Mikor kiszálltunk a liftből Kimit egyből megrohamozták az újságírók. Még mindig meglepődtem azon, hogy mennyien tudnak lenni! Láttam, hogy ez el fog tartani egy darabig, akkor is, ha mindegyiknek csak azt mondja, hogy igen, és nem, úgyhogy odasétáltam a nem messze álló, szerelő kinézetű fazonhoz. Épp egy kávét ivott, mikor odaléptem hozzá.

- Ááá, jó napot, csak nem a liftben szorultak egyike? – köszönt vidáman.

- De igen, én lennék az egyik, kérdezhetnék valamit? – sandítottam Kimi felé, de ő még mindig nem szabadult ki a riporterek gyűrűjéből.

- Persze, kérdezzen csak! – bólintott kedélyesen.

- Mi volt a lift baja?

Megállt a kezében a kávés csésze, majd megfogta a karom, és elvonszolt egy eldugott sarokba.

- Maga a barátnője? – bökött Kimi felé a fejével, mikor biztosnak vélte a helyet, ahol megálltunk.

- Dehogy! Én a…

- Értem, akkor nem mondhatok semmit! – szakított félbe, aztán indult is el visszafelé.

- Hé, jó ember, álljon már meg! – kaptam el most én a karját.

- Mit akar még? – mordult rám. A kedélyesség eltűnt a hangjából, de még az arcáról is.

- Még? Nem is válaszolt a kérdésemre! – bátorodtam fel.

- Még jó, hogy! Semmi köze hozzá!

Az újságírók egy része felénk pillantott, úgyhogy jobbnak láttam, ha lehalkítom a hangom.

- Ide figyeljen nem tudom minek gondol magam engem, de sejtem, és egyben közlöm is:nem az vagyok!

Olyan bután nézett rám, hogy gyanítottam egyelőre nem jutott el az agyáig, még az sem amire ő gondolt, nem hogy amire én, de hát végül is egyre gondoltunk, csak ezt nem sikerült a tudtára adnom!

- Szóval maga nem a szeretője? – kérdezte döbbenten.

Gyorsan a firkászok felé fordultam, de hála a magasságosnak nem figyeltek ránk.

- Dehogy vagyok a szeretője! – halkítottam le a hangom. – A testőre vagyok, ezért szeretném tudni, hogy mi baja volt a liftnek.

- Ó! Értem. Na szóval érdekes módon az egyik vezeték el volt vágva, és szerencséjükre a lift egyből áramszünetet produkált.

Jól gondoltam!

- Köszönöm! – indultam el. Aztán egyszer csak fura gondolat tolakodott az agyamba. Miért is kérdezi meg egy szerelő, hogy Kimi felesége vagyok- e? Gyorsan megfordultam, de emberem már nem volt ott. Sőt sehol sem volt már! Köddé vált, felszívódott, mintha nem is létezett volna. Mi van, ha ő volt a merénylő? Én meg hagytam eltűnni?

- Mi lesz már! El fogunk késni! Ha sokáig szobrozik ott esküszöm itt hagyom! – ez a hang, bármiből ki tud rángatni- mérgelődtem, és elindultam felé.

- Itt vagyok, nem kell kiabálni! – morogtam.

- Akkor menjünk már! – indult el a garázs felé.

Remek, megint minden a régi!

A garázsban aztán beszálltunk az autóba, és a pályáig szinte meg sem álltunk. Kimi szélvész szerűen rohant be a boxba, előkapta az overálját, és olyan gyorsan kezdett öltözködni, hogy szemmel alig lehetett követni.

A szerelők döbbenten álltak nem messze tőle. Érdekes látvány volt pár perccel a futam előtt még kezükben kerekkel, és egyéb alkatrészekkel álldogálnak? Aztán egyszer csak leesett a tantusz. Próbáltam csendben eltűnni, már épp a paddock bejáratánál jártam, mikor meghallottam az ismerős hangot:

- Mckansie kisasszony a jó ég áldja meg, olyan nehéz lenne vissza állítani az óráját?? – Kimi vágtatott utánam, és olyan dühös fejet vágott, hogy egy pillanatra megrémültem.

- Mindig közbe jön valami. – emeltem fel megadóan a kezem. Ekkor fogta levette rólam az órát, átállította és visszatette. Mindezt egyetlen durva mozdulat nélkül, nem úgy, mint amikor legutóbb megnézte mennyi is az idő. Na haladunk, haladunk!

- Hová igyekszik? – nézett aztán rám kérdően.

- Öhm… hát sehová csak épp gondoltam kiszellőztetem a fejem, ameddig öltözik. – vágtam ki magam.

- Aha, oké, akkor most visszajön?

Nocsak, nocsak eddig meg akart tőlem szabadulni most meg: „visszajön?” Egyébként meg vissza hát, mi mást tehetnék.

