtem teljesen összezavarodni, még a szokásosnál is jobban.

- A mi esküvőnk, ugyanis pár napja összeházasodtunk.

- Hogy mi? – ezt már sikítottam, ha nem csalt a fülem.

- Az a pár meghívó biztos nem tudatta ezt veled.

- Én nem kaptam semmilyen meghívót – jutottam el a teljes kétségbeeséshez.

- Pedig ment, Svájcba, Kimi címére.

- De mi nem is voltunk Svájcban.

- De a kedves kis versenyződ ott lakik, nem?

- De, de mi most Brazíliában vagyunk. Előtte meg mindig máshol voltunk.

- Akkor ez volt a baj. Nem vagy még elég felnőtt ahhoz, hogy letelepedj 1 helyre és normális életet élj, mint rajtad kívül pár milliárdan?

- Menj a francba, nagyon jól tudjátok, hogy jelenleg ilyen az életem, mellesleg telefon is van a világon.

- Van, csak tudod a meghívó és az e-mailek után nem nagyon akart téged senki sem felhívni, mivel téged nem érdekelt a dolog. Ne mondd, hogy a mailekről sem tudtál, az még tőled is erős lenne.

- Pedig nem, 1 ideje nem nagyon nézem – vallottam be kelletlenül, de hát így van.

- Érdekes, én úgy emlékszem, azt beszéltétek meg, hogy azon keresztül tartjátok a kapcsolatot, mert a telefon túl drága, de biztos csak beképzelem az egészet.

- Én, sajnálom. Hagy beszéljek vele.

- Nem, ennél jobban nem kell, hogy kiborítsd. Annyit gondolom úgysem ér neked, hogy haza gyere és személyesen beszéljétek meg, szóval további jó szórakozást – azzal letette és már csak a süket telefon volt a kezembe.

Jézus, nem hiszem el, hogy ennyi mindenről lemaradtam a családom életében. Peti biztos csak hazudik, ez nem lehet igaz. Gyorsan előszedtem a laptopomat és megnéztem a postaládámat, tényleg volt anyumtól kb 20 levél. Ez szíven ütött de rendesen. Elkezdtem őket olvasni, de már az elsőnél sírva fakadtam. Tök boldogan újságolja, hogy férjhez megy és tudja, hogy nem szeretem a vőlegényét, de szeretné, ha én lennék a tanúja. Szuper. A többit nem is tudtam elolvasni. Elegem volt mindenből és életemben először utáltam az egész Forma 1et mindenestül. Eltartott kb 30 percig mire megint normálisan vettem a levegőt és a könnyem is elfogyott. Most mégis mi a jó francot csináljak?  Odáig már eljutottam, hogy a sírással sokra nem megyek. Fogtam magam és úgy döntöttem. Addig könnyen ment a dolog, hogy „Kedves Anya” és ezzel vége. Mit írjak, minden olyan hülyén venné ki magát. Kis töprengés után mégiscsak összehoztam valamit. Szerintem eléggé őszinte lett. Szívem szerint azzal kezdtem volna, hogy eljegyeztek, de ebben a helyzetben ezt inkább csak az utóiratban említettem. Leginkább csak sűrű bocsánatkéréseket tartalmazott az iromány. Tartottam még 1 pici önmarcangolást mielőtt elküldtem, közben Kimi is beesett, úszott az izzadságban. Hogy ennek mi értelme van? Utálok futni, nem tudom, más mit szeretne. Bizti másképpen is lehet növelni az ember állóképességét.

- Mi baj? – rövid és lényegre törő. 1 nézés elég volt neki és levágta, hogy valami nagyon nem stimmel.

Nehezen, de elmondtam az egész sztorit, aztán hallgatásba burkolóztam. Nem tudom, hogy akar megvigasztalni.

- Oké, gondolom most az lenne a helyes, ha azt mondanám, ülj fel az első gépre és menj haza, de igazából nem szeretném. Önző vagyok, tudom, de akkor sem. Nem hiszem, hogy akár 1 napnál többet is kibírnék nélküled.

- Ari vagy – küldtem felé 1 halvány mosolyt.

- De ha nagyon mehetnéked van, akkor velem ne foglalkozz és menj nyugodtan, csak siess nagyon vissza. Az uccsó versenyig még van idő, szóval, ahogy gondolod.

Olyan érzésem van, marha hálás lenne ha visszautasítanám ezt a nagylelkű felajánlást.

- Inkább itt maradnék veled. Most megírtam a levelet, kicsit lenyugodnak a kedélyek, aztán majd valamikor.

- Örülök, hogy így döntöttél. Akkor a verseny után irány hozzátok!

- De alig vártad, hogy végre hazamehess – néztem rá csodálkozva.

- Nem baj, az a kis idő nem számít és mindent érted.

- Csúcs vagy, imádlak – mindjárt sokkal jobb kedvem lett.

Kintről fura zajokat hallottunk, majd Rose esett be totál dühös fejjel:

- Utállak, mindkettőtöket, de főleg téged!

Nocsak, micsoda újdonság…..