Sietősre vettem a lépteim, és jelzem csak a felmosó vödörnek látszó tárgyba rúgtam bele. Amikor beléptem a terembe, ahonnan a dühös kiáltás érkezett, nem mindennapi látvány tárult a szemem elé. Minden pénzt megért ez a látvány. Kimin legalább 5 gyerek lógott-szó szerint. A látványtól akaratlanul is felnevettem.

- Örülök, hogy jól szórakozol, kedvesem, de nem segítenél? - kérdezte, amennyire bűbájosan csak tudta. Odamentem és az egyik jól megtermett gyerkőcöt megpróbáltam leoperálni Kimi nyakáról. A szeretet azonban erős kötelék, nem csak lélekben, de nagyon úgy tűnt, hogy testben is.

- Hát úgy tűnik nagyon ragaszkodnak hozzád. - préseltem ki magamból, miközben sikerült leemelnem a gyereket Kimiről, ennek azonban nem örülhettem sokáig, mert azzal a lendülettel dőltem is el a súlya alatt. Úgy nézhettem ki, mint a dilinyós rajzfilmekben a mindig pórul járó figurák, akikre ráesik valami tonnás kő. Csak rám tonnás gyerek borult. Úgy betakart, hogy akár téli álmot is aludhattam volna alatta. Úgy tűnt Kimi levegőhöz jutott, mert ezt roppant viccesnek találta. De legalább annyi emberség volt benne, hogy megpróbálta rólam leszedni a kisfiút - bah "kis"- de a nevetéstől ez nem igazán ment neki. Mire végre kiszabadultam Hájacska alól nem éreztem a végtagjaimat. Kimi jó vőlegényhez híven a vigyort elfojtva vigasztalgatott, amolyan teljesen tinédzser szerelem módjára, megsimogatta a fejem, mire hirtelen kitört belőle a nevetés és jobbnak látta arrébb araszolni, mielőtt bokán találom rúgni. Megszégyenültem teljesen! Oda a maradék emberi méltóságom! Egy törpe szumós palacsintává lapított!

- Ideje mennünk. – köszörülte meg a torkát Kimi, miről arra a következtetésre jutottam, hogy úgy döntött ideje megkomolyodni. Elköszöntünk a gyerekfalutól és elindultunk a reptér felé. Amint kikanyarodtunk a főútra Kimiből újra kitört a nevetés. Úgy tűnt még egy darabig nem fog rendre térni a dolog felett. Micsoda öröm!

 - Jól van nevessél csak. - mondtam sértetten. - De csak jelzem én sem nevettelek ki, mikor tucatnyi gyerek lógott rajtad.

- Bocsi. - törölgette a szemét. - De ez hihetetlen látvány volt. - néha legszívesebben belerúgnék! Még mindig így érzem sokszor. Viszket a talpam...

A reptéren már várt minket egy magángép, ami egyenesen Malajziába visz minket.

- Ó igen, ahová megyünk ott most legalább 38 fok van szóval öltözz át. - mondta Kimi, aztán magamra hagyott. Mire kettőt pislogtam vissza is tért rövid farmernadrágban és pólóban.

- Mi az te még nem vagy kész?- lepődött meg.

- Hát ilyen gyorsan, mint te nem is leszek soha. - kerekedtek el a szemeim. - Itt maradsz és nem mész sehová. - mondtam mielőtt bementem volna a mellékhelységbe átöltözni. Úgy igyekezetem, hogy ihaj!

Mégis mikor kimentem Kimi még csak a környéken sem volt. Lassan már teljesen immunis leszek ezekre a megmozdulásaira. – csóváltam a fejem. Elindultam, hogy előkerítsem. Ez azonban, mint ahogy már párszor bebizonyosodott, egy  reptéren nem egyszerű helyzet. Egy biztos a női mosdóba most nem lehet, mert onnan jövök! Szerencsére könnyen ráakadtam: az információs pult előtt állt és épp a pultban üldögélő lánnyal flörtölt. Ami engem nem különösebben érdekelt, örültem, hogy végre megtaláltam.

Odasétáltam mellé:

- Már megint eltűntél, pedig mondtam, hogy várj meg. - zsörtölődtem.

- És ki vagy te, hogy megtiltsd hová mehet? - vakkantotta felém a lány.

- Semmi közöd hozzá kivagyok. - feleltem neki. Különben is ki ez, hogy csak így beszólogat nekem.

- Nyugodj meg drágám, csak megkérdeztem valamit, mehetünk is. - karolt át. Hirtelen nem esett le a tantusz, és majdnem bele boxoltam az oldalába, aztán megvilágosodtam.

- Egész jól játszod a féltékenyt. - vigyorgott rám.

- Az a gond, hogy nem a féltékenyt játszottam, hanem a testőrt! Már megint úgy mászkálsz, mintha nem tudnál semmiről! - dühöngtem.

- Ne ilyen hangosan. - csitított Kimi.

- Olyan hangosan veszekszem veled, ahogyan akarok! - léptem el tőle.

- Rendben, csak menjünk már. - indított el a gép felé. Eddig nem volt valami sietős neki, most meg szinte fénysebességgel rohantunk végig a peronon.

- Nincs kilométer hiányom! - mondtam neki.

- Nem, de így nem is lesz! - nézett hátra. Én is hátra kaptam a fejem, hogy mi elől vagy ki elől is menekülünk.

- Az ott mögöttünk nem...- kezdtem, de nem volt időm befejezni, mert feltuszkolt a gépre.