Hogy mit mondtál?!-fagyott meg az arca a brit királynőnek, és az összes jelen levőnek, én meg egyszerűen nem bírtam megmozdulni.  Jól hallotta!Nem elég, hogy megcsalta utána még képes lett volna megerőszakolni Laurát!-állt fel Kimi lassan, majd magához ölelt. Ráhajtottam a mellkasára a fejemet, és elkezdtem sírni, feltörtek az emlékek.   Ez igaz?-kérte számon az unokáját, de nem felelt, csak nézett ki a fejéből. Erre Kate ráordított:Kérdeztek tőled valamit, válaszolj!!!!   Igen, igaz!!!!!!-kiabált bele az arcába, ennél több sem kellett Kate-nek, egyszerűen kirohant. A csattanásból ítélve Erzsi néni lekevert Vilmosnak egy hatalmas pofont. Megérdemelte, de olyan volt, mintha én kaptam volna, fájt. Takarodj a szemem elől!!!-üvöltözött rá a hercegre, aki szintén elhagyta a termet, egy darabig csak az én zokogásom hallatszott, Kimi közben simogatta a fejemet.  Én ezt nem tudtam, ha tudtam volna nem hozom magammal az unokámat, ne haragudj-mondta a királynő, mire én megfordultam és átöleltem.  Nem haragszom, nem tudhatta-csuklott el a hangom, majd fogtam magam és kirohantam a teremből.  Kimi megpróbált utánam jönni, mire Árpi elkapta:Hagyd, szerintem most egyedüllétre vágyik-Kimi megértően bólintott.  Én pedig csak rohantam ki a színházból, majd az utcákon keresztül, gőzöm sem volt merre, annyit tudtam, minél messzebb a színháztól és mindenkitől. A Duna parton kötöttem ki, de szép ilyenkor is, emlékszem; Kimi itt talált rám anno.  Ami akkor még csak álom volt most valóság, de mégis oly ronda valóság. Hisz életem nagy szerelme megkérte a kezemet, boldogok vagyunk együtt, és mégis olyan mintha ellenünk lennének az emberek. Mi a francnak kellett Vilmosnak is belekötnie Kimibe?Miért nem tudta befogni?-filóztam miközben elindultam visszaféle, ekkor azonban összeütköztem valakivel, mondhatni itt mindig sikerül. Hahó!Laura!-ismerős ez a hang  Szia Gyuri!Bocs, nem ismertelek meg…  Azt látom, nagyon eltűnődtél valamin…  Á. Semmiség…   Aha, én meg a római pápa vagyok….    Aham, biztos….  De hisz te sírtál!