Ron kétségbeesetten nézett rám. Bevallom nőisen egy kicsit én is megijedtem, hogy most mi lesz?

Ron rám nézett, majd megszólalt:

- Mondja meg most mit csináljak? – úgy tűnt ez inkább költői kérdés volt, mert választ nem várt. – Ha megint bejelentjük, hogy merénylet készül a pilótáink ellen még a végén kizárják a csapatot, a többi hátráltatása miatt! Az pedig senkinek sem lenne jó!

- Na jó, de így meg a pilótái vannak veszélyben. – érveltem.

- Hát ez az! – túrt bele idegesen abba a kevéske hajába. – Ezért vagyok tanácstalan. – láttam a pillantásából, hogy ezt most tényleg nekem kell megoldanom.

- Ne aggódjon elintézem a dolgot! – vágtam rá. A számmal nem is volt baj, ha csak az nem, hogy megint előbb járt el, mint kellett volna. De mese nincs valamit tennem kell!

Félre vonultam, és felhívtam Willt.

- Hello, Bess mi újság?

- Will nagy gáz van! – hadartam.

- Nocsak, úgy tűnik ez ma nem újdonság! – sóhajtott. – Egyébként pár órája mikor a hotelnél jártál nem felejtettél el valamit? – kérdezte szemrehányóan.

- Jól van, de igen, nem telefonáltam nektek, de gondolhatod, hogy kisebb gondom is nagyobb volt ennél!

- Tudom, bocs, de ez a parancs, és ez nem azért van, hogy zaklassunk, hanem mert e nélkül, hogy tudnánk segíteni nektek? Különben meg hallottam Ryantől, hogy nem alakul fényesen Räikkönen és közted a viszony.

- Iszony, hogy pontosítsalak, de ez lényegtelen, ha utáljuk egymást, ha nem ez van, ezt kell, kéne szeretni! Na de most jól figyelj! Az imént kapott Ron Dennis egy fenyegető sms-t, a szövege annyi volt, hogy valakinek meg kell halnia, a szám ismeretlen. Valószínű, hogy a merénylő küldte, legalábbis ilyen helyzetben nem lenne túl poénos, ha valaki ilyesmivel viccelődne!

- Hát nem, de attól még ez a helyzet is fent áll.

- Tudom, de maradjunk az előző verziónál, hogy nem. Sem a csapat, sem a pilóták nem tudnak még a dologról, kb. fél óra és megkezdődik az időmérő! Nem akarom azt kérdezni, hogy mitévő legyek, de mit tegyek? Ha megint bejelentést tesz a csapat ki is zárhatják, ha nem akkor viszont a pilóták vannak veszélynek kitéve, szóval mi a fene legyen?

- Először is nyugodj meg! Másodszor már úton vagyunk a pálya felé. Ne szóljatok senkinek! Igaz ez is kockázatos, de még kockázatosabb pánikot kelteni! Láttál valami gyanús figurát arrafelé?

- Nem, de már egy ideje ezen gondolkodom. Ha a merénylő a csapaton belül van, akkor is kötve hiszem, hogy bármit is tudott volna tenni egy merénylet érdekében hiszen mindenki az autón dolgozott, ha nem a csapatban van, akkor még inkább halott a dolog. De akkor miért küldte az sms-t? – mielőtt válaszolhatott volna kapcsoltam. – Tudom, tudom szabotálni akarja az időmérőt, vagy a csapatot, megfélemlítés! – mondtam ki nagy büszkén.

- Frank elsírná magát, ha itt lenne! – nevetett Will. – Tanultál tőle valamit.

- Hát igen, de el ne áruld neki. – mosolyogtam.

- Persze, dehogy. Most menj be a boxba, tartsd a szemed akin és amin csak tudod! Szólok Ryannek, hogy ugyanez a dolga, és sűrű imákat mondjunk, hogy a felvetésed bejöjjön!

- Oké, de én nem szoktam imádkozni.

- Istenem, no comment! Pár perc és ott vagyunk! – azzal letette.

Bementem a boxba. Kimi már beöltözve tárgyalt a mérnökökkel, Juan úgy szintén, Ryan pedig telefonált- valószínűleg pont Willel beszélt. Ron lépett oda hozzám:

- Mit sikerült intéznie?

- Mások is azon a véleményen vannak, hogy menjen le az időmérő.

Ron megkönnyebbülten felsóhajtott.

- De tudnia kell – fojtattam – hogy ezzel nagy kockázatott vállalunk! Ha bármi történik…

- De nem fog! – szögezte le.

