Mikor a taxi a hotelhez ért döbbenten vettem észre, hogy az épületet tűzoltó autók, szirénázó rendőrautók és mentők veszik körül. Kiszálltam, sietve fizettem, és egyből az egyik mentőshöz rohantam.

- Elnézést a sérültek között nincs egy Forma-1-es pilóta? – hadartam.

Rám nézett, amolyan „ez hülye?” nézéssel.

- Nincs, de van egy halott, akit nem tudunk azonosítani, mert szénné égett. – azzal bizalmasan rám kacsintott. Ennek mi a fene baja van? Azt hiszi perverz vagyok, vagy mi?

Mindemellett éreztem, hogy az ájulás fenyeget, de erre most nincs idő! Irány a 412-es szoba! Megköszöntem a dióhéjnyi információt, majd rohantam is a bejárathoz, csak hogy ott a zsaruk álltak.

- Sajnálom nem mehet be, helyszínelés folyik. – mondta az egyik.

- De nekem be kell mennem. – indultam el, de sikerült beleütköznöm az egyik két ajtós szekrénybe.

- Nem hall jól talán, hölgyem? Nem mehet be.

Huh, hogy az a!

- Jól van, jól van! Van még bent valaki? – kérdeztem, nehogy fölösleges köröket fussak.

- Igen, a lakók közül néhányan bent voltak a robbanáskor, őket most hallgatják ki. – válaszolta a szekrény.

- Akkor be kell mennem. – jelentettem ki. Azonban még mindig nem akartak beengedni. Na jó gondoltam, ötletem született, vagy bejön, vagy nem.

 – Kimi Räikkönen menedzsere vagyok, és alig fél órája maradt, hogy kiérjen a pályára az időmérő edzés kezdetéig! – hazudtam is, meg nem is! Tényleg fél óra volt az edzés kezdetéig.

Az egyik szekrény szolidan méregetett, majd biccentett a nagy fejével, és utat engedett. Gyorsan elrobogtam mellette, mielőtt meggondolja magát! Bent aztán nagy volt a mozgolódás! Mindenfelé emberek rohangáltak, olyan volt az egész, mint valami menekült szálló. Elsétáltam oda, ahol a kihallgatásra váró emberek sorakoztak. Végig mentem a soron, de a keresett személyt nem láttam köztük. Odaléptem az egyik sorban állóhoz:

- Elnézést nem tudja véletlenül Kimi Räikkönen volt már kihallgatáson?

- Én még nem láttam itt. Nem a pályán kéne lennie?

Velejébe vágó kérdés volt! Persze, hogy ott kéne lennie, de nincs ott! Ezért vagyok én itt! De ő hol a fenében lehet? Kezdtem tényleg ideges lenni. Mi van, ha…? Nem, nem, azt nem! Beszálltam a liftbe és felmentem a 3. emeletre. Ott kezdődtek ugyanis a 400-as szobák. A 412-es a folyosó közepén helyezkedett el. Odaléptem az ajtóhoz, és bekopogtam. A kopogásom szinte visszacsengett az üres folyosón. Ó, könyörgöm, könyörgöm nyíljon ki ez az ajtó! S mintha könyörgéseim meghallgatásra találtak volna, a zár kattant!

Az ajtóban egy fáradt, nem túl jól kinéző, ámde kétségtelenül Kimire hasonlító férfi állt.

- Ki maga és mit akar itt? – nézett rám nagyra nyílt szemekkel.

- El sem hiszi mennyire örülök, hogy látom! – örvendeztem. – De várjunk csak maga végig aludta az egész…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert elkapott a sokkos nevetés. Hát ezt nem hiszem el! Türelmesen végig várta, amíg befejezem a nevetést, majd gúnyos vigyorral az ajkán bevágta előttem az ajtót. Ó milyen udvarias! Sebaj, én sem kezdtem túl kedvesen. Még egyszer kopogtattam. Ismét ajtót nyitott:

- Nem röhögte ki magát még eléggé? Különben meg mit aludtam végig? És ki maga?! – láttam rajta, hogy kezd kissé idegessé válni.

