A kórház lámpái tompa fénnyel borították be a sápadt zöld linóleum padlót. Némán ültem a váróban, miközben arcomat a tenyerembe hajtottam. A falon lévő óra szerint másfél órája hozták már be Ryant, de még semmi hírt nem kaptam róla. A tudatlanság és az aggodalom gombócként szorongatta a torkomat.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak valaki a kezembe nyomott egy kávés poharat. Jó meleg volt, és a kávé kellemes illata egy kissé észhez is térített. Kimi ült le mellém, a műanyag szék nagyot nyekkent alatta.

- Van már valami hír? – kérdezte.

Némán nemet intettem, majd belekortyoltam a kávéba. Az íze hasonlatos volt az illatával. Még azt is elfelejtettem, hogy utálom a kávét.

- Tudom, hogy most azt kéne mondanom, hogy hagyj magamra, vagy hogy új testőr kérek. – kezdte Kimi halkan. Felé fordultam, hogy a tiltakozásomnak hangot adjak, de egy mozdulattal belém fojtotta a szót. – Várj még. Erre kéne, hogy kérjelek, de nem foglak. Több okból sem. Egyrészt, mert ismerlek már annyira, hogy tudjam úgy sem egyeznél bele, másfelől pedig szükségem van rád. Nem te vagy a legtökéletesebb testőr, akit el tudnék magam mellé képzelni, de nálad jobban kevés ember tűrné el a hangulatváltozásaimat.

Érdeklődve húztam fel a bal szemöldököm, de úgy döntöttem nem szakítom félbe, ha már ennyire el szeretné mondani, hogy néha mennyire rohadtul bánt velem. Inkább újra beleszimatoltam a kávémba.

- Megijedtem. – folytatta. – Ami megtörtént Ryannel megtörténhetett volna veled, vagy velem, vagy bárki mással is. Neked volt igazad, nem csak én vagyok veszélyben, hanem mindenki más is. Abbahagyom a versenyzést, legalábbis idén. – nyögte ki.

Egy darabig csendben figyeltem az arcát. Nyoma sem volt annak a Kiminek, aki még pár órája volt. Tényleg megvolt ijedve, jobban, mint eddig bármikor. Ha az ember találkozik a halál szelével sok mindenre képes.

- Nem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy abba kell hagynod a versenyzést. Csak fenyegettelek, mert tudtam, hogy ez az egyetlen dolog, ami hatással lehet rád. Kimi nem szeretnélek megijeszteni, de azzal nem oldasz meg semmit, ha kiszállsz a játékból. Attól a merénylő még nem kapja meg, amit akar. Ami pedig neki kell azt te is csak úgy kapod meg, ha folytatod ez a macska-egér játékot. Sajnos nincs más választásod. – sóhajtottam.

Kimi bólintott.

- Akkor maradsz mellettem ugye? – fordult felém.

- Van más választásom? – jelent meg egy halvány mosoly a szájam sarkában.

- Persze, hogy van. – rántotta meg a vállát.

- Nem, nincsen. Még akkor se lenne, ha ott akarnálak hagyni. Nem tehetném, ez a munkám és egy fajta kötelesség is. De nem is akarlak magadra hagyni. Bár kifejezetten irritál néha a viselkedésed. – hunyorogtam rá.

- Nos, ha már itt tartunk te is változtathatnál ezen-azon.

- De nem itt tartunk. – fintorogtam. – Egy szó, mint száz maradok. Elvégre milyen lenne, ha a legnagyobb gondban hagyna magadra a mennyasszonyod?

- Hah. – horkant fel. – Egyszer, ha életrajzi regényt fognak belőlem írni biztos bele iratlak, mint életem legnehezebb időszakát.

Nyílt az ajtó és a műtős orvos lépett oda hozzánk.

- Jó hírekkel szolgálhatok. A golyó szerencsére nem ért létfontosságú szervet, csak a vállba fúródott bele. A vérveszteség ijesztőbbnek bizonyult, mint a sérülés. Magánál van, nyugodtan bemehetnek hozzá.

- Köszönjük! – pattantam fel. – Mikor engedik ki? – kérdeztem még gyorsan.

- Pár napon belül átszállítják az Egyesült Államokba, amint olyan lesz az állapota. A kezelését ott folytatják. – felelte az orvos, majd távozott.

