Úgy tűnt ez a nap a képtelen ötletek napja! Miután Kimi kiszabadult az értekezletről visszaszáguldottunk a szállodába, hogy elkezdjünk készülődni az estére. Az autóban meséltem neki a kameráról.

- Wow, kik gyártanak ilyen frankó kamerákat?

- Nem tudom. – hazudtam. – De gondolom nem a Sonnynál és a Siemnsnél.

- Hát nem, akkor már nekem is lenne.

- Minek neked olyan kamera, ami átlát a falon? – néztem rá.

- Nem is tudom. De jól hangzik. – rántotta meg a vállát. – Fejre csatolható formában nem gyártják?

- Nem. Semmilyen formában nem gyártják még.

- Kár. Ha lenne egy ilyenem, talán egyenlően küzdenénk…

II.

A szállodában belesüppedtem a nagy habos kádba és abban a pillanatban legszívesebben felvisítottam volna, mivel a víz csípte a sebet a térdemen! Miért nem tudok semmit normálisan élvezni? Hihetetlen!

- Hahó, siess egy kicsit, mert elkésünk! – kopogott be Kimi az ajtón.

- Most ültem bele a kádba! – elégedetlenkedtem.

- Egy óra múlva a város másik felében kell lennünk és még fel is kell öltöznünk.

- Jó akkor te öltözz fel, annyival is előrébb leszünk. – nyugtáztam.

- De fél óra az út…

- Jól van, nem igaz már! Jövök! – pattantam ki a kádból. Nagy sietségemben megcsúsztam a kövön és majdnem dobtam egy hátast. Úgy tűnt az elmúlt két nap nem indulhat az „Életem legjobb napjai” címért. Magamra aggattam a ruhát, amit a csapattól kaptam. Olyan voltam, mint egy mennyasszony. Fehér, hosszú ruha, elegáns kövecskékkel.

- Figyu nem úgy volt, hogy partyra megyünk? – néztem bele a tükörbe és szörnyülködtem magamon.

- Hát igazából bál lesz. Party vagy bál nem mindegy?

Bah!

III.

A Party-bál egy patinás szálloda báltermében volt megtartva. Limuzinnal érkeztünk és vörös szőnyegen kellett végigvonulnunk a bejáratig. Körülöttünk mindenfelé fotósok, tv-sek és újságírók álltak.

- Biztos nem az Oscar-díj átadásra jöttünk? – mosolyogtam bele az egyik kamerába.

- Nem, sajnos. – mosolyogott Kimi is. – Siessünk jönnek az újságírók. – azzal megragadta a kezem és végig rohantunk a bejáratig.

- Egy percre lehettem volna sztár, ezt is elvetted tőlem. – zsörtölődtem.

- Ahogy a mostani formádat nézem, inkább megkíméltelek egy oltári címlaptól. – karolt belém.

- Nem nekem kéne beléd karolnom? – vontam fel a szemöldököm.

- Eddig sem tűntük formális párnak. – rántotta meg a vállát.

Az egész bálterem tele volt. Milliomosok mindenfelé! Ha jó édesanyám itt lehetne most mellettem. Biztos szívszélütést kapna az izgalomtól, hogy melyik fog elvenni. Szegény sosem érti meg, hogy a boldogság nem a pénzben van. Vannak ennél fontosabb dolgok is… annak a nőnek igazi gyémántokból kirakott cipője van? Az anyját!

- Szerintem üljünk le az asztalunkhoz. – súgta a fülembe Kimi.

- Ó, a turbékoló galamb pár! – jelent meg mellettünk egy nő. Első ránézésre is óriás volt, hát még másodikra! Kiminél legalább két fejjel volt magasabb, hatalmas, vérvörös körmei voltak, hosszú szőke haja és ormótlan, előnytelen ruhája. Amiből véletlen kilógott a Guicci cédula. Egészen véletlenül, persze.

- Láttalak titeket a tv-ben! Nagyon édesek vagytok! Ez ruha drágám, igazán hamvas vagy benne! – nézett végig rajtam.

Hamvas? Ez mi az eget jelent? Nem, inkább nem szeretném tudni. Úgy se tud a környékemen senki óriás nyelven.

- Öhm…köszönöm. – feleltem.

- Kimi, nahát egészen megemberesedtél mióta tavaly találkoztunk. – csipkedte meg az arcát. Visszafogtam magam, hogy ne nevessek. Nehéz volt megállni.

- Aha. – felelte Kimi, miközben az arcát dörzsölgette. A nő „szeretgetése” nyomán némi pír jelent meg.

- Ó ez a fiú sosem változik. – trillázta az óriás nő. – A nevem Sussan Bones, a férjemé a Siemens vállalat. – mutatkozott be.

- Valóban? – lepődtem meg őszintén. Kimi oldalba bökött.

- Igen és már évek óta itt rendezzük meg a szponzor bálunkat. Csodálatos hely! – áradozott, miközben a plafont bámulta. Én is felnéztem, hátha látok valami régi, felemelő freskót, de a plafon fehér volt, akár a fal.

- Ha nem haragszik leülnénk az asztalunkhoz. – lódított meg Kimi.

- Ó persze, persze, menjetek csak!

Elindultunk, szélsebesen.

- Ó várjatok csak, tudjátok mi jutott eszembe? – kiáltott utánunk. Gyorsan megállítottam Kimit, nehogy az óriás elkezdjen szaladni utánunk, mert akkor eltűnik ez a kontinens a föld színéről! És úgy keresik majd, mint Atlantiszt!

