- Eltűnt a táska, eltűnt a táska, slálálálá! – énekelgetett mellettem Kimi, miközben a szálloda felé tartottunk.

- Jól vagy? – fordultam felé.

- Teljesen. – bólintott. – Ha elvitte a táskát, akkor már nála van, így rám már nincs szüksége. – jelentette ki, aztán egy kis táncot is lejtett az autó hátsó ülésén a dalocskájára. Kivételesen James vezetett. Lehet, hogy volt benne valami, amit Kimi mondott. Legalább ennyiből könnyebb lett a helyzet.

- Slálálálá.

- Hová tetted a táskát miután este megvizsgáltad? – kérdezte tőlem James.

- Az asztalra. De reggel Kimi betette a szoba széfjébe, láttam.

- Slálálálá.

- A széfnek pedig a szoba tulajdonosa szabja meg a kódját, igaz?

- Igen, addig ameddig ő lakja a szobát arra a kombinációra nyílik a széf, amit ő táplál bele.

- Slálálálá.

- Kimi elmondtam valakinek a széfed kódját?

- Slálálálá.

- HAGYD MÁR ABBA! – kiáltottunk fel egyszerre.

- Jól van már, hogy ti milyen ünneprontóak vagytok. – dörmögte bosszúsan. – Rajtam kívül senki sem tudja a széf kódját. – rántotta meg a vállát.

- Akkor ezt ki is zárhatjuk. Biztosan volt valamije, amivel fel tudta törni. Nem nagy mutatvány manapság. – sóhajtottam fel.

- Slálá…- a szájára tapasztottam a kezem.

- Úgy tűnik Kimi felől végleg elszálltak a viharfelhők. Persze, ha jó ember vitt el jó táskát. – ráncolta a homlokát James.

- Mmmmfffhhh. – adta a hangokat Kimi a kezem alól. Elvette a kezem a szája elől, majd olyan képet vágott, mintha bejelentették volna, hogy holnaptól a Forma-1-ben fél lábon ugrálva kell megtenni 3 kört minden pályán.

- Hogy érted, hogy jó ember jó táskát? – meredt a visszapillantó-tükörben Jamesre.

- Úgy, ahogy mondtam. Kötve hiszem, hogy az aki mindvégig a nyomotokban volt a főmufti lenne. Nagy a valószínűsége, hogy ő csak a piszkos munkát végezte. És, mint ilyen talán ő sem tudja milyen táskát is kéne keresnie. Látta, hogy kaptál egyet, ezt ellopta, most pedig már talán a főnökénél is van vele. De ez még nem teljes biztosíték arra, hogy azt a táskát vitte el, amire a főnökének szüksége van.

- Jaj ne. – dörzsölte a szemét Kimi. – Akkor még mindig ne nagyon örüljek ugye?

- Inkább úgy mondanám ne igyál előre a medve bőrére. – somolygott James.

- Én meg úgy, hogy ne énekelgess! – egészítettem ki.

- Miért nem tetszett a dalom? – húzta fel az orrát.

- Nem az én stílusom. – néztem ki az ablakon.

Kimi nem válaszolt, követte a tekintetem. Monacóban úgy tűnt kezdenek helyre rázódni a kedélyek. Az emberek nyugodtan sétálgattak, várost néztek, kiélvezték, hogy mehetnek. Nyugodt volt minden, mégis olyan érzésem támadt, mintha ez csak az a bizonyos vihar előtti csend volna.

- Megérkeztünk. – fordult be James egy kis utcába, ami a szálloda parkolójához vezetett.

- Van estére valami programunk? – ásítottam.

- Nincs, ha csak be nem kapod a fejem és vihetnek minket a sürgősségire szétválasztani. – hunyorgott rám Kimi.

- Hahaha. – válaszoltam. – Remek, akkor ma éjszaka akkorát fogok aludni, hogy… el sem tudom mondani mekkorát.

Ha tudtam volna, hogy még egy álmatlan éjszaka vár rám nem teszek ilyen könnyelmű kijelentést.

II.

Alig értünk fel a lakosztályaink szintjére már is Jenni dugta ki a fejét az egyik ajtón.

- Minden rendben? – lépett oda hozzá aggódva Kimi.

- Igen. – bólintott. – Nem is tudtam, hogy járt valaki az épületben, ameddig meg nem jelentek a rendőrök.

- És a rendőrök honnan tudták? – morfondírozott Kimi.

- Egyfolytában megfigyelés alatt tartják a szállodát, főleg a tegnap esti dolog után. Feltűnt nekik, hogy valaki sietősen távozott egy elegáns táskával. – felelte James.

- De akár az ő táskájának is hihették volna. – vont vállat Kimi.

- Akár, ha nem lennének a táskák is különlegesek és egyediek, amelyekben az ajándékokat kaptátok.

- A táskák is különlegesek voltak? – lepődött meg Kimi. – Mitől voltak azok? Nekem tök egyformának tűnt mindegyik.

- Mert nem tudod megkülönböztetni az almát a banántól. – csóváltam a fejem.

- Héé, ez azért túlzás. De akkor mondjad nagy okos, miért voltak különlegesek?

- Nem mondom. Majd, ha meg lesz mutatom.

- Fogadjunk, hogy te sem tudod. Aztán jössz itt nekem az almával meg a banánnal, amikor te sem vagy jobb. – sóhajtott.

- Aj, én tudom, hogy…

- Nem hagynátok abba? – kérdezte egyszerre Jenni és James.

- De én abbahagyom. – raktam zsebre a kezem.

Kimi nem válaszolt, csak nézett rám bosszúsan.

- Remek. – bólintott James.

Ekkor megszólalt a telefonom. Szó nélkül félrevonultam. Fel sem tűnt nekik, mert már valami teljesen másról beszélgettek.

Hannah hívott.

- Megtaláltuk a táskát. – vágott bele a közepébe. Éreztem, hogy hevesebben kezd dobogni a szívem.

- Megtaláltátok? – kérdeztem vissza. – Hol és hogyan?

- A körülmények nem a legfényesebbek. Nem is szeretném őket telefonon közölni. Jó lenne, ha ide tudnátok jönni Jamessel.

- Nem tetszik ez nekem. – komorodtam el.

- Ha meglátod még jobban nem fog. Gyertek ide. Van egy szurdok nem messze az északi határtól. Ha elkezdték kifelé haladni meglátjátok majd az útlezárást. Ott leszünk.

- Rendben. – bólintottam csak úgy magamnak. – Szólok Jamesnek és indulunk, amint tudunk.

- Nálatok minden rendben?

- Igen.

- A biztonság kedvéért, azért szóljatok a pót testőröknek, hogy álljanak őrt.

- Hannah ezt most komolyan mondtad? – sértődtem meg. – Nem vagyok annyira hülye, hogy őrizet nélkül hagyjam őket. Talán jobb lenne, ha James nem jönne, hanem itt maradna.

- Én is nagyobb biztonságban tudnám úgy őket, de ide kell jönnie neki is, van egy kis plusz melója. Ehhez ő ért a legjobban. – sóhajtott fel Hannah. A háttérben helikopter zajokat hallottam.

- Amihez James kell az ugye nem…

- Ha ideértek minden kérdésedre választ kapsz. Most le kell tennem. Siessetek! – mielőtt válaszolhattam volna a vonal túlsó végén már csak a halk búgás válaszolhatott volna.