Szerencsémre nem volt szükség meleg ruhákra, mert a reptérről rögtön az esküvő helyszínére mentünk. Az autóban pedig volt fűtés. Kimi épp arról próbált meggyőzni, hogy majd beszél a főnökömmel és nem lesz semmi gond, mikor felbukkant előttünk a kastély. Olyan fenségesen magaslott ki a beton rengetegből, mintha visszacsöppentünk volna pár századdal korábra. Úgy pislogtam, mint aki akkor nyerte vissza a szeme világát.

- Na, hogy tetszik? – kérdezte Kimi. – Jenni választotta.

- Hát nem egy elhagyott putri, annyi szent. – tekertem le az ablakot és dugtam ki rajta a fejem. Még egy emelkedő hátra volt a bejáratig, de nem bírtam ki, hogy nem nézzem meg tüzetesebben.

- Nem is tudtam, hogy Finnországban is vannak barokk kastélyok. – motyogtam magam elé.

- Miért ez barokk? – kérdezte Kimi.

- Az. – bólintottam. – Nem érzed túldíszítetnek?

- Inkább csicsásnak mondanám. – nézte meg Kimi jobban.

- Na pont ezért barokk. Van tükör terme is, ugye?

- Mi vagy te? Egy túlképzett FBI ügynök?

- Nem, csak tanultam az egyetemen művészettörténetet. – rántottam meg a vállam.

- Egyébként tényleg van tükörterme, ott lesz a szertartás.

Behajtottunk a hatalmas kovácsoltvas kapun. Kiszálltunk az autóból és én egyből vissza is ültem. Kimi pufajkás dzsekijére pillantva, valamint jégvirágos ablakokat vizslatva úgy döntöttem jó itt nekem, majd valami tv-n keresztül nézem az egészet.

- Alig pár méterre van a bejárat. – dőlt neki várakozóan Kimi az autónak.

- Neked könnyű pár méterekről beszélned. – dideregtem és vádlón a kabátjára mutattam.

- Hát öhm igen. Megint elfelejtettem szólni. De most nem kiszúrásból! – kapta maga elé a kezét.

- Jól van. – vontam vállat, majd kiszálltam az autóból.

- Ne bánts. – nézett rám esdeklően.

- Mindjárt szétfagyok, azt hiszed fogok itt azzal tökölni, hogy téged vegyelek ütlegelés alá? – vacogtam. – Különben is a te napod van, holnapra pedig elfelejtem. – kacsintottam rá, majd, mint akit ágyúból lőttek ki, berohantam az épületbe. Ameddig Kimi utánam hozta a csomagom kigyönyörködtem magam a belső térben. A kastély már legalább 40 éve szállodaként működött, de úgy tűnt nagyon adnak a régi hagyományokra. Kimi mellém lépett, belém karolt és némi gyengéd erőszakkal a recepcióhoz rángatott a márványtábla elől, amiről a kastély történetét olvastam. 

- Jó napot, uram. – köszönt a karót nyelt úriember.

- Hello. – biccentett Kimi. – A hölgy most érkezett, a vendégem. – tette hozzá hanyagul. A karót nyeltnek elkerekedett a szeme, majd gyorsan rendezte vonásait.

- Már is intézkedem, uram. – azzal odaintett magához, egy alig 20 éves fiút, aki úgy bámulta Kimit, hogy még talán a nyál is kicsordult a szája szélén. Odasúgott neki valamit, mire a fiú elsietett.

- Egy kis türelmüket kérem. – mosolygott ránk karót nyelt. Már ha lehetett azt a viccsort mosolynak nevezni. Persze nem tehetett róla, ilyen volt az arcberendezése.

- Nem szívesen tartalak fel, szóval ha menned kell készülődni nyugodtan magamra hagyhatsz. Feltalálom magam egyedül is. – vetettem egy kósza pillantást a könyvtár feliratú táblára. Kimi követte a tekintetem.

- Aha, hát persze. Ráérek még. – vont vállat. – Különben sem szeretném, ha eltűnnél a könyvtárban.

- Miért tűnnék el? – hökkentem meg.

- Nem is tudom, talán rád dől az egyik szekrény…

- Hát nem vagy komplett. – ráztam a fejem.

- Nem láttad a Múmia című filmet? – nevetett fel.

Legyintettem egyet.

- Engem nem fenyeget ilyen veszély, mivel te elszórakoztatsz az esküvődig.

Mielőtt Kimi válaszolhatott volna megjelent a fiú és felvette a földről a táskámat.

- Kövessen, kisasszony.

Kimit ugyan nem kérte meg, hogy kövesse, de csatlakozott hozzánk. Nagyon úgy tűnt, hogy az egyik luxus lakosztályt kaptam, mert akkora hodályba vezetett a londiner, hogy három egymáson lévő létrával sem értem volna el a tetejét.

- Hm. – jegyeztem meg tömören Kimi, miután borravalót nyomtunk a fiú kezébe és az távozott.

- Hát szerintem nem a könyvtárteremtől kellene féltened. – kiabáltam a fürdőből. – Hallasz? Vagy kérjünk voki-tokit? – kuncogtam.

- Lehet nem ártana. – vigyorgott be a fürdőbe. – Na tetszik?

- Á, dehogy. – ráztam meg a fejem. – Igazából azt reméltem, hogy enyém lesz egy fél szárny.

- Hát igazából szerintem nem hiányzik sok hozzá. – lépett ki Kimi a teraszra. Volt abban valami, amit mondott. Az órájára nézett.

- Most viszont tényleg magadra hagylak. – mosolyodott el. – Hagytam az ágyadon egy kis ajándékot. – szólt vissza az ajtóból.

- Ja, hogy te már az ágyamnál is jártál. – forogtam körbe, miközben azon gondolkodtam, hogy melyik lehet a hálóba vezető ajtó. Kezdtem magam úgy érezni, mintha valami labirintusba kerültem volna.

- A bal oldali második ajtó az. – dugta vissza kárörvendően Kimi a fejét, aztán végleg eltűnt. Én is eltűntem a bal oldali második ajtó mögött. A hatalmas ágyon valóban várt rám egy doboz. Leültem mellé, majd az ölembe tettem és kinyitottam. A doboz egy gyönyörű bordó ruhát rejtett, ami kellően dekoltált volt némi csipke betéttel. Tipikusan az a ruha volt, amit biztos megnéztem volna egy kirakatban, de eszembe se jutott volna még felpróbálni sem, mert nem tudtam benne magam elképzelni. Az éjjeli szekrényen árválkodó órára néztem és kétségbeesett rohanással vágódtam be a fürdőbe. Alig másfél órám maradt a szertartásig.