- Mit szólnátok hozzá, ha ti nyitnátok a bált egy keringővel?

- Nem táncolunk. – jelentette ki Kimi.

- Ugyan már! Hiszen olyan szép fiatalok vagytok! Ráadásul te a csapat pilótája vagy, gyönyörű lenne!

- Nem táncolunk! – ismételte Kimi.

- Ó hát rendben, de kár, nagy kár. – sajnálta az óriás Mrs. Boness.

Kimivel szerencsésen eljutottunk az asztalunkhoz és gyorsan le is ültünk.

- Érted már miért utálok ilyen helyekre járni? – kérdezte miután rámosolygott egy nőre, aki elsétált az asztalunk előtt. – Mindenkivel jó pofizni kell!

- Igen, de pénzt kapsz érte. – rántottam meg a vállam. – Ahol én dolgozom ugyanez a helyzet, nem csak a bálokon, mindig. Pénzt mégsem kapok érte.

- Most feldobtál. – töltött magának pezsgőt.

- Na végre megvagytok! – ült le mellénk Ryan és Juan.

- Találkoztál már Mrs. Bonessal? – kérdezte ijedten Juan Kimitől.

- Ó, hogyne, minden évben. – vigyorodott el. – Nagy hatással volt rád mi?

- Szó szerint. – törölte meg Juan a homlokát. Elnevettük magunkat.

Szépen lassan mindenki elfoglalta a helyét, egy időre véget ért a bájolgás. Úgy tűnt mintha ezek az emberek egész nap mást sem csinálnának, csak azt gyakorolnák egy tükör előtt, hogyan kell ellenállhatatlanul mosolyogni. De ez a mosoly lehet, hogy a pénzzel együtt jár. Nem tudom egyszer hátha lesz ennyi pénzem, hogy ilyen nyugodtan tudjak mosolyogni.

- Szeretettel köszöntöm kedves vendégeinket! – hallatszott felerősítve óriás nőnk hangja. A színpadon állt, nem messze tőlünk. Olybá tűnt, hogy ha egy centivel magasabb lenne a cipőjének a sarka, beverné a fejét a plafonba. – Örömömre szolgál, hogy immáron 3. éve szponzoráljuk a Mclaren Mercedes csapatát kiemelkedő sikerrel és reményeink szerint győztes együttműködéssel. – felhangzott a rendezői taps. – Nem is szeretném tovább húzni az időt, hiszen nem azért jöttek, hogy engem hallgassanak – rendezői nevetés- hanem, hogy jól érezzék magukat! Nyissuk hát meg a bált! Fel szeretném erre az ünnepélyes pillanatra kérni az est egyik díszvendég párját: Kimi Räikkönent és a… kedvesét. – dörgő taps.

- Most mi lesz? – kérdeztem Kimitől.

- Ki nem megyek. – rázta a fejét.

- Kimi, indíts, léptek 3-at és csatlakoznak hozzátok! – hajolt át az asztalon Ron.

- De én 3-at sem tudok lépni! – sziszegte Kimi.

- Én sem! – jelentettem ki.

- Annyit mindenki tud, indítsatok!

Kelletlenül felálltunk és a táncparkettre sétáltunk. Felcsendült a bécsi keringő jól ismert zenéje.

- Most mi van? – hajolt oda hozzám Kimi.

- Semmi para, a szalagavatómon keringőztem! – jelentettem ki dicsőségesen.

- Úristen. – sóhajtott fel.

Kivételesen eleresztettem a fülem mellett a megjegyzést, majd gyorsan alapállásba rendeztem magunkat.

- Na figyelj, egy-két-há, egy-két-há, egy-két-hááááá ne lépj a lábamra! – jajdultam fel.

- Bocs. – koncentrált nagyon erősen.

Már legalább egy perce forogtunk körbe-körbe, ami egészen biztos, hogy több volt, mint 3 lépés, de még senki sem akart csatlakozni.

- Oké, még kettőt és aztán futunk! – jelentette ki Kimi. Szerencsére erre nem volt szükség, néhány pár csatlakozott.

- Elnézést, lekérhetem? – lépett oda hozzánk egy fiatal nő.

- Öhm, hát hogyne. – bólintottam, majd arrébb álltam. Kimi megsemmisítő pillantást lövellt felém, aztán el egy-két-házott a másik irányba. Hirtelen úgy éreztem magam, mint a petrezselymet áruló leánykák az első báljukon. Épp visszaindultam az asztalunk felé, mikor megpillantottam a férfit! Felkaptam a ruhám és szaladtam, amennyire a szandálom engedte. Utolértem, hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam a karját és berántottam a táncparkettre. Az arcára mély döbbenet ült ki, mikor felismert. Nem hagyhattam neki gondolkodási időt, így elkezdtem vele táncolni, addig legalábbis ameddig valamit ki nem találok. Jobban táncolt, mint Kimi kétségtelen. Bár annál nem nehezebb, aki nem tud.

- Halljam mit akar Kimitől? – kérdeztem.

- Tényleg azt hiszi, hogy elmondom magának? – húzta össze a szemöldökét.

- Nem, én inkább azt mondanám, hogy tanácsolom.

- Sajnálom hölgyem, majd idővel megtudja. – azzal lökött rajtam egyet és elillant a tömegben.

- Hát itt vagy, de remek! Mentsél meg! – kapta el a kezem Kimi.

- Hogy mi? – kérdeztem értetlenül, mivel még mindig az eltűnő férfi után bámultam.

Válasz helyett azonban váratlanul megcsókolt…