- Bemegyek hozzá, te nem jössz? – léptem az ajtóhoz.

- De én is bemegyek, elvégre az életem mentette meg. – bólintott Kimi. – De előtte mondanom kell neked valamit.

- Még valamit. – javítottam ki.

- Tudom, hogy ez most nem a legjobb időpont, de mivel a következő versenyig ennek az elmaradásával együtt még 2 hét van, szeretnék elutazni síelni az Alpokba. Most remek a hó, és azt hiszem szükségem van egy kis pihenésre.

- Tőlem. – vontam meg a vállam. – De közlöm, hogy én nem tudok síelni.

Kimiből kirobbant a nevetés.

- Nevess csak. – legyintettem. – De mivel sehová sem mehetsz egyedül kezd el magad beleélni a tanuló pályán való lesiklásokhoz.

Kimi olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, de nem volt ideje ellenkezni, mert benyitottam Ryanhez.

II.

Hannah-val és Willel a kórház parkolójában találkoztam.

- Kevés időnk van. – kezdtem. – Kimi úgy tudja Ryantől búcsúzkodom.

- Rendben. – bólintott Will. –Hogy van Ryan?

- Szerencsére semmi komoly. A vállán találta el a golyó pár hét és boldogan rohangálhat az irodában, ameddig teljesen fel nem épül. – mosolyodtam el.

- Szerencsére. – bólintott Hannah.

- És mi újság azzal a hullával, akit említettetek?

- Még dolgozunk az azonosításán. De nagy valószínűséggel ugyanazzal a fegyverrel lőtték le, mint Ryant. Amint meg kapjuk a helyi rendőrségtől a fegyvert máris tisztábban fogunk látni. – gyújtott rá Hannah.

- Már rég nálunk kéne lennie a fegyvernek. – dühöngött Will. – Csak a helyi hatóságnak bagó együttműködni velünk. Úgy gondolják nagy képű hapekok vagyunk és az orrunk alá törik a borsot azzal, ha toszognak még vagy fél napot a fegyverrel.

- Legkésőbb holnap át kell adniuk, addigra a hivatalos parancs is megérkezik a hivatalunktól. – vont vállát Hannah. – És ti most merre mentek tovább?

- Egyelőre síelni. – fintorogtam. – Két hét van Monacóig, Kimi szeretne pihenni, meg is értem, ráfér, de pont a fagyba menni ilyenkor…- sóhajtottam fel.

- Mindenki másképp kapcsolódik ki. – vigyorgott Will. – Annyira megnéznélek síelni.

- Annyira képen törölnélek. – mosolyogtam rá gúnyosan.

- Sebaj, majd máskor. De ezt kár, hogy ki kell hagynom.

- Váltsunk témát. Ki lesz Juan testőre Ryan helyett?

- Ó, még egy jó hír neked! – örvendezett Will. Kezdtek kétségek gyötörni.

- James McClief. - felelte Hannah.

- Micsoda? – képedtem el. – Nem, ez nem lehet igaz, csak szórakoztok velem, ugye?

- Cseppet sem. – rázta a fejét Will. – Őt küldték ide, hazaért a Kalahári sivatagból. Gondolj bele szépen le lesz barnulva…

- A fene essen abba is, hogy nem tudta magát megzabáltatni egy oroszlánnal sem. – morogtam az orrom alatt.

- Egy földalatti bunkerban nehéz oroszlánokkal összeakadni. – érvelt Will.

- Jól van okos tojás, akkor legalább valami kis mérges kígyóval, vagy bánom is mivel.

- Az élet néha kegyetlen. – szipogott tetetetten Will. 

- Velem rohadtul. Kimi sem egyszerű eset és akkor még az a… a… az a barom is nyakamba szakad! Ó bárcsak megoldódna már ez az ügy! Húzzatok dolgozni! – csóváltam meg a fejem.

- Megyünk. Ameddig te a sí paradicsomában fogod szilánkosra törni a sípcsontodat, addig mi a kellemes klímájú Monacóban fogunk rád várni. Mi is a kedvenc koktélod?

- Will, hagyjál békén, ha az összes fogaddal szeretnél a tengerparton vigyorogni.

Úgy tűnt Will úgy szeretne.