Háromszor fordultam körbe a tükör előtt, hogy minden oldalról megbámuljam magam a ruhakölteménybe. Sosem voltam királylány típus, még a szalagavatómon sem volt igazán szép ruhám, de ez a ruha tetszett nekem. Ha lehet egy ruhadarabot erotikusnak nevezni hát ez az volt. Sokat takart az anyag, de úgy tapadt rám, mintha a bőröm lenne. Ennek köszönhetően olyan voltam benne, mint egy vörös párduc. Csipkével. Cipőt is kaptam, bár az utólag várt a doboz mellett. Az is vörös volt. Lehet, hogy rám osztották ma az ördög szerepét? És illik egyáltalán esküvőre így menni?

Túl sokat nem foglalkoztam a kérdéssel. Még mindig inkább ebben, mint ami a táskámban lapult. Kifésültem a frissen mosott hajam és megpróbáltam feltűzni. De hát, ami nem megy nem kell erőltetni, szól a közmondás is, így hagytam hagy legyen neki karácsony.

Kiléptem a szobámból és lesétáltam a földszintre. Fél úton járhattam mikor megszületett bennem a döntés, hogy a következő emeletig fenéken fogok lecsúszni a lépcsőn, ott pedig liftbe szállok, mert a cipőmet nem e felé túrára tervezték. Szerencsémre az emelet közelebb volt, mint gondoltam, így nem kellett a fenéken lépcsőzés mutatványát bemutatnom. Teljes lelki nyugalommal nyomtam meg a hívógombot.

- Nahát Bess! – hallottam egy ismerős hangot. Mikor megfordultam Ryan esett a nyakamba és szemérmetlenül belém csimpaszkodott.

- Szia Ryan! – örültem neki. – Látom már jobban vagy. – mosolyogtam rá.

- Hát igen, még egy hetem van varratszedésig, meg két hónap gyógytorna a karomnak és újból a régi leszek. Will mesélte mi történt közted és a főnök között.

- Ó. – komorultam el.

- Hé ne szomorkodj! – vágott hátba olyan erővel, ami egy megtermett férfit is próbára tett volna. Szerencsére éppen nyílt a liftajtó így sