Nem is emlékszem, mikor keltem utoljára ilyen korán. Ma jó, nem olyan régen, de akkor dolgom volt. Most pedig nincs. Csendben felültem, nem akartam Kimit felébreszteni, ő aludjon, ha már nekem nem megy. Mennyire megnőtt a haja, mármint ahhoz képest, amilyen akkor volt, amikor legelőször találkoztunk. Az is, mintha már ezer éve lett volna, pedig csak pár hónapja. És már megint rágja a körmét. Kb százszor mondtam, hogy ne csinálja és eddig úgy tűnt, abba is hagyta. Az az egy szerencséje van, hogy mindenkit ez érdekel a legkevésbé. Hát igen, ő sem tökéletes. Bár, ha alaposabban megnézem, nem is tudom, minek köszönhető, hogy olyan sokáig ellent tudtam neki állni. Mondjuk, nekem is érdekes az időérzékem: mióta jelent sokat az egy hét? Attól függ, honnan nézzük. Igaz, hogy nem tökéletes, de marha közel van hozzá: a nap rendesen kiszívta a haját: egészen extra világosszőke lett, mindene bronzbarna, kivéve az arca, mert azt picit jobban megkapta a nap és tűzpiros. De ez is jól áll neki. Órákig el tudnám így nézegetni őt. És ő mostmár a vőlegényem. El sem tudom hinni: hozzá fogok menni. Igazából. Legalábbis remélem. Lassan elkezdhetnék esküvői ruhát nézni. Valami szép hagyományosat. Na nem, nem annyira hagyományosat, de ez tuti, hogy fehér lesz. Hófehér. Semmi barack meg pezsgőszín: azoktól hányok. És ki lehetne választani a templomot is. Valami kis eldugott kápolnát. Vagy valami nagyobbat: például a Bazilikát. Nem kéne túlzásokba se esni. Még azt sem fixáltuk le, hogy hol lesz. Lehet, hogy ő nem is Magyarországban gondolkodik. Ez sem lesz sétagalopp. Eddig bele sem gondoltam ezekbe a dolgokba.

- Szia Napsugaram. Te már ébren? – fordult felén nagy álmosan, de arra ezért még nem volt képes, hogy mindkét szemét kinyissa.

- Valahogy úgy. Tudod, a napsugaradat nem hagyta nyugodni a tegnap este. Picit ijesztő voltál.

Ne, erre vajon mit lép? Tényleg rágódtam ezen is hajnalban.

- Ijesztően szexi? – próbálta viccel elütni a dolgot, pedig engem nem tud olyan egyszerűen félrevezetni.

- Ne csináld ezt légyszi. Én komolyan beszélek. Szóval?

- Szóval mi?

Kevés olyan pillanat van, amikor nem dőlök be ezeknek a kutyaszemeknek, de ez most azon kevesek közé fog tartozni. Legalábbis ez a feltett szándékom.

- Szóval mi a baj?

- Mi lenne? Semmi. Most mit nézel így?

- Nem nézek sehogy.

- De igen.

- De nem. Egyszerűen csak tudni szeretném, mi ez.

- Olyat szeretnél tudni, ami nincs. Nézd, ha lenne valami, akkor elmondanám. Vagy ennyire nem bízol bennem?

- De. Persze.

- Pedig nem úgy festesz. Szerinted ez nekem hogy esik?

- Rosszul. Gondolom. Pedig szó sincs arról, hogy nem bízom meg benned. Eskü. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy valamin rágódsz.

A kezdeti magabiztosságomnak annyi. Lehet, hogy még sincs igazam.

- hagy foglaljam össze: nem történt semmi szörnyűség, nincs semmi kézzelfogható jele annak, hogy gond van, csak a te megérzésed – most miért néz rám ilyen jelentőségteljesen? – És ugye neked mindig mindenben igazad van?

- Nem, de

- Mindig mindenben? – vágott közbe.

