Egy hét telt el az ügy lezárása óta. A lakásomban ültem és úgy döntöttem lelki magamba fordulást fogok folytatni, így következetesen nem vettem fel a telefont, csak ültem a tv előtt, néztem, ami benne volt és néha beletrombitáltam a mellettem fekvő zsebkendőkupac egyik alkotójába. Épp századjára néztem a Mi kutyánk, Howie című borzalmasan szánalmas ifjúsági förmedvényt- persze önkorbácsulásul, mert, ha teljesen magamnál lettem volna eszem ágában sincs egyszer sem leülni ezért a tv elé- mikor felharsant a csengőm. Olyan erőszakosan hatolt be a tudatomba, hogy legszívesebben keresztül lőttem volna, aki az ajtóm előtt áll és nyomkodja, mintha süket lennék. Odacammogtam az ajtóhoz, majd kinyitottam. Legnagyobb meglepetésemre James állt velem szemben. Mondtam, hogy lőni kellett volna.

- Hello! – köszönt vidáman, miközben gyengéden arrébb tolt és egyenesen a konyha felé vette az irányt.

- Mi a jó büdös francot keresel te itt? – kérdeztem roppant nőiesen.

- Jöttelek megetetni. Ahogy nézem legalább egy hete nem ettél normálisan.

- És mi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok? – dőltem az ajtófélfának onnan lesve tevékenykedését.

- A jó kolléga nem hagyja magára bajba jutott társát. – felelte, miközben a derekára kötette a rózsaszín kötényemet, ami talán 10 éves pályafutása alatt egyszer volt rajtam, akkor is csak poénból.

- Lehet, hogy jövő héttől már nem leszünk kollégák, úgy hogy nyugodtan hagyhatsz éhen veszni. – húztam el a szám, mikor begyújtotta a tűzhelyemet.

- Minden meglehet. – bólintott. – De azért barátok maradhatunk, nem? – villantotta rám- a hülye liba nők szerint- ellenállhatatlan mosolyát.

- Te beteg vagy. – csóváltam meg a fejem. – Sosem voltunk barátok McClief, talán amnéziás vagy?

- Ezt imádom benned, hogy olyan vagy akár egy jéghegy. – vont vállat. – Tőlem aztán azt dörmögsz az orrod alatt, amit csak akarsz. Akár szidhatsz is, akkor is itt maradok most veled.

- De nem kellesz! Sem te, sem más! Senki! – kiáltottam.

- Ó remek. A hangod már visszajött. – aprította bele a zöldséget egy lábosba, ami már a tűzhelyen rotyogott.

- Nincs hozzád hangulatom. – sóhajtottam fel. – De mondjuk sosem volt, miért lenne ez a nap kivétel?

- Hogy szereted a húst? Naturan vagy panírral?

- Nem tök mindegy hogy hányom ki? – ültem le sértetten az asztalhoz.

- Egyébként helyes kis lakásod van. – nézett körbe.

- Örülök, hogy tetszik. De nem fogadlak be.

- Ezt mondanod sem kellett volna. – mosolygott rám. Elkészítette a húst is, majd leült velem szemben.

- Igazából nem vagyok egy lelkis típus, szóval ne várj tőlem nagy életbölcsességeket. – nézett maga elé.

- Figyu James, én semmit sem várok tőled. Azt sem akarom, hogy kaját főzzél nekem, de ha már itt vagy, akkor legyen. Ezen kívül nem is kell hozzám szólnod. – álltam fel és vettem elő két tányért, poharat és evőeszközöket.

- Megterítettem volna. – nézett rám.

- Örülök, hogy ennyire kiismered magad a konyhámban. – vetettem oda.

Nem válaszolt semmit. Felállt és a tányérokra tette az ételt, majd elém.

- Jó étvágyat. – tette hozzá.

- Honnan tudsz te ilyen jól főzni? – bukott ki belőlem akaratlanul is a kérdés, miután az első falatot a számba tettem.

- Még az anyám tanított meg rá. Azt szerette volna, hogy ha nagyvárosba kerülök se kelljen a gyors ételeken 100 kilósra híznom. – somolygott.

- Mi rossz van a gyors kajákban? – vetettem egy oldal pillantást a szemetesemben tornyosuló pizzás és egyéb gyorséttermi kaják papírjára.

- Semmi, de a saját készítésű mégis csak jobb, nem?

Nem válaszoltam, inkább csendben rágtam. Annyit azért magamban el kellett ismernem, hogy jól főzz. Ebéd után neki álltunk a mosogatásnak. Mikor ezzel is végeztünk James neki dőlt az egyik szekrényemnek és a szemembe nézett.

- Még mindig semmi hír felőle? – kérdezte. Nem kellett kimondania, anélkül is tudtam, hogy Kimire gondol.

- Hír az van, csak nem az ő szájából. – húztam el a szám. – Tudom, hogy ma lesz az esküvőjük, este. Te kaptál meghívót? – kaptam fel a fejem.

James kerülte a pillantásom, inkább a cipőjének mondta.

- Igen kaptam, ahogy Ryan és a főnök is.

Annyira elképedtem, hogy a szám is tátva maradt.

- Sajnálom Bess. – nézett rám újból.

Legyintettem egyet. Nem James hibája volt.