Nem vitatkoztam, bár ennyire derűlátó sem voltam. Gyűlöltem emberek életével játszani, és most pont ezt kellett tennem! De bíztam a megérzésemben, és felállított elméletemben! Csak üres fenyegetőzés semmi több!

Pár perc múlva a boksz utcában megkezdődött a sürgésforgás. Kimi és Juan beültek az autókba. Ron, Ryan és én helyet foglaltunk a monitorok előtt. Minden voltam csak nyugodt nem. De ezt a másik kettő mellettem ülőről is el lehetett mondani. Megkezdődött az első etap. Felbőgtem a motorok, megnyitották a boksz utcát. Ezzel együtt a gyomrom liftezésnek indult. Minden kört úgy néztem, hogy a szemem majd kiesett. Közben persze a másik szemem a szerelőkön volt, de ők meg sem moccantak, várták ugrásra készen mikor lesz rájuk szükség. 

Milyen hosszú köröket mennek, és ilyenkor milyen lassúnak tűnnek! Akkor nyugodtam meg pár percre, mikor véget ért az első etap. Kimi és Juan jól teljesítettek. Kimi a 2., Juan az a 4. legjobb időt futotta. Értettem én miért nem szóltak nekik, de hát mégis csak kellett volna, elvégre róluk van szó! Csak hát az biztos, hogy a koncentrálásuk nekik is másra ment volna el, talán így a jobb, vagy még sem? Nem kellett ezen tovább gondolkodnom, mert kezdetét vette a következő etap. Megint 20 perc, negyedóra gyomorgörcs! Rég leszoktam a körömrágásról, úgy hogy most rászoktam az ujjtördelésre. Ezt viszont Ryan nem bírta elviselni. Leguggolt mellém, és megfogta a kezem:

- Tudom, hogy ideges vagy, de ezt hagyd abba, mert megőrjít! Köszi! – azzal felállt. Semmi kétség ő sincs a helyzet magaslatán. Ekkor történt, hogy Kimi az egyik kanyarban kicsúszott. A szám elé kaptam a kezem, hogy fel ne sikítsak. Ron arca is elzöldült, pár pillanatig még a szívverésünk is elállt. Ráadásul pont visszajátszották a kicsúszás pillanatát, amire alig tudtunk figyelni. Pedig jó lett volna, mert a következő kép már az volt, hogy Kimi így is a 3. legjobb időt futotta, és jött ki kereket cserélni. Ron kifújta az eddig bent tartott levegőt, és gyorsan kapcsolatba lépett Kimivel, a rádión keresztül:

- Minden rendben? – kérdezte.

- Fogjuk rá! Egyébként én szúrtam el, az autóval minden rendben!

Bejött, kereket cseréltek, de már nem ment vissza, mert egy perc és vége a második etapnak. Annyira odasétáltam volna, és megnéztem volna a kocsit! Két okból is. Az egyik teljesen önző, még hozzá, mert még ilyen közelről sosem láthattam, másrészt meg annyira tettem volna valami hasznosat! Pedig hát nem értek fele annyira sem ezek a gépekhez, hogy bármit is észrevegyek!

Rövid szünet után következett a harmadik, egyben utolsó etap. Még negyed óra és vége, legalábbis egyelőre! Itt már szerencsére nem történt semmi. Kimi megszerezte a 3. rajtkockát, Juan a 4.-et. Volt öröm, ujjongás, nálunk pedig megnyugvás. Juan visszajött, mindenki örömmel köszöntötte, és megnyugtatták, hogy nem rossz az a negyedik hely. Kimi azonban sehol. Ekkor esett le a tantusz! Interjú szoba! Gyorsan, indulás… csak előbb meg kéne tudnom hol is van! Oda szaladtam Ronhoz.

- Elnézést, meg tudná mondani merre találom az interjú szobát?

- Persze, innen a legrövidebb út, ha kimegy, elsétál balra, fel a lépcsőn, be az ajtón, és ott még egy ajtón, és már ott is van.

- Köszönöm!

Még hogy sétálok! Futok, ahogy bírok! Így is tettem, szerencsére nem kellett sokat, mert nem volt messze a lépcső! Pár perc és az interjú szobában voltam! De izgi! Itt sem járhatnék. Nem volt egy nagy szoba, ráadásul a különböző tv csatornák riporterei zsúfolásig megtöltötték. Kimi persze fent ült az emelvényen. Mikor észrevett intett a fejével, hogy menjek előrébb. Na persze, mintha az olyan egyszerű lett volna! De azért előre tolakodtam.

