Kimi és én összenéztünk. Tudtam mi jön ezután:

- Meg ne kérdezze, hogy mi lesz! – vágtam a dolog elejébe.

- Jól van, nem kérdezem, ha megmondja. – rántotta meg a vállát.

Megmondom hát, csak előbb át kell gondolnom ezt az egészet. Szóval itt ez az sms. A fenyegetés nem konkrétan a futamra utal, hiszem azt írja, ha nem lesz meg a táska. Igaz a táska még nincs meg, de hát azt a merénylő is tudja, hogy jelen helyzetben mikor lett volna ideje megszerezni! Főleg, hogy vele volt elfoglalva! Ha pedig így áll a helyzet, akkor nyugodtan versenyezhet, a fenyegetés nem mostanra szól!

- Úgy gondolom nyugodtan indulhat a versenyen.

Kimi szemei felcsillantak:

- Ezt komolyan magától hallom?

- Igen, komolyan. – bólintottam.

- Remek! – azzal elindult Juan és Ryan felé.

Megint itt maradtam egyedül. Ki kéne fejlesztenem valamit ezekre az időkre, hogy ne unatkozzak. Például kézen járhatnék és időközönként tapsolhatnék egyet. Vagy cigánykereket is vethetnék, 5 percenként mondjuk tizet. De legjobb lenne, ha szereznék egy könyvet…

Egyszer csak valaki szélvészként lépkedett befelé a boxba, karjaiban egy kisfiúval.

- Elnézést a késésért, de nem tudtak leszállni a magán gépek. – szabadkozott egy igazán mutatós nőszemély.

- Connie, Seb na végre, már kezdtem aggódni! – Juan arcán boldog mosoly látszódott, ahogy a nőre nézett.

Áhá, szóval ő Connie, Juan felesége, a kisfiú pedig minden bizonnyal Sebastian.

Juan átölelte a feleségét, és egy hatalmas puszit nyomott Sebastian homlokára.

- Egyébként nem késtetek el. – mosolygott. – Még maradt rátok negyed órám.

- Ó, hát akkor időnk, mint a tenger. – nevetett fel Connie kissé gúnyosan.

- Nem túl sok tudom, de a futam után a tiétek vagyok. Addig gyertek bemutatok néhány embert.

Kimi eddig az autóját tanulmányozta gondterhelt arccal, de mikor meglátta Juan családját egy mosoly jelent meg az arcán.

- Connie hello! – intett oda a nőnek.

Sebastian ekkor látta elérkezetnek az időt, hogy most már megszabaduljon édesanyja kezei közül, ezért kisebb hangefektekkel a tudomására adta mit is szeretne. Connie már értette ezt a fajta jelrendszert, így amíg Juanhoz beszélt le is rakta a földre. Sebastian pedig megindult Kimi felé. Kimi mosolyogva leguggolt elé:

- Húha de gyorsak lettünk tavaly óta. – nézte a kisfiút, aki tágra nyílt szemekkel haladt felé. Mikor a közelébe ért Kimi kinyújtotta a karját, és az utolsó lépéseknél segített neki.

- Zsupsz! – kapta fel. – Vége is a hosszú útnak! – a kisfiú boldogan nevetve forgott a levegőben.

Én meg úgy néztem őket, mint aki nem hisz a szemének. Hogy én mennyire utálva vagyok!

- Connie ő itt Kimi testőre, Cassie. – léptek oda hozzám.

- Öhm… jó napot, örülök, hogy megismerhetem. – nyújtottam a kezem.

- Én is örvendek. – mosolygott rám. Kedves mosolya volt.

- Ő pedig az én testőröm, Bill. – vezette tovább Juan.

Connie fejcsóválva visszafordult hozzám.

- Ha a férjem befejezte az idegenvezetést, akkor remélem lesz időnk beszélgetni.