- Nem mindig, de be kell látnod, hogy általában igen.

- Jól van, látom nem hagyod magad. Legyen. Megkérdeztél, én válaszoltam és te nem hiszel nekem. Akkor ez van.

Fordult el tőlem. Szép. Besértődött. Én nem ezt akartam. Nagyon nem.

- De hiszek. Ne csináld ezt. Légyszi!

Semmi reakció. Fenomenális abban, hogy keltsen bennem hatalmasan nagy bűntudatot.

- Most haragszol?

- Szerinted? Kéne?

- Nem kéne. De szerintem ige. Ne haragudj, kérlek. Nem bírom elviselni, amikor mérges vagy rám.

- Rendben. – fordult vissza hozzám – Akkor beszéljünk arról, hogy akarsz kiengesztelni? – mosolygott rám.

- Az attól függ, mennyire vagy mérges?

- Az attól függ, mennyire kell mérgesnek lennem? Elég ennyire vagy még ráteszel egy lapáttal?

- Eszem ágában sincs. De jelenleg nem jut eszembe semmi.

- Nem? Máskor olyan kreatív tudsz lenni – bújt közelebb – Talán nekem van egy ötletem – húzott magához.

- Akkor talán itt lenne az ideje, hogy megoszd velem is, már ha nekem is részt kell vennem benne.

- Nem kötelező, de ez kétszemélyes project.

- Az jó. A gond az, hogy lövésem sincs, mi jár a fejedben.

- Mivel nem hagysz más választást, ezért meg kell mutatnom – húzott le maga mellé.

- Muszáj? – nyögtem be, amikor már majdnem megcsókolt, ezzel törve meg a pillanatot, ami eddig sem volt romantikus, csak húztuk a másikat, de hála nekem a kis husimból kitört a nevetés a hallottak hatására és jó darabig abba se bírta hagyni. Most legalább olyan, mint szokott.

- Bírom benned, hogy hihetetlen érzéked van ahhoz, hogy a legfurább dolgokat mond, a jobbnál jobb helyzetekben. Nincs mit tenni, ezzel együtt szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek.

Ezek után többet kedvem sem volt sem megszólalni, sem elrontani a pillanatot.

Jóval később csak feküdtem az ölelésében és hallgattam a szuszogását. Olyan megnyugtató ez az egész. Majdnem tökéletes.

- Sikerült kiengesztelnem? – simogattam meg az arcát.

- Teljes mértékben. És nekem? Sajnálom, hogy fura voltam tegnap. Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj. Pusziltam meg – Tudod, mit fogok ma csinálni?

- Kíváncsian hallgatom.

- Elmegyek esküvői ruhákat nézni.

- Esküvői ruhákat?

- Igen. Nem emlékszel? Valaki megkérte a kezem – kulcsoltam közben a kezemet a kezére.

- Természetesen e,lékszem, de még az időpontot sem beszéltük meg.

- Hát nem. És most rávilágítottál egy nagyon fontos dologra: semmit sem beszéltünk meg ezzel kapcsolatban.

- És pont most szeretnéd ezt pótolni?

- Akár. Miért? Neked nem felel meg most?

- Hát, az igazság az, hogy nem szeretnék elkésni. Nem ér rá este?

- De. Persze.

- Akkor jó.

- Nem vagy túl lelkes.

- De az vagyok, csak most ezernyi más dolog van a fejemben és nem tudnék 100%-osan arra koncentrálni, mire kéne. De most ezért le ne törj itt nekem.

- Nem fogok.

- Akkor jó. Megyek zuhanyozni.  Este mindent kibeszélünk, jó?

- Persze.

Már ha akkor rá fog érni. Érdekes módon, eddig meg sem említette, hogy dolga lenne. Azt hiszem a nem túl lelkes jelző nem fejezi ki egészen, hogy mennyire nincs kedve az egészhez. Olyan, mintha a fogát húznák, ha szóba kerül ez a dolog.