- Bemehetnék? – mutattam az ajtóra, amit páncélként tartott maga előtt. Úgy nézett rám, mint aki biztos benne, hogy nem vagyok komplett. – Nem fogom megtámadni vagy ilyesmi, pont ellenkezőleg, én vagyok a testőre. – mosolyogtam rá kedvesen.

Úgy tűnik rajta volt a sor, ami a nevetést illeti. Én is türelmesen végig vártam, amíg abbahagyja.

- Most csak szórakozik velem, ugye? – kérdezte még mindig kuncogva és alaposan végigmért.

- Nem. – kezdtem megsértődni. – Cassandra Mckansie vagyok. – nyújtottam a kezem.

Olyan hitetlenkedő képpel fogott velem kezet, hogy bemutatkozni is elfelejtett.

- Ez most komoly? Maga lesz a testőröm? – értetlenkedett még mindig, miközben-talán, hogy magán segítsen- elmutogatta az utóbbi kérdését.

- Igen, és el ne kezdjen megint nevetni! – szóltam rá, mikor láttam a szája sarkában bujkáló mosolyt.

- Maga nem lehet a testőröm. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, úgy, hogy maga is elhitte.

- Hát úgy tűnik mégis.

- De nem! Ez csak egy rossz vicc!

- Nem a rossz vicc most következik! – néztem az órámra. – Nem is egy! Kevesebb, mint fél óránk van, hogy kiérjünk a pályára, mert mindjárt kezdődik az időmérő. Ráadásul, amíg maga itt fent csendben szundikált, addig lent újabb robbantás történt.

Láttam, hogy ez már sok neki. Ellépett az ajtótól, egészen az ágyig és leroskadt rá, arcát a kezeibe temetve.

- Maga csak egy szörnyű rémálom. – motyogta.

- Sajna nem. Nem akar készülődni? – néztem körbe a szobában. Nem mondom a rend szó az ő szótárában sem kapott képes illusztrációt!

Rám nézett, mintha valami szellemet látna aztán hirtelen felpattant.

- Mutasson valami igazolványt! – nagy ötlet! Melyik filmből szedhette?

- Oké. – azzal a mellkasomra böktem, ahol a kitűzöm díszelgett. Közelebb lépett egy lépést, miközben gyanúsan méregetett, majd kb. három lépés távolságról előre görnyedt, és elolvasta, ami a kitűzőn állt.

- Ilyen a világon nincs! – fakadt ki, miközben visszanyerte eredeti testtartását. – És mondja csak mitől fog maga megmenteni, egy rakás hangyától?!

Na jó az első találkozásunk egy kissé zaklatottra sikeredett, de én türelmes vagyok. Egy darabig!

- Bármennyire is hihetetlen a maga számára ki vagyok képezve, hogy megvédjem magát, bárkitől és bármitől. – válaszoltam holt nyugodtan.

- Hát ezt kötve hiszem. – csóválta a fejét, de még mindig elég idegesnek tűnt. – De erre majd még visszatérünk! – bökött felém az ujjával. Felkapott egy marék ruhát, azokkal bevonult a fürdőbe és 10 perc múlva jött is ki. A maradék ruhát az ágyra dobta, majd elindult az ajtó felé. Felpattantam a székről, ahol eddig ültem és követtem, csendben. Elvégre csak akkor szólalhatok meg, ha kérdez, ez is benne van a munkaköri leírásomban. A liftben még mindig zavarodottan nézett rám.

- Oké, és mi van a robbantással?

- Van pár sérült, ahogy láttam, és egy halott is, bővebbet én se tudok, mert magát kellett előkerítenem. – rántottam meg a vállam. -  Megkérdezhetem, hogy tudott végig aludni egy robbantást?

- Nem! Semmi köze hozzá! – vágta zsebre idegesen a kezeit, majd tüntetőleg a tükör felé fordult.

Ha nem hát nem, de ilyet még nem pipáltam! Jó alvókája lehet!