Mosolyogva bólintottam. Kimi és Sebastian eközben elmerültek az autók tanulmányozásában, amit a kisfiú a kezeiben hozott be. Lerakták a kisautókat a földre, majd köréjük ültek és átszellemülten tologatni kezdték őket. Mit ne mondjak a látvány megért egy misét.

- Brum-brum. – mondta a kisfiú, miközben erősen összpontosítva ellökte az egyik autót.

Kimi olyan szelíden nézte, hogy már szinte álarc volt, ahogy velem viselkedett!

- Az apukájára ütött. – léptem oda hozzájuk.

Kimi megrovóan rám nézett:

- Ez csak egy gyerek nem fogja leharapni a fejem!

Először értetlenül álltam a mondat előtt, aztán megértettem mit akart ezzel mondani.

- Jaj ne legyen már ilyen, semmi rossz szándék nem volt most bennem.

- Na most vallotta be, hogy szokott lenni! – mutatott rám győzedelmesen.

Legyintettem egyet, azzal leültem melléjük.

- Tudom, hogy most a magának megfelelő szintű játszótársat talált, de azért ne felejtse el, hogy igazából mennyi idős. – vontam fel a szemöldököm.

Kimi épp válaszra nyitotta a száját, mikor Sebastian hatalmasra nyílt szemekkel rám meredt.

- Na most megijesztette. – dünnyögte Kimi.

- Nem hiszem. – mosolyogtam a kisfiúra. – Szia.

Pár percig mérlegelte, hogy ki is lehetek én.

- Mondom, még az autókázást is abbahagyta. – nézte Kimi is a gyereket.

Sebastian hirtelen elmosolyodott, és a kezembe nyomta az egyik kisautót.

- Na ugye, mondtam, hogy nem ijedt meg. – rántottam meg a vállam, és elgurítottam az autót.

- Kisebb lendülettel indítsa akkor tovább gurul. – motyogta az orra alatt Kimi.

- Ó, értem. – azzal elmásztam a kocsiért, és másodszorra már egy egész jót sikerült gurítanom.

- Így valahogy. – nézett rám Kimi.

- Nicsak ki van itt! – érkezett meg Ron is. Mosolyogva odaintett Connie-nak, majd leguggolt mellénk. Sebastian őt is már jól ismerte, ezért köszönés kép neki is a kezébe nyomott egy kisautót.

- Na Ron te sem úszod meg. – vigyorodott el Kimi.

- Úgy is itt az ideje, hogy felváltsalak. Lassan megnyitják a boxutcát. – nézett az órájára.

- Értem én. – sóhajtott fel Kimi. – Megyek már. – kászálódott fel.

Én is kezdtem felállni, mikor hirtelen visszanyomott a földre.

- Maga maradjon csak, és gurítgassa a kicsi kocsikat. – annyi gúny volt a hangjában, hogy inkább ott maradtam, és dühösen ellöktem az autót. Az irány is jó volt, és a lendület is elég volt, hogy pontosan Kimi lábának ütközzön.

Összevont szemöldökkel felém nézett, majd leguggolt, és addig helyezkedett, amíg velem szembe nem került.

- Hé, véletlen volt! – kiáltottam oda. – Nem kell rögtön bosszúskodni. – dünnyögtem.

- Ez is az lesz! Véletlen… – nézett rám ártatlanul. Ismertem már jól ezt a nézést! Akármelyik terrorista így tud nézni, és rá pár percre már fel is robbantott magával együtt néhány ezer embert! Szóval nem volt túl biztató. A kisautó pedig nagyot tud ütni. Kimi közelebb ugrándozott hozzám.

- Ez már nem ér! Én innen gurítottam odáig!

- Nem kell hisztizni!

- Nem kell óvódásnak lenni. – morogtam az orrom alatt.

Ron úgy nézett ránk, mint a Sárgaházban szokás a betegekre.

- Mondjátok csak, ti most mit csináltok? – kérdezte érdeklődve.

