Ahogy felismertem a pasast elindultam felé, és a hullazsák felé. Will rohamléptekkel csatlakozott hozzám.

- Mit keres ő itt? – néztem Willre, de nem álltam meg.

- Mindjárt megtudod. – felelte Will.

Mikor odaértünk a fickó már remegett, mint a nyárfalevél.

- És most… most mi lesz velem? – faggatta Hannah-t.

- Felvesszük a tanúvédelmi programba. – felelte Hannah.

- De… de akkor, az… az azt jelenti, hogy…

- Igen pontosan azt. – bólintott Hannah.

A férfin az ájulás jelei mutatkoztak. Elfehéredett, kitágultak a szemei, és némán tátogott.

- Ne fogja ezt ilyen tragikusan fel. – léptem mellé.

- Már megint maga? Gondolhattam volna! – vágott durcás képet. – Mégis mit ne fogjak fel ezen tragikusan? Ez az egész egy tragédia! Új név, új lakhely, új élet!

Mások mennyit fizetnek ezekért! Ennek meg semmi se jó!

- Miért talán a családja…- kezdtem.

- Nincs családom. – vágott a szavamba.

- Akkor a barátnője…

- Nincs barátnőm.

- A kutyája esetleg…

- Kutyám sincs! – felelte ingerülten. – A munkám, kérem, a munkám! Ez az életem, és ezzel a lépéssel ezt veszik el tőlem!

- Hm. – úgy tettem, mint aki elgondolkodik. – Végül is a tanúvédelmi programba nem kötelező belépni, nem igaz? – néztem Willre és Hannah-ra.

- Neeem. – felelték, de látszott rajtuk, hogy nem tudják mit is akarok ezzel elérni.

- Nos látja Mr. öhm…

- Heller. George Heller. – felelte peckesen.

Igyekeztem nem elnevetni magam.

- Tehát ez a program nem kötelező. – ismételtem meg. – Se új név, se új lakhely, se új munkahely! – Heller arca felragyogott, mint éjszakai égen a csillagok. – Csak hogy- folytattam. – Élete végéig tartó rettegés társul a régi életéhez. Ami szerintem kevésbé kellemes, mint valahol új életet kezdeni!

- Mi… milyen rettegésről beszél maga? – húzta be a nyakát. Ettől olyan lett, mint egy pincebogár.

- Hát nem is tudom…- adtam az ártatlant. – Olyanokra gondolok, mint például, hogy az előttem fekvő néhainak bizony maradhattak barátai, akik szeretnék majd megkeresni magát, és egy kicsit „elbeszélgetni” néhány dologról…

- Kisasszony miféle papírokat kell kitöltenem? – karolt bele Hannah-ba, és indult el vele az egyik szolgálati autó felé.

- Meggyőző tudsz lenni. – mosolyogott Will.

- Tudom. – guggoltam le a zsák mellé.

Kihúztam a cipzárt, és széthajtottam a zsákot. A fekete műanyag egy halott férfi hulláját takargatta. Magas, barna hajú, öltönyös… Nem is volt kérdés mit keresett itt Heller.

Felálltam.

- Halljam ki, mikor, és hol? – bámultam még mindig a halott arcát. Hihetetlen volt, hogy aki itt fekszik a lábam előtt, az még nem rég elvágta a lift kábelét, vagy éppen zöld trugyival töltött bombát helyezett el Kimi szobájában.

- Valószínűleg az éjszaka folyamán sodorta partra a víz. A gyakorlat közben néhány bomba a vízbe csapódott, és ez megindította a vízjárást. Alig pár órája jelentették a helyi kapitányságon. Egy pár talált rá, akik sétálni jöttek a partra. A rendőrség aztán átadta nekünk az együtt. Gondolom azt tudod Hellert miért hoztuk magunkkal.

- A kinézete egyezik a leírásával, amit a hotelnél adott. – bólintottam.

- Pontosan! Ez volt az az ember, aki a műanyag pisztolyt és a pénzt adta neki. Tudod ki ez? – Will úgy tette fel ezt a kérdést, mintha egy kvíz műsor szereplői lettünk volna.

- Nem. – mondtam, miután még egyszer megnéztem a férfi arcát.

- Ricardo Donese, mond neked valamit ez a név?

- Donese? Ez nem annak a gyémánt bánya tulajdonosnak a neve? – kaptam fel a fejem.

- De. Bár az aktáinkban még csak az apja szerepel, és úgy tűnik mielőtt a fiú belekerülhetett volna, eltették láb alól. Az apjával közösen egy gyémánt bánya tulajdonosa volt Dél-Afrikában.

- Nem értem. – ráncoltam a homlokom. – Mi köze egy gyémánt vadásznak a Forma-1-hez?

És persze Kimihez! Már ha ő küldte az sms-eket…

- Én sem tudom. – rántotta meg a vállát Will. – Úgy tűnik ez még megfejtésre vár. Nem lettünk sokkal előrébb, csak már van egy halott is.

- Ami azt jelenti, hogy a megbízója még mindig a háttérben dolgozik. – sóhajtottam.

- Pontosan. Tehát nem tudunk semmi biztosat, és a veszély, valamint a munkátok továbbra is fent áll. – mosolyodott el.

- Hogy te milyen egy kárörvendő vagy! – csóváltam meg a fejem, majd néztem, hogy a hullaszállítók visszatakarják a holttestet és elvigyék. 

- Tudod mi lesz most? – bökött a fejével a zsák után.

- Nem, mi? – néztem rá.

- Véget érnek a tréfás fenyegetések, jó lesz ha felkötöd a nadrágod!

Komolyan mondta. De én is ezt gondoltam. Amíg ez a Ricardo próbálta Kimit rávenni, hogy szerezze meg azt a bizonyos bőröndöt, addig is veszélyben voltunk, de úgy tűnik a móka tár a zsák szájával együtt bezárult… És ez nem volt túl biztató!