- Na végre, hol volt ilyen sokáig? – szúrt le, amint odaértem.

- Jöttem, ahogy tudtam, mellesleg nem magának kellene felvilágosítani, hogy esetenként hol találom meg?

- Nekem kéne?

Bólintottam. Nem majd az öreganyámnak!

- Hát jó, majd ezt is megejtjük, a szobám előtti szőnyegen! – sziszegte, mert elkezdődött az interjú.

Hátrébb léptem, de olyan nehezemre esett nem beszólni, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott.

Az interjú végeztével visszamentünk a boxba. Közben egy szót sem tudtam hozzászólni, mert épphogy az egyik riporter elment már ott is volt a másik. Hogy ezek mennyien vannak! Nagy nehezen azért visszaértünk, bár ott is várt rá egy-kettő, de ezeket gyorsan lerázta.

- Megyek  átöltözöm, aztán itt találkozunk. – vetette oda.

Összehúztam a szemeim:

- Egészen biztos, hogy nem akar lerázni? – kérdeztem.

- Nem, de úgy sem sikerülne. – rántotta meg a vállát, majd eltűnt a fekete fal mögött.

Ryan lépett oda hozzám:

- Mi most visszamegyünk a hotelba. Ha bármi van szólj.

- Oké. – bólintottam.

- És hé, kitartás! – boxolt bele a karomba.

- Persze, hogyne, kitartok ne aggódj .- mosolyodtam el.

- Helyes. –azzal elindult Juan felé. Juan mielőtt kimentek volna felém intett, aztán eltűntek szem elől.

- Szerencsére nem történt semmi. – hallottam a hátam mögül Ron hangját.

- Igen, szerencsére. – emeltem ki az utóbbi szót. – De történhetett volna. Legközelebb szólnunk kell, ha bármi van. Ez így helyes.

- Igaza van, ma én is rájöttem, hogy nem játszhatok a pilótáim életével.

- Hát nem. – bólintottam.

Megérkezett Kimi is.

- Szia Ron, jó éjt, holnap találkozunk! – fogtak kezet. – Indulhatunk? – nézett rám.

- Persze. – mondtam, majd odaintettem Ronnak.

Elsétáltunk a parkolóig, ami a pilótáknak van fent tartva, beszálltunk az autóba és elindultunk. Fura megállapítás lehet, de Kimi kellemesen vezetett. Nem voltak hirtelen mozdulatai, nem száguldozott feleslegesen, szóval egész jól utaztam volna, ha nem szólal meg.

- Szóval akkor ma este el akartam menni egy partyra, de maga miatt ezt nem tehetem meg.

- Már miért ne tehetné? – néztem rá meglepetten.

- Mert akkor magammal kéne vinnem. És nem lenne szerencsés, ha együtt érkeznénk rá.

- Ó, értem. Sajnálom. – egyáltalán nem akartam ezek után megkönnyíteni a dolgát. Ha nekem rossz, neki is legyen az! Azért még próbálkozott:

- Nem lehetne, hogy oda egyedül menjek?

- Eltalálta! Nem!

Megálltunk, mert piros volt a lámpa.

- De nem vagyok már óvodás, maga pedig nem az anyám!

- Ez így igaz, bár az óvodás dologhoz lenne egy-két szavam, de mindegy. Nem is anyja vagyok, hanem a testőre, akit azért neveztek ki maga mellé, hogy vigyázzon a testi épségére. Ez alól egy party sem kivétel, sőt! Talán az egyik legnagyobb veszélyforrás! Szóval, ha el akar menni, akkor menjen, de csak velem együtt.

- Remek, akkor inkább otthon maradok! – adott gázt.

- Nekem mindegy. – rántottam meg a vállam.

A hotelig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem is baj fáradt voltam a veszekedéshez, bár tisztában voltam vele, hogy egy még rám vár!

Felmentünk a lifttel, majd a szoba előtt sandán rápillantottam.

- Egyelőre bejöhet. – nyitotta ki az ajtót.

Micsoda kegy! Komolyan, ha ráérek majd áldozok egy kecskét a lelki üdvéért!

Beléptem utána – fő az udvariasság – de ismét sikerült beléütköznöm.

- Mi a…

- Hallja ezt a ketyegést? – suttogta.

- Miféle ketyegést? – én nem hallottam semmit.

- Hallgassa.

Hallgattam, és tényleg, valami ketyegett odabent. Ketyegni márpedig egyetlen dolog szokott, mégpedig a bomba…