A lifttel lementünk a legalsó szintre, ahol már egy seregnyi ember várt rám. Kicsit megijedtem, komolyan.

- Na jó. – léptem hátra kettőt. – Mint mondottam remélem ez nem egy Beépített szépség- féle szépülő program lesz, mert abból köszi, de nem kérek!

- Nyugi Bess, ez nem olyan lesz, csak egy ici-pici átalakítás. – nevetgélt Hannah.

Ici-pici, de jó, hogy itt mindenki ilyen jópofa! Csak tudnám egy biztonsági őrnek miért kell csinosan kinéznie? Még a végén elvárják, hogy tűsarkúban védjek meg valakit! Mert akkor engem kell megvédeni, még hozzá egy bokaficamtól!

Miután mindenki csendesen figyelte a duzzogó fejem, úgy döntöttem előbb túl esek ezen a megpróbáltatáson, aztán végre leszállnak rólam! Épp elindultam egy fodrász széknek tűnő tárgy felé, mikor Frank halkan tapsolni kezdet:

- Kis lépés egy ember számára, nagy lépés az emberiség számára. – mondta nagy bölcsen.

- De jó neked, hogy ilyen marha sok  IQ-d van. – morogtam. De nem foglalkozott velem, mintha meg sem hallotta volna. Ryan és Hannah is végre kivonultak, már csak Frank és a felbérelt szépítői maradtak. Ekkor felé fordultam:

- Mondd csak főnök, miért…

- Erre most nincs idő! 3 órán beül Bahreinben kell lennetek! Úgyhogy munkára fel! Ha kész vagy jelentkezz az irodámban! – azzal sarkon fordult, és mintha köddé vált volna. Én meg ott maradtam a sok kétes kinézetű alakkal, akik állítólag belőlem fognak szépet csinálni. Na hajrá, ha sikerül, lemondok egy heti pizza adagomról! Beültem hát a székbe és hagytam, hogy  a reménytelen esett hajammal dolgozni kezdjenek. Az eredmény döbbentess volt! Komolyan egész emberi kinézetem lett, pedig csak megmosták, és a végén kivasalták. Aztán ruha ügyben kaptam tanácsadást. Kezdetben rám erőszakoltak valami miniszoknyás kosztümnek mondott borzadályt. Az lehet, hogy Bahreinben meleg van, na de azért azt a cuccot némileg túlzásnak tartottam. Ráadásul nem ügyvédnek megyek, engem ne csomagoljanak be valami kényelmetlen ruhába, mert megmozdulni is utálni fogok. Így miután sikerült őket meggyőznöm, kaptam pár kényelmes farmernacit, pólót, pár kosztümöt, és néhány estélyit, ha netán szükség lenne rá. Kész, akkor pakkal indultam útnak, mint egy királykisasszony.

A rend kedvéért, azért egy kosztümbe bújtam, egy elegáns cipővel. Az első benyomás fontos, vagy mi a szösz! Ebben a ruhában felsétáltam a főnökömhöz, és benyitottam. Rám nézett, majd megrázta a fejét:

- Most nem tudok ügyvédet fogadni. – mondta, majd ismét a papírokhoz fordult.

- De jó, hogy te csinálsz belőlem cica babát, aztán meg se ismersz. – vettem keresztbe a lábam, és dőltem neki az ajtónak. Oké tény, nem vagyok egy nőies darab.

- Na így már megismerlek! – mosolygott rám, aztán hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról. – Nincs még egy olyan nő ezen a világon, aki így viselkedne egy ilyen elegáns kosztümben.

- Köszi az illem órát, de gyanítom nem ezért kellett indulás előtt idejönnöm. – néztem rá.

- Nem, még jó, hogy nem. - azzal a kezembe nyomott két műanyag kis kártyát. Az egyik a személyim volt, a másik egy kitűzni való kártya.

- Az új személyiséged. Tetszik?

Hát a képen az én fejem virított, de a név, na az kiborított!

- Cassandra Mckensie? Milyen név ez? Mint valami vidéki country énekesnő!

- Jaj istenem! – kapott a fejéhez Frank. – Nem tök mindegy, örülj neki, hogy nem így vagy anyakönyvezve! De ha nagyon akadékoskodsz, akkor elintézem, hogy átírják az összes papírod! És egy gitárral kelljen rohangálnod, énekelve!

- Jól van, csak mondtam, hogy nem tetszik. Mit kell így fel kapni a vizet? Egyébként miért van szükség új személyire, meg személyiségre? Nem ők kértek testőröket?  - értetlenkedtem.

