A kérdésünkre a választ Haug adta meg, pontosabban a kezében lobogó papír.

- Ez most érkezett. – mutatott a papírra. – Lehet, hogy elmarad az időmérő.

Kimi erre olyan képet vágott, mint egy kis gyerek mikor meg tudja, hogy a Mikulás nem is létezik.

- És akkor mi lesz a futamon? – nyögte ki.

- A tavalyi vb alakulása szerint álltok majd a rajtrácson. De várjuk ki a végét, egyelőre semmi sem biztos. – ütögette hátba Kimit. – A hölgyet nem akarod addig bemutatni nekem? – mosolyogott rám.

- Kit? Ja őt? – nézett rám Kimi. – Ő az én…testőröm. – úgy mondta ki az utolsó szavakat, mintha valami alattomos kis bogár lennék! De megütném istenkém!

- Jó napot! Cassandra Mckansie. – mutattam be magam.

- Örvendek, Norbert Haug. – fogtunk kezet.

- Jól van befejeztétek az ettiketet? – nézett ránk Kimi. – Menjünk már befelé!

Eddig se volt a viselkedés magaslatán, de ezek után végképp nem! Sebaj, nyugi, nyugi! Ennek is vége lesz egyszer, mint egy rémálomnak. Szép kis hasonlat!

Bementünk a motorhome-ba. Juan Pablo és Ryan bent ültek, és szemlátomást jól kijöttek, épp kártyáztak. 

- Sziasztok! – köszöntek. A válasz vegyes volt: Norbert és én válaszoltunk, Kimi csak legyintett egyet, aztán levágódott egy székbe, és elkezdte a cipőfűzőjét kötögetni. Tisztára, mint valami durcás óvodás!

- Kimi ő itt a testőröm Bill Hudson. – mutatta be Juan Ryant. Azért vannak még rendes emberek –vidultam fel egy picit.

- Aha. – válaszolta Kimi, és a másik cipőjével kezdett foglalatoskodni.

Ryan rám nézett, de az arcomra rá lehetett írva, hogy a mai napot mennyire unom már, mert kivételesen nem szólt egy szót sem. Juan azonban megköszörülte a torkát-jó hangosan- Kimire nézett, aki nagy nehezen visszanézett rá.

- Most mi van? – kérdezte értetlenül.

- Te nem akarsz valakit bemutatni? – könyökölt az asztalra Juan.

- Ja de! Csak még nem érkezett meg. – bólintott Kimi, aztán közelebb tolta magát az asztalhoz.

Döbbent csend következett. Ryan persze ebből semmit sem vett észre, csak azt, hogy újabb kártyapartnerrel bővült a csapat, ezért örömittasan keverni kezdte a lapokat.

- Mi az, hogy még nem érkezett meg? Te kiről beszélsz? – Juan nem tudta eldönteni, hogy most Kiminek teljesen elmentek otthonról, vagy félre értette a kérdést.

- Hát a testőrömről, kiről beszélnék. – rántotta meg a vállát.

Ha most belerúgnék a székébe akkorát esne, mint állat! Csak utána engem rúgnának ki, akkor ez mégsem jó ötlet…

Juan rám nézett szinte bocsánatkérően.

- Nem történt semmi. – mosolyodtam el, bár azt nem tudom, hogy sikerült, de mosoly volt. – Cassandra Mckansie vagyok. – mutatkoztam be, aznap már ki tudja hányadszorra.

- Hello! Juan Pablo Montoya. – fogott velem kezet. – Vannak ennél jobb napok is erre felé. – mondta vigasznak szánva.

- Remélem, mert eddig nem alakulnak fényesen a dolgok. – bólintottam.

- Juan jössz már? – türelmetlenkedett Kimi.

- Nincs kedve beszállni? – kérdezte Juan.

- Nincs kedve! – vágta rá Kimi.

Ó, hogy… nyaljál csigát, akkor is beszállok!

- De szívesen! – mosolyodtam el, és odahúztam egy széket Kimi mellé.

Úgy nézett rám, mint aki nem hisz a szemének, bár lehet, hogy nem hit, de kit érdekel?