- Igen. – bólintottam, és elindultam vele visszafelé.

- Mit beszélt a szerelővel? – törte meg a csendet.

- Csak megkérdeztem, hogy mi történt a lifttel. – érdeklődve rám nézett. – A sejtésem beigazolódott, valaki babrált a vezetékekkel.

Kimi felsóhajtott, majd idegesen a hajába túrt.

- Maga szerint a futamon tartani kell valami merénylettől?

Nehéz kérdés, de még nehezebb rá válaszolni. Most mi a jó francot mondjak?

- Az igazat szólva nem tudom. – nyögtem ki végül.

- Remek. – vágta rá dühösen.

Ekkor szembe találkoztunk Flavio Briatore-val, a Renault csapat csapatfőnökével. 

- Á Kimi, mi újság? Látom nem vesztegeted az időt. – nézett rám, majd Kimire kacsintott. Meg sem várta, hogy válaszoljon ment is tovább.

Felvont szemöldökkel nézetem Kimire. Ő meg csak legyintett:

- Nem kell vele törődni. Ha itt valaki kérdezz valamit, arra általában nem vár választ. – vissza is értünk a boxba. Ron közeledett felénk.

- Hallottam a tegnap estéről, és a ma reggelről, jól vagytok? – kérdezte aggódva.

- Persze! – vágta rá Kimi. – Egy kis zöld trutyi még senkinek sem ártott. – rántotta meg a vállát, azzal oda ment az egyik szerelőhöz, aki az autóján dolgozott.

Ron fejcsóválva nézett utána:

- Nem kell vele foglalkozni, néha elég neveletlen tud lenni.

Néha? Néha? Érdekes velem mindig az!

- Tényleg minden rendben van? – fordult felém Ron.

- Igen, mindkettőt szerencsésen megúsztuk, de…

- De? – ráncolta a homlokát Ron.

- Azt hiszem a veszély ma nagyobb, mint tegnap volt.

- És ezt miből gondolja?

- Nem tudom, úgy érzem. – ráztam meg a fejem. Most mit mondjak női megérzés? Lehet, hogy hülyeség, de nekem azom volt, vagy minimum rossz érzésem!

- Azt mondja ne engedjem a pilótáim versenyezni?

- Én csak…

- Tessék? Jól hallottam Ron? – lépett oda hozzánk Kimi. A szemei szikrákat szórtak, ahogy rám nézett. – Ne hallgass erre a nőre! Csak az ördögöt festi a falra!

Sikerült újfent megdöbbentenie! Az előbb mesélte el, hogy a merénylő mennyire komolyan gondolja minden szavát, épp most úsztuk meg, hogy egy liftaknában préselődjünk papír vékonnyá, erre azt mondja, hogy festem az ördögöt a falra! Hát az agyam eldobom!

- Én nem festek semmilyen ördögöt, semmilyen falra csak azt mondtam, hogy veszélyesebb lehet ma versenyezni, mint tegnap!

- És ha ez nem vészkárogás akkor micsoda? Pont arra próbálja Ront rávenni, hogy ne engedjen minket versenyezni, mert – itt elváltoztatta a hangját- „veszélyes lehet, szörnyen veszélyes” – utánozott engem.

- Ó, de elegem van magából! – fakadtam ki. – Tudja mit, azt csinál, amit akar! – azzal elindultam kifelé. Aztán pár lépés után meggondoltam magam. Sajnos bármennyire is itt hagynám ezt az egészet, nem tehetem, jelenleg ez a munkám!

Visszafordultam, és megláttam Kimi elégedetten mosolygó arcát. Olyan diadalittas vigyor ült rajta, hogy a Batmanből Joker is megirigyelhette volna! Na jó, ezt vigyort gyorsan letörlöm onnan!

- Mégse megyek sehová. – jelentettem ki. Néhány szerelő a hátam mögött elégedetten felmordult, mások pedig kényszeredetten a markukba nyomtak pár dollárt. Hát igen, aki rám voksolt az most jól járt.

Kimi úgy nézett rám, mintha halott lennék, és a szellemem látná.

- Mi az, hogy nem megy sehová? Elindult innen kifelé!

- El, de meggondoltam magam. Ha nem is hagyja akkor is megvédem az életét. – húztam ki magam, elszántan a feladatra.

Ron a kezével takargatta az arcán bujkáló mosolyt, és cinkosan rám kacsintott.

- Nem megvédi, megkeseríti! – csóválta a fejét Kimi. – Tényleg nem akar el menni? – kérdezte szinte könyörögve.

- Nem én! – vágtam rá, azzal le is ültem a boksz közepén a földre.

Kimi vetett rám még egy utolsó lesújtó pillantást, aztán visszafordult a még mindig döbbenten álló mérnökhöz.

Ron odajött, és leguggolt hozzám:

- Szép volt. – súgta oda mosolyogva, aztán felállt, és elindult a dolgára.

Épp elkezdtem cipőfűzőt kötni, mikor Kimi fölém állt.

- Keljen már fel innen, még a végén azt hiszik, hogy rosszul bánok magával. – sziszegte oda nekem.

- Miért talán nem így van? – kérdeztem, de nem néztem rá, továbbra is a cipőfűzőmmel foglalatoskodtam.

Leguggolt, és olyan közel hajolt hozzám, hogy a bőrömön éreztem a leheletét:

- Nem gondolom, hogy így lenne, de ha ragaszkodik hozzá, akkor ma tényleg a küszöbön aludhat! – súgta a fülembe, gyengédnek egyáltalán nem nevezhető hangon.

- Jól van na. – néztem rá, aztán felkeltem. – Most jó?

- Tökéletes. – morogta. – Lehetőleg maradjon nyugodton, és ne tegyen kárt semmiben, ameddig szabadedzésen vagyok.

- Hogy tehetnék én itt bármiben is kárt? – kérdeztem értetlenül. De most tényleg!

- Úgy, hogy kinyitja a száját! – tépőzárazta be a nyakánál az overált, majd elkezdte felvenni a bukósisakját. Ó, hogy szorulna bele a feje!

Sértetten félre vonultam. Ezentúl meg sem szólalok, még akkor se, ha kérdeznek! Neki meg aztán végképp nem!

Beszállt az autóba, és várta, hogy megnyissák a boxutcát. Erről jut eszembe! Hol van Juan és Ryan??

A válasz hamar érkezett. Ismerős nevetést hallottam a hátam mögül. Ryan és Juan sétáltak be; Juan már úgy szintén be volt öltözve. Amíg Kimi duzzogva ült az autójában ők odajöttek köszönni nekem.

- Hello Cassie, mi újság? – csapott a hátamra Ryan.

- Van egy pár. – néztem rá.

- Ó igen hallottuk a liftes dolgot, jól vagytok? – kérdezte Juan.

- Jól szerencsére, de rosszabbul is végződhetett volna. – válaszoltam.

Juan a kocsiban ülő Kimire nézett.

- Látom a kedve ma is az egekben van. – jegyezte meg cinikusan.

- Ott, miért szokott máshol is lenni? – csóváltam a fejem.

- Mostanság nem. – bólintott, majd odament hozzá, miközben ő is felvette a bukósisakját.

Ekkor az egyik monitoron megjelent egy kis számláló, ami 5 perctől kezdett visszaszámlálni. Ennyi volt már csak a boxutca megnyitásáig. Ez az óra valószínűleg a kinti kivetítőn is megjelenhetett, mert kintről dudaszók, és mindenféle izgatott éljenzés hallatszott.

Ryan odalépett mellém:

- Valami baj van azon kívül, ami van?

- Nem semmi. – hazudtam. Pedig dehogynem volt, egyre inkább elhatalmasodott rajtam az a bizonyos rossz érzés.

A kijelzőn egyszer csak megjelent a bűvös 0:00:00, és a boxutca bejáratánál zöldre váltott a lámpa. A Mclarennél, és a nagyobb csapatoknál ekkor még csend volt, a kisebb csapatoknál azonban felzúgtak a motorok, és elindultak kifelé a pályára a versenyzők. Ryan izgatottan toporgott mellettem. Más helyzetben én is biztos ezt tettem volna, de nem hagyott nyugodni sem a rossz érzés, sem amit Kimi a liftben mesélt.

Hirtelen a Mclarennél is leszedték a gumimelegítőket, és beindultak a motorok. Először Kimi gurult ki, majd Juan. Ettől kezdve le sem vettem a szemem a monitorról. Ron is mellém ült.

Két kör szépen lement. Az eredmények sorra futottak be a monitorokra, és bár mindig változott a legjobb idő, Juan és Kimi tartották a kvalifikáción elért eredményüket, ez jól jel volt a futamot tekintve, ameddig alig volt pár óra. Megkezdődött a harmadik kör. Juan beszólt a rádión, hogy feleslegesnek érzi végig menni a vége előtt, majd bejön a boxba. Ron bólintott, és helyeselt a rádióba. Így is történt Juan bejött, Kimi azonban még kint maradt egy negyedik körre is. Ron idegesen szólt bele a rádióba:

- Valami nem stimmel az autóval?

Pár másodperc után jött a válasz:

- Dehogy az autóval minden rendben! Csak gondoltam megyek még egy kört! De mindjárt… a francba! – az adás megszakadt.

Ron és én azonnal a monitorra meredtünk, ahol hatalmas füst felhőt láttunk a pályának pont azon a részén, ahol Kimi akkor járhatott…