- De, csak nem az FBI-tól, de ezt az ügyet mégis csak jobb lesz, ha mi vesszük kézbe! Szóval te, hogy hű légy a nevedhez egy egyszerű zsaru leszel mostantól, az FBI-t pedig csak hallásból ismered.

 - Marhára élvezed mi?- néztem rá dühösen. Ez a hobbyja titokban, engem kikészíteni!

 - Nem értettem kristálytisztán a válaszod.

- Jól van, értettem! – raktam zsebre az új személyim.

- Nem, nem, azt a műanyag kártyát kitűzve kell hordanod, mint mindenki másnak. – olyan képet vágott hozzá, mintha megpillantotta volna a Mikulást.

- Ne már, akkor mindenki látni fogja, hogy Cassandra Mckansie-nek hívnak! – akadtam ki.

- Nocsak milyen meglepő, szerinted miért vannak ilyen kártyák? – csúfolódott Frank. – Tedd ki azt a műanyag darabot és indulás! – mondta ellenkezést nem tűrő hangon.

- Jól van, jól van. – adtam be a derekam, és kitűztem az annyira utált kártyát. Majd csak rá jövök valahogy, hogy lehet eltakarni! Miközben a kitűzővel szenvedtem kisétáltunk a hátsó udvarba, ahol egy magán gép várt minket.

- Nahát Mckansie lettél? – örvendezett Ryan. – Én meg Bill Hadson! Hát nem szuper?

Sandán Frankre néztem, de kerülte a tekintetem. Gondolom tisztában volt vele, hogy Ryannál nagyobb balféket nem is találhatott volna!

- Tehát, ha minden jól megy reggel fél 9-re érkeztek meg Bahreinbe. A csomagokat, majd a hotelbe szállítják, ti egyenesen a pályára mentek, és bemutatkoztok a védenceknek. A többit már megbeszéltük. Minden világos? Remélem egy testőr feladatáról senkit sem kell felvilágosítani!

Ryan és én egyszerre ráztuk meg a fejünket.

- Remek. – mosolyodott el Frank. – Kezdtek a vidéki zsarukra hasonlítani!

Oké ezt akár bóknak is vehetem, elvégre most pár ( jó pár) hónapig úgy kell viselkednem a külvilág felé, mint egy vidéki zsarunak. Sosem lehet elég korán elkezdeni a gyakorlást. Ettől a felfogástól ez még olyan megalázó! De hé, pozitív gondolkodás- ahogy egy barátomtól tanultam.

Felszálltunk a gépre, ami aztán velünk együtt elindult Bahrein felé. Nem volt könnyes búcsú, ez nem szokás a kemény legény FBI-nál. Frank alapelve szerintem a következő lehet: Ha kinyiffansz se sírjon a szád! Hát nem is amiatt sír, hogy kinyiffanok, hanem emiatt a debil név miatt! Hogy a jó égbe szokom én ezt meg? Na mindegy majd csak lesz valahogy, pozitív gondolkodás!

A repülő út unalmas volt, főleg mert Ryant elnyomta a „buzgóság”, és telehorkolta az utas teret. Felemelő érzés volt végre földet érni! A reptéren aztán minden úgy történt, ahogy Frank előadta nekünk: a csomagokat egyenesen a szállodába szállították, minket pedig egy taxi várt a bejáratnál. Mielőtt elindultunk volna William egy számot nyomott a kezembe.

- Ezen értek el minket, ha valami gáz lenne! Vigyázzatok magatokra, és ne felejtsétek egy nap minimum egyszer jelentsetek!

- Vettük! – vágtam magam vigyázba és tisztelegtem. Willt még éltemben nem láttam ilyen komolynak. De ez a megmozdulásom mosolyt csalt az arcára.

- Oké tudom, itt már nincs Frank. De azért vigyázzatok!

- Persze, hogyne, minden úgy lesz, ahogy el lett tervezve. – indultam el.

- Igen a mi dolgunk, hogy óvjuk és védjük a …- nem hagytam, hogy Ryan belekezdjen a szokásos sosincs vége szónoklatába, inkább megrántottam a karjánál fogva, és elindultam vele a taxi felé.

- Hogy te milyen érzéketlen vagy!- vágta a fejemhez. – Tudod mennyit készültem erre a beszédre?

Megcsóváltam a fejem. Nem, tényleg nem tudtam mennyit készült rá, de fel nem bírtam fogni, hogy miért volt szükség ilyenkor ilyen fennhéjázó beszédre. Bár, aki Ryan gondolkodását megfejti, az egy szinten lehet vele, és az már rég rossz.

Mondtam a taxisnak, hogy a bahreini pályára lesz a fuvar, majd kényelmesen hátradőltem. Na mostantól tényleg elkezdődött a munka! Éreztem, hogy valamiféle bizonyítási vágy kerít hatalmába, ez már biztos annak a rohadt pozitív gondolkodásnak a jele!