- Nem tudom. – rántottam meg a vállam. Inkább azt az éretlent kéne megkérdeznie. – böktem Kimi felé.

Erre fél percre abbahagyta a koncentrálást.

- Nem vagyok éretlen! Csak visszaadom az autót. – tárta szét a kezét.

- És mond ez miért tart ilyen sokáig? – hajolt előre Ron.

- Hát, mert pontosan szeretném a küldőnek.

- Logikus. – ült le Ron cinikusan Sebastian mellé. A kisfiú érdeklődve figyelte a jelenetet.

Kimi újból neki készült a feladatnak. Már épp elgurította volna, mikor hátulról az egyik szerelő véletlen meglökte. Ennek következtében sikeresen fenékre ült. Ron és én nevetni kezdtünk, Sebastian is elmosolyodott a látványon.

- Jól van nevessetek csak. – rántotta meg a vállát, de ő is mosolygott. – Szerencséd egyelőre megúsztad a bosszúm. – lökte oda kocsit.

Ron még mindig mosolyogva a fejét csóválta:

- Hát néha nem is tudom, hogy csapatot vezetek, vagy egy óvodát. – azzal visszaadta Sebastiannak a kisautót, és elindult a monitorok felé.

A kisfiú rám nézett. Láttam rajta, hogy kezd fáradni. Felkeltem és felé nyújtottam a karom. Azonnal belecsimpaszkodott.

- Na gyere megkeressük a mamádat. – emeltem fel. Nem ellenkezett.

Connie épp Juan autója mellett állt, és sok sikert kívánt a férjének. Mikor meglátott minket zavartan elmosolyodott:

- Ó elnézést, adja csak ide nyugodtan! – nyújtotta a karját. Átcsúsztattam bele a kisfiút. – Ma egy kicsit szétszórt vagyok. – fogadkozott.

- Nem történt semmi, nagyon nyugodt kisfiú. – mosolyodtam el.

- Hát már a hasamban is ezeket a zajokat hallgatta, nem is csodálom, hogy jobban bírja, mint én. – húzta össze a szemeit, mikor beindultak a boxokban az autók.

A kivetítőkön épp azokat a pillanatokat mutatták, amikor a pilóta feleségek, és barátnők szerencsét kívánnak. Szinte mindenkinek itt volt a kedvese. Legalábbis is a kivetítőn pár perc összejött belőlük. Connie-t is mutatták, ahogy Juan bukósisakjára egy puszit nyomott.

Kimi futólépésben kötötte a cipőfűzőjét, miközben a sisakot próbálta a fejére tenni. Ron megrovó pillantásokat vetett rá. Mikor rájött, hogy együtt a kettő nem fog menni, segélykérően rám nézett:

- Segítene?

Felvontam a szemöldököm. Na szépen vagyunk mit ne mondjak! Olyan velem, mint egy pokróc és még én segítsek neki.

- Jól van legyen, kérem. – eléggé sietős lehetett neki, ha engem kér.

Megrántottam a vállam, és odasétáltam hozzá.

- De, ha nem mondja, hogy köszönöm olyan csomót kötök a cipőfűzőjére, hogy ítéletnapig azt bogozhatja! – néztem rá.

- Ne aggódjon már, mondani fogom! – azzal leguggoltam, és bekötöttem a fűzőt.

Közben ő meg felvette végre a bukósisakját, miközben a kivetítőt nézte. A szemében mintha egy pillanatra szomorúságot láttam volna.

- Minek kell ezeket mutogatni? – fakadt ki, mikor Corina beleintegetett a kamerába Schumacher autója mellől.

- Miért a maga felesége hol van? – kérdeztem hirtelen.

Rám nézett, bár már csak a szemeit láthattam:

- Nem említettem volna? Elváltam. – azzal gyorsan az autóhoz rohant, bepattant, és indulhatott is, mivel megnyitották a boxutcát…