Ha bármikor is abban a tévhitben éltem, hogy egyszer megtanulok majd síelni és nagyon fogom ezt a sportot szeretni, baromi nagyot tévedtem. Épp a menedékházban ücsörögtem és vártam, hogy kiolvadjanak a ruháim, miközben a századik forró csokit öntöttem magamba. Kimi persze odakint a sípályán siklott le és le és le és le, ezerszer, százezerszer, milliószor, órákon át és úgy tűnt sosem fogja megunni. Én mindössze egy próbát tettem, de miután egy alig 7 éves fiúcska úgy elhúzott mellettem, hogy csak a hajam lebbent úgy döntöttem nem nekem való ez a szerencsétlenkedés. Az már csak a kegyelemdöfés volt, hogy a menedékháza felé ballagva egy 90 éves hölgy integetett felém, miközben piruetezve siklott a pálya vége felé.

2 napja voltunk itt, és úgy tűnt mindkettőnknek jót tett a levegő változás. Kimi arca kapott egy kis színt: némi pirosat, amikor fél naponként egyszer benézett rám, hogy nem vitt-e el a Jeti. Szerencsétlenségére úgy tűnt a Jetinek sem kellek. A társaság is vérszegény volt napközben. Csupán azok a hasonszőrűek tartózkodtak a menedékházban, akik hozzám hasonlóan nem voltak valami nagy műlesiklók.

- Nem öl meg az unalom? – telepedett le mellém Kimi, a szokásos ellenőrzés alkalmával.

- Vettem könyvet. – böktem az asztalon heverő, előttem nyitva levő papír halomra.

- Művelődéselmélet a IX. században. – olvasta. – Marha pihentetőnek hangzik. – fanyalgott.

- A semminél még mindig jobb. – rántottam meg a vállam. – És te meguntad a fel- le siklást?

- Fel nem lehet siklani. – magyarázta miközben kivette a kezemből a csokit és beleivott.

- Nem emlékszem, hogy megkínáltalak-e. – meredtem rá.

- Én sem, de ne legyél irigy. Elvégre a mennyasszonyom vagy. – nyomott egy puszit az orromra.

- Utálom az orr puszit. – néztem rá gyilkos pillantással. – Különben is mindenki arról pletykál, hogy te egész nap ott kint sízel én meg itt ülök egymagamba.

- Sízek? Ez jó. – kuncogott Kimi. – Különben meg ne izgasd magad mit gondolnak az emberek. Jennivel is jártam már itt, gondolom örülnek, hogy végre új pletykák kelhetnek szárnyra. Csak ne állíts rólam valótlant. – kapta a tekintetét a pincérnőre, aki közeledett felénk.

- Itt ne hagyj. – sziszegtem, de már késő volt, Kimi után olyan csendesen csukódott be az ajtó, mintha egy szellem ment volna ki.

II.

- Farkas éhes vagyok. – dörzsölte össze a tenyerét. – Jól áll ez szín. – nézett rám.

 - Nem kell udvarolnod, senki sincs a közelünkben. – böngésztem az étlapot.

- Komolyan mondtam. – rántotta meg a vállát. – Hordhatnál színesebb ruhákat jól állnak.

- Mi vagy te valami divat tanácsadó? – nézettem rá.

- Nem. Ha olvasnád miket írnak az újságok az öltözködésemről néha.

- Miket írnak?

- Hagyjuk. A negatív dolgokat nem jegyzem meg. A pozitíveket sem sűrűn.

- Már az is csoda, hogy elolvasod, amit rólad írnak. – fektettem le az étlapot az asztalra.

- Ritkán. A legtöbbször úgy is ugyanazt írják, ha jó versenyt futok klasszis vagyok, ha rosszat, akkor sosem fogom beváltani a hozzám fűzött reményeket. Az újságírók gusztustalanok. – jelentette ki.

- Ne szeresd őket ennyire. Azok is gusztustalanok, akik jókat írnak rólad?

- Olyan nem sok van. A női újságírókat bírom, ők édesnek találnak. – kacsintott rám.

- Persze. – bólintottam. – Mert nem ismernek.

- Haha.

A vacsora békésen telt, egész jól szórakoztunk. Kimi kicsit többet ivott a keleténél, de nem gondoltam, hogy bele kéne szólnom abba mit csinál. Csak akkor jutott az eszembe, hogy legközelebb kioktatom, amikor felfelé haladtunk a hotel lépcsőjén és valami finn dalt dúdolgatott, szörnyű hamissággal.

- Itt a szobád. – álltam meg az egyik szobánk előtt.

- Te figyu. – nézett rám. – A jegyesek nem szoktak külön szobában aludni, tudtál te erről?

- Tudtam. De mi maradjunk csak régi módi jegyesek, azok még így aludtak. – mondtam, miközben próbáltam kinyitni az ajtót és tartani Kimit is, aki úgy tűnt nem igen tud megállni a lábán.

- Én nem vagyok régi módi, én új módi vagyok. – magyarázta. – A régi módiak régen éltek nem? Mi nem régen élünk, hanem most élünk a huszon… - homlokráncolva nézett maga elé. – A huszon ki tudja hanyadik században. Te tudod hanyadik században élünk?

- Igen, szerencsére én még tudom. – mondtam majd betámogattam az ajtón.

- Még nem vagyok álmos. – bizonygatta. – Még nem vagyok. Úgy csinálnék még valamit, csak nincs ötletem, hogy mit. Neked van ötleted?

- Igen van. Segíthetnél eltántorogni a kanapéig. – próbáltam egyenesben tartani, de akkora volt a kilengése, hogy nem mindig sikerült.

- Ooops, hát ennek neki fejeltem. – dörzsölte meg a homlokát, miután egyszer neki esett kicsit a falnak.

Nagy nehezen, leültettem a kanapéra.

- Na, hát, remek. Eljutottunk ideáig, most magadra is hagylak. – indultam az ajtó felé.

- Várjál, várjál picit, így akarod, hogy ágyba feküdjek? – nyújtotta felém a lábát, amin ott ékeskedett a sportcipője.

- Nem, nem, nem, nem, nem és nem! Nem fogom levenni a cipődet. Az már tényleg olyan lenne, mintha a mennyasszonyod lennék. Nem lesz semmi bajod, ha cipőben alszol. – azzal fogtam magam és becsuktam az ajtaját.

Csak reménykedni tudtam, hogy nyugodalmas éjszakánk lesz. Szerencsére kivételesen az is volt. Hála a jó öreg alkoholnak.

III.

- Ez az utolsó napunk. Muszáj még egyszer megpróbálnod. A puding próbája is az evés. – biztatott Kimi.

- Nem szeretném. – ráztam meg határozottam a fejem. – Teljesen béna vagyok és nincs is hozzá kedvem. Én inkább olvasgatok, mint az elmúlt napokban, te meg menjél és élvezkedjél. – rántottam meg a vállam.

- Ne már, ne legyél ilyen unalmas! Másodszorra sokkal jobban fog menni, mint elsőre, majd meglátod. – tolt ki az ajtó elé. Végül beadtam a derekam, előbb szabadulok, ha még egyszer végig szerencsétlenkedem magam a kezdő pályán, mindenki jót röhöghet rajtam, és mehetek is vissza a jó meleg menedékházba a könyvemhez. Kimi segített felkötni a síléceket és elindultunk a felvonóhoz. Beszállni már sokkal jobban sikerült, mint először, kiszállni azonban nem. Legalábbis elsőre nem. Másodszorra már muszáj volt. Más szakaszra terveztem az égést, de már sikerült az elején összehoznom.

- Csak sikerült talajt fogni. – fordított irányba Kimi. – Az egésznek a titka az egyensúly. Ne dülöngélj addig jobbra balra, ameddig nem tudod minek dülöngélsz. Csak csússz végig.

- Jó, de nekem ezek az egyensúlyos dolgok sosem jöttek be. Biciklizni sem tudok. – ráztam a fejem.

- Nem baj, ez menni fog. Én tudom.

- Nem is tudom, máshogy nem lehet vissza jutni? – próbálkoztam.

- Nem. Ennyit még te is tudsz. Végig kell csúsznod.

- Szánkó?

- Na, gyerünk! – lökött meg egy kicsit. A sílécek Kimivel voltak, mert egyből elkezdtek lefelé száguldani velem. Csakhogy nem ment a gyakorlatba átültetése annak az egyensúlyos dolognak. Ugyanúgy dülöngéltem, mint addig, sőt talán most még jobban. Nem is jutottam még a pálya feléig sem, mikor is nemes egyszerűséggel eldőltem jobbra. Pár pillanat és a hóban feküdtem. Mennyei volt. De csak pár percig élvezhettem, mert Kimi lefékezett mellettem.

- Ha sokáig heverészel itt, mindjárt jön egy bernáthegyi. – hajolt fölém.

- Akkor levisznek ugye? Jönnek a hegyi mentők és megmentenek?

- Ahogy látom semmi bajod. Talpra állítanak aztán itt hagynak.

- Kegyetlenek. – ültem fel.

- Na gyere, segítek. – nyújtotta a kezét. A következő néhány perc azzal telt, hogy próbált felállítani, azonban én a nevetéstől egy tapodtatnyit sem mozdultam függőleges irányba. Ennek az lett a vége, hogy egy nagyobb rántásnál ugyan sikerült fel állnom, de Kimi elvesztette az egyensúlyát és dőltünk is tovább. Ekkor már ő is nevetett.

- Elegem van, katasztrófa vagy. – simogatta meg az arcom.

- Na. – löktem el óvatosan a kezét. – Beverted a fejed vagy mi? – néztem rá.

- Nem, egyáltalán nem. – rázta meg a fejét. – Ezt már régóta megszerettem volna tenni. – azzal fölém hajolt és váratlanul megcsókolt. Egy őrült pillanatig viszonoztam a csókját, aztán gyorsan észhez tértem.

- Meg vagy őrülve? – toltam el magamtól.

- Jól van nyugi. – tárta szét a karját. – Nem éppen meggyilkolni készültelek, ne nézz így rám! Azt hittem, te is akarod.

- Hinni a templomban kell. – morogtam, miközben megpróbáltam felállni.

- Pedig visszacsókoltál.

- Hagyjál már, jó? Érzelmi válságban szenvedek. – pukkadt ki belőlem a nevetés.

- Most mit nevetsz? – nézett rám értetlenül mosolyogva.

- Kínomban, komolyan. Ilyen még sosem fordult elő velem. – ültem vissza miután rájöttem, hogy nem sajátítottam még el a felkelés manőverét.

- Még sosem csókoltak meg? – nézett rám elképedve.

- Persze, nem. Apáca vagyok másodállásban. – bólogattam. – Nem, az nem fordult még elő velem, hogy akire vigyáznom kellett ilyet tett. Van egy szabálykönyv ajánlom figyelmedbe.

- Szabálykönyv. – fintorgott. – Engem nem érdekel a szabálykönyv, az úgy is csak rád vonatkozik.

- Kimi, figyelj én megértelek…valahol. De te is tudod, hogy te még Jennit szereted.

Kimi felsóhajtott.

- Most miért jössz ezzel?

- Mert nem szeretnék senki helyett sem a szamár lenni.

- És ha nem lenne Jenni? – nézett rám.

- Akkor sem. Sajnálom. – ráztam a fejem.

- Mellbe vágó az őszinteséged. – vonta össze a szemöldökét, majd felállt.

- Remélem, azért nem hagysz itt megfagyni. – néztem rá ijedten.

- Hát, nem is tudom. Nem vagyok hozzászokva a visszautasításhoz.

- Na segíts felállni. – türelmetlenkedtem.

- Jól van, lásd kivel van dolgod. – hajolt oda hozzám.

- De semmi smaci, világos? – hunyorogtam rá.

- Értek a szép szóból. – nyújtotta a kezét. – Elég egyszer elmondanod.

- Remek, legalább ezt elég. – fogadtam el a kezét.

- Szóval szerinted csökkent agyi képességeim vannak? – rántott fel.

- Mondtam én ilyet? Különben sem így fogalmaznék.  Inkább úgy, hogy szelektív a hallásod. Főleg, ami az én mondandómat illeti.

- Hogy mondtad? – tette a füléhez a kezét.

- Hahaha, Kimi poén. – csóváltam a fejem mosolyogva.

Szép lassan visszacsúsztunk a menedékházig, hogy az utolsó nyugodt esténket eltöltsük. Nem is sejtettem még akkor, hogy mennyire fogok vágyni pár óra múlva vissza ebbe a síparadi…pokolba.