Ryan olyan volt akár egy kisfiú: szinte rátapadt az ablaküvegre úgy bámult kifelé az ablakon.

A pályát már messziről lehetett látni, és hallani. Szombat lévén ma volt az időmérő edzés, amin az elért eredmények alapján sorakoznak fel a pilóták vasárnap a rajtrácson. Erre már sokkal többen voltak kíváncsiak, mint a tegnapi szabadedzésre. És egy gyilkosnak is sokkal egyszerűbb elvegyülnie…

A taxit a hátsó bejáraton engedték be, és azon az útvonalon jutottunk el a boksz utcába, ahol a verseny napján a pilóták szoktak. Kiszálltunk, és egyszerre rengeteg szempár szegeződött ránk. A boksz utcában egy emberként söpört végig a hír: megjöttek. Uuuu, de izgi-gondoltam magamban. Úgy bámulnak, mintha nem is emberek lennénk. Pedig ki kell ábrándítsam őket, azok vagyunk. Ryannel átvágtunk a bámuló szerelő gárdákon. Nem kellett túl sokat gyalogolnunk a boxutcának ettől a felétől számítva a második boksz volt a Mclarené. Ott már szerencsére senki sem bámult meg minket. Valószínű köszönhető volt ez a csapatfőnöknek, aki elől várt minket.

- Jó napot! Ron Dennis vagyok. – nyújtotta a kezét.

- Jó napot! E…- Ryan alig láthatóan megbökött, mire leesett, hogy majdnem rossz néven mutatkoztam be. – Szóval Cassandra Mckansie.

- Örvendek .- fogtunk kezet, majd Ryan is bemutatkozott.

- Azt hiszem a további formalitásokon majd ráérünk később átesni, most inkább bemutatnám önöket a pilótáknak, mielőtt megkezdődik az első szabadedzés. – invitált minket befelé. Bólintottunk-mint a jól nevelt vidéki zsaruk- és követtük Ront. A boksz mögé vezetett minket. Itt voltak a pilóták szállásai, legalábbis ameddig a pályán tartózkodtak. Beléptünk a nagy fekete dobozba- ahogy elneveztem, és rögtön szembe találtuk magunkat Juan Pablo Montoya-val. Nem mondanám, hogy el volt ragadtatva az örömtől, hogy jó darabig minden lépését figyelik, de ahhoz képest egész kedves volt. Bemutatkoztunk, majd Ryan elmagyarázta neki, hogy mi is lesz a helyzet pontosan.

Én meg csak álltam ott, aztán egyszer csak Ron felé fordultam:

- Mr. Dennis Räikkönen hol van?

- Öhm, nos ez jó kérdés. – válaszolta őszintén.

Ez kissé mellbe vágott.

- Fel akarják robbantani a boxot, és maga nem tudja, hogy az egyik potenciális kiszemelt merre van?!

- Én mondtam neki, hogy legyen itt időben, de hát Kimi nem az a fajta ember, akinek olyan egyszerű parancsolgatni.

Na, ez remek! Még nem is ismerem, de tuti az lesz az első, hogy felvilágosítom egy bomba okozta sérülésről!

- Várjon felhívom! – vette elő a mobilját Ron.

- Köszönöm.

Arrébb vonult, és hosszú percekig hatalmas csend. Aztán visszajött fal fehér arccal:

- Nem veszi fel.

- Az baj. – mondtam röviden és tömören, annak jeleképp pedig, hogy ezzel nem sikerült megnyugtatnom már szürkülni kezdett az arc színe.

- Hol látták utoljára? – próbáltam kilyukadni valamerre.

- A szállodában. – nyögte.

- Remek, cím, szobaszám és itt sem vagyok!

Ron gyorsan előhúzott egy jegyzetfüzetet a zsebéből, és felírta az információkat. Köszöntem, és már rohantam is. Már csak az hiányzik, hogy a legelső napomon történjen valami!

A bejáratnál gyorsan taxit fogtam, és bediktáltam a címet. Az autóban eközben szólt a rádió.

„Remek” arab számok szóltak belőle, amitől csak még idegesebb lettem. Aztán egyszer csak:

- Figyelem, figyelem, megszakítjuk adásunkat! A Sikhir szállodánál újabb robbantás történt! A rendőrség és a tűzoltóság már…

Eddig hallgattam, mert gyorsan előkotortam a Ron által írt cetlit: Sikhir szálloda, 412-es szoba. Az arcszínem körülbelül Ronéval vetekedhetett ebben a pillanatban. Merthogy ez volt a nagy baj, a nagyon nagy baj!