- Árulj el nekem valamit, de őszintén. Te köptél be a főnöknek, hogy mindent el mondok Kiminek, ami csak kiderült?

- Nem. – rázta a fejét. – Tényleg nem én voltam. – ismételte meg hitetlenkedő pillantásomra. – Mire megtudtam, hogy a főnök ott járt már valószínűleg újra az irodájában ült.

- És tudod ki volt?

- Hoztam sütit! – fordult a szekrény felé.

- James! – emeltem fel a hangom vészjóslóan.

- Jól van, jól van. De nem tőlem tudod, különben két tűz közé kerülök.

- Rendben, nem tőled tudom, csak mondjad már!

- Will volt az. De mielőtt neki esnél és átharapnád a torkát, mikor legközelebb találkoznál vele nem direkt tette. Elszólta magát, valószínűleg ő sem gondolta végig, hogy ezzel árthat neked.

- Remek. – morogtam.

James az órájára nézett.

- Sajnálom, de nekem mennem kell.

Kikísértem az ajtóig.

- Ha bejössz jövő héten az irodába…

- Jó szórakozást és köszi, hogy rám néztél! – azzal becsuktam az ajtót.

Nagyot sóhajtottam, majd visszasétáltam a nappalimban berendezett kuckóba és kissé csalódottan tapasztaltam, hogy Howie kutyát most sem sikerült kicsinálnia a sintéreknek. Épp valami szintén mély értelmű film vette a kezdetét, mikor ismét csöngettek. Megadva magam a sok aggódó barátnak mosolyt erőltettem az arcomra és ismét ajtót nyitottam. A mosoly abban a szent pillanatban lefagyott az arcomról. Az ajtó túloldalán ugyanis Kimi állt.

- Szia! Bejöhetek? – kérdezte.

Még egy hello-t sem voltam képes kinyögni, úgyhogy csak félre álltam és beengedtem. Kimi hasonlóan jól kiismerte magát a lakásomban, mint James. Besétált a nappaliba aztán hirtelen felém fordult.

- Sajnálom! Hatalmas nagy barom voltam! De olyan gyorsan lett vége, és olyan gyorsan jött az info, hogy te is ügynök vagy, hogy egyszerű le kellett üvöltenem a fejed. – nézett rám bocsánat kérően.

- Ó… hát a lényeg az őszinteség. – mosolyodtam el.

- Akkor nincs harag? – nézett a szemembe félve.

- Sajnos nem vagyok haragtartó típus. – húztam el a szám. – Ez a te szerencséd. – nyújtottam felé a kezem. Ahelyett azonban, hogy kezet ráztunk volna, ellökte a kezem és megölelt.

- Hé, Jégember mi a fene van veled? – ütögettem meg a hátát.

- Kicsit szentimentális vagyok ma. – húzódott el.

- Hát, aki másodszor is elveszi ugyanazt a nőt. – mosolyogtam. – Hamar jött nektek az ezüstlakodalom vagy mi.

- Emiatt is vagyok itt, részben persze. – hadarta. – Hoztam neked valamit. – nyomott a kezembe egy borítékot. Kíváncsian nyitottam ki, és csak reménykedni mertem benne, hogy nem antraxot rejt. De nem az volt, hanem meghívó az esküvőjükre!

- Ó, hát ez igazán kedves tőled. – mondtam.

- Ez a minimum. Téged kellett volna elsőként meghívnunk. De téged sikerült az utolsó pillanatban.

- Hát szó szerint. – néztem a falon ketyegő órára.

- Tudom, hogy szűkös az idő, de semmiféle kifogást nem fogadok el. Pakolj össze 2-3 napra, addig itt megvárlak. – ült bele a hintaszékembe és kezdett vele őrülten hintázni.

- Rendben. – bólintottam. – De nincs mit felvennem az esküvődre.

- Azzal ne foglakozz. – legyintett.

Vállat vontam, ha neki mindegy. Azért feltúrtam a szekrényem, hátha találok valami elegáns ruhát. Ha nem lettem volna akkora marha, hogy kidobtam a tőle kapott szép estélyiket, akkor most nem lennék gondban. Teletömtem az utazótáskám mindenfélével, ami csak kell, mikor utazik az ember, majd kirángattam magammal a nappaliba.

- Azt mondtam 2-3 nap. – néztem rám Kimi. Mivel a figyelmét elterelte a méretes táskám, kibillent a szék egyensúlya és hatalmas zörejjel hátravágódott vele.

- Ez 2-3 napnyi cuccom. – nyugtattam meg, miközben segítettem neki felkelni.

- Úristen. – nevetett fel. – Hát te sem vagy különb, mint a többi nő. – csóválta a fejét. Szerencsére a lenti bejárat előtt taxi várt minket, így csak addig kellett levonszolnunk a valóban dög nehéz táskát.

- A reptérre. – mondta Kimi a taxisnak, majd hátradőlt mellettem.

- Hol lesz az esküvőtök? – tudakoltam.

- Finnországban. – felelte Kimi, aztán értetlenül nézett rám, mikor a fejemet kezdtem ütemesen a taxi ablaküvegének finoman verdesni. Teljesen jellemző, hogy egy darab meleg holmit sem raktam be! Hát gondolhattam én, hogy ilyen fagyos helyen mondják ki másodszorra is az igent? Áááátok!