Mikor kiléptünk a liftből lent már viszonylag béke és nyugalom honolt. Csak kint tomboltak az emberek. Az értetlenség sokkal nagyobb pánikot tud okozni, mint bármi más. Kimi elindult egy lépcsőn lefelé. Egy pillantást sem vetett az utcára. Egyébként imádni fogom, ha nem közli velem, hogy hová is megy! Elvégre nekem kéne megmentenem, ha bármi történik! Csak ez így kissé nehéz lesz!

A lépcső a mélygarázsba vezetett. A zsebéből előszedte a kocsi kulcsokat és pillanatokon belül tőlünk nem messze pityogott is egy autó riasztója. Beszálltunk, de nem indultunk. Rám nézett:

- Nézze, nekem ez az egész baromira röhejes, és nehogy azt higgye, hogy úgy fogok ugrálni, ahogy maga mondja!

- Pedig kénytelen lesz, ha életben akar maradni! – válaszoltam hasonlóan „kedvesen”, mint ő.

Erre nem mondott semmit, láttam, hogy mérlegel.

- Ez így akkor is tiszta gáz. – morogta, majd beindította az autót, és kihajtott a garázsból.

- Hány perc van még, hogy a pályára érjünk? – szólalt meg egy piros lámpánál.

- Nem túl sok. –néztem meg az órám.

Összehúzott szemekkel nézett rám, a fejét ingatta, majd nem túl gyengéden elkapta a karom, és maga felé fordította az órám.

- Au, hé ez azért fáj! – kaptam el a kezem.

- Remek, ha ennyitől nyivákol nem tudom, hogy fog megvédeni! Ja és még valami átállította az óráját, mikor megérkezett? – zöld lett a lámpa, ezért elindultunk.

Oooppsss. Na hát azt nem.

- Öhm… nem emlékszem. – válaszoltam kényszeredetten.

- Akkor én felvilágosítom, hogy nem! Több mint egy órát siet az órája!

Na ez roppant kellemtelen. De hát minden rosszban van valami jó, így legalább biztos, hogy nem késik el! Pozitív gondolkodás! Jaj az remélem segít, mert eddig kibírhatatlan!

- Gondoltam, hogy erre semmi válasz! Ez a nap már egy nagy káosz, magának köszönhetően!

- Hé, jól van nem állítottam vissza az órám, ez igaz, bocsánat, de másról nem én tehetek! Nem én robbangattam maga alatt a hotelt, amit ráadásul végig aludt, és nem én neveztem ki magam az ön testőrének! Ráadásul már rég a boksz utcában kéne lennie, mert erre utasította a csapatfőnöke! – hadartam.

- Jól van! –dacoskodott. – Attól még egy csődtömeg!

Huh, na ez aztán jól esett. Látom jó lesz a munkaviszonyunk, vagyis inkább iszonyunk! De nem fogok erre válaszolni, nem én!

Megérkeztünk a pályához. Ahogy leparkoltunk láttam, ahogy Ron rohan az autó felé.

- Minden oké?- hajolt be az ablakon.

- Nem, semmi sem oké! – válaszolta Kimi, azzal kinyitotta az autó ajtaját, kiszállt, majd rám vágta az ajtót. Mire kiszálltam már csak ezt hallottam:

- Intézd el, hogy másik testőrt kapjak, ennyi! – nézett Ronra.

- Sajnálom, de ez ügyben tehetetlen vagyok, nekem ebbe nincs beleszólásom. – tárta szét a karját Ron.

- Akkor kinek van? – fakadt ki Kimi.

- Nekem. – könyököltem rá az autó tetejére.

- Na magának aztán végképp nincs! – fordult felém. – És baromi gyorsan szálljon le az autómról!

- Utálom, ha egy férfi hisztis. – gyalogoltam el mellette. A feje olyan vörös lett a dühtől, hogy öröm volt nézni.

Azonban mielőtt válaszolhatott volna Norbert Haug rohant felénk, kezében egy papírt lobogtatva.

 - Mi van már megint? – sóhajtott kínjában Kimi.

De tényleg mi történhet még ezen a napon?