Ryan osztás közben furcsa szemekkel méregetett. Hát igen nem vagyok valami nagy kártyás. Sőt ez nem is kifejezés, egyáltalán nem tudok játszani, úgy hogy most benne vagyok a slamasztikában! Ezt is kinek köszönhetem? Annak a felfuvalkodott kis… na jó, nyugi, pozitív gondolkodás, meg minden, ami kihúz ebből a csávából! Már csak az hiányzik, hogy el kezdjen majd cikizni!

Elkezdtünk játszani. Őszintén mondom még azt sem tudom mit játszottunk. A lapokat sem ismertem, teljes volt a csőd részemről! De azért igyekeztem kihozni a dologból, amit ebben a helyzetben ki lehet! De már az első körben csúfos kudarcot vallottam.

- Azt a lapot nem is lehet rá rakni! – akadt ki Kimi. – Anyám, tud maga kártyázni? – meredt rám.

Nem, nem tudok, de neked akkor sem vallom be!

- Rég kártyáztam már…

- Ez kb. olyan kifogás, mint amit az óra átállításra mondott. – húzta el a száját.

- Ugyan nem a világ vége. – mosolyogott rám Juan. – Ahelyett, hogy cikized segíthetnél neki.

- Tessék?

- Jól hallottad! Tudod, segíteni.

- Jól van, jól van, legyen. – adta be a derekát. – Azt a lapot tegye most. – mutatott egy lapra, ami a kezemben volt. Letettem. Pár kör múlva iszonyat örültem, hogy rájöttem a játék lényegére! Ebből két pozitív dolog is származott: ténylegesen beszállhattam a játékba, és Kimi savanyú képétől is megszabadultam! A harmadik fordulót megnyertem! Ekkor újabb óvodás megmozdulás következett védencem részéről: elegánsan az asztalra hajította a kártya lapjait, majd gúnyos mosolyt dobott felém, fel pattant és elindult kifelé. Ez csodás, mit ne mondjak! Utoljára 10 évesen viselkedtem így!

Én is felpattantam, és utána mentem.

- Nem zavarja, hogy magától akarok megszabadulni?! – fordult hirtelen hátra, és förmedt rám.

- Az igazat megvallva zavarni éppenséggel nem zavarna, csak hogy az a munkám, hogy megvédjem, ezáltal követnem kell.

- Nem tudd egyszerű mondatokkal válaszolni? Tudja igen, vagy nem! Ennyi is elég lenne! – azzal megfordult, és menetelt tovább. Én meg utána. Jó darabig nem szóltunk egy máshoz. Elsétáltunk a boxutca egyik végéből a másikba, majd vissza. Aztán hirtelen megállt. Olyan hirtelen, hogy sikerült beleütköznöm. Hátra fordult, megsemmisítő pillantást vetett rám, majd összefonta a karjait a mellkasán.

- Na jó – kezdte- ha már valamennyi időt együtt kell töltenünk akkor tisztázzuk a játék szabályokat.

- Remek én is pont erre g…

- Előbb én. – vágott a szavamba. Bólintottam. Ha ennyire ragaszkodik hozzá, ám legyen.

- Azt sem tudom igazából mi folyik itt. – hirtelen mintha kissé megváltozott volna a hangja. – Senki nem mond nekünk semmit. Egyik napról a másikra kirúgják a testőreinket, mert valami félkegyelmű robbangatott! – itt már egész ijedtnek tűnt. – Maga mennyit tud?

- Nem túl sokat, elég a profi az illető. Egyelőre az is lehet, hogy a fenyegetettség csak Bahreinben áll fent, tehát lehet, hogy valami arab terrorista csoport áll a háttérben. De ha Sepangban is ez lesz a helyzet, akkor sokkal komolyabb a veszély.

- Azt hittem meg fog nyugtatni!

- Nem pszichológus vagyok, hanem zsaru, maga kérdezett, és én válaszoltam! Vagy netán erre is igennel, vagy nemmel kellett volna?

- Nem. – motyogta. – Ne akadjon már ennyire ki.

- Már késő, kiakadtam. – fújtam ki a levegőt. – A játékszabályokról kezdtünk diskurálni. – tértem vissza az eredeti témához.

- Maga mindig, mindenhol velem lesz? – kérdezte.

- Igen. – feleltem, mint egy jó tanítvány.

- Mindenhol?

Hm talán süketek vagyunk?

- Igen. –feleltem ismét.

- Nem mondana valami bővebbet? – igazította meg a pólója alját idegességében.

- Igen.

- Ne szórakozzon már! – akadt ki megint.

- Nem szórakozom, csak azt teszem, amire „megkért”.

Nagy levegőt vett, majd lassan kifújta.

- Jól van, visszavonom, akkor hajlandó velem normálisan beszélni? – hallatszott, hogy próbál visszavenni magából. Na jó legyen, akkor én is próbálkozom.

- Igen, hajlandó vagyok. – bólintottam. Kezdek valami terminátor nőcihez hasonlítani? Remélem még nem!

- Szóval, akkor mennyire mindig, és mennyire mindenhol?

- Amennyire csak lehet. – na ha csak valaki ezt hallja, eladhatja a Tutti Fruttinak, vagy minek.

Láttam, hogy a válaszom nem épp olyan volt, amilyenre számított, ezért gyorsan korrigáltam mielőtt újabb hadiállapot lépne érvénybe!

- Tehát nekem mindenhol, és mindig ott kell lennem, ahol magának. Kivétel persze a fürdő, és a hálószobája, de ezeken kívül mindenhol.

- Remek, ez egyszerűen remek! – azzal megint sarkon fordult, és elindult vissza a boxhoz.

- Ez most már mindig így lesz? – mentem mögötte.

- Hogy?- állt meg, és fordult felém.

- Hát, hogy maga előre rohan, én meg maga után…

- Miért mit gondolt talán kézen fogva fogunk andalogni? – elnevette magát, aztán ismét irányba fordult, és irány tovább.

Egyébként meg marha vicces! Beképzelt majom! Fuuuuuuuuuuu!

Hirtelen megállt és megvárt. Mikor mellé értem olyan arcot vágott, mint akit bokán rúgtak, elég fájdalmas volt! Hirtelen meg is ijedtem, csak nem történt valami? Rosszul lett, vagy micsoda???

- Maga nem aludhat a szobámban.

Olyan szinten döbbentem le, hogy szavakat sem találtam!

- Mi? Vagyis tessék? – nyögtem ki.

- Nem alszunk egy szobában, egy csomó filmben láttam, hogy a testőr a szoba előtt alszik.

- Az őskorban, igen!

- Nem, nem az egyik nem olyan rég játszódhat. – ráncolta a homlokát.

Komolyan a kardomba dőlök! Most meg filmeket fog nekem itt elemezgetni?

- Nem jut eszembe, de mindegy. – rántotta meg a vállát.

- Oké, engem nem érdeklenek a filmek! Nem fogok a szobája előtt egy szőnyegen kuporogni, mint egy kutya! – kezdtem kész lenni!

- Nem a szőnyegen, egy pokrócot azért adok. – csóválta a fejét.

- Ez most csak egy vicc, ugye?

- Nem, legalábbis a részemről nem. – és tényleg halál komolyan ejtette ki a száján. Ennyire utál? Mondjuk kölcsönös!

Mielőtt azonban bármit válaszolhattam volna, ismét Ron rohant felénk lélek szakadva.

- Jó hírem van! – kiáltotta messziről.

- Remek, biztos szerzet másik testőrt. – dörzsölgette össze a tenyerét Kimi. Válaszképp kapott egy Collgete mosolyt, illetve vicsort.

- Megtartják az időmérőt!  - lihegte miután odaért hozzánk.

Kimi arca kivirult.

- Nahát ez szuper! Akkor mire várunk irány a boksz! – ölelte át Ron vállát, és engem szándékosan kirekesztve indultak vissza a boxba. Én meg mögöttük kullogtam. Miért is szerettem volna annyira FBI ügynök lenni? Ha bármi bántott mindig ezt az emléket szedtem elő, mert erőt adott. Bár ebben a helyzetben elég keveset.

Egyszer csak megszólalt Ron telefonja.

- Az sms bajnok! – ugratta Kimi, úgy tűnt tényleg jobb kedve van.

Ron arcáról azonban hamar leolvadt a mosoly. Megfordult, és rám nézett. Az arc színe körülbelül a pár órával előttihez volt hasonlítható. Gyorsan oda mentem mellé.

Kimi is aggódva méregette csapatfőnökét.

- Inkább ne mond, megint valami remek hír. – rázta meg a fejét, és csalódottan besétált a boxba.

Ron a kezembe nyomta a telefont, aminek a kijelzőjén egy rövid üzenet állt:

„Valakinek meg kell halnia!”

A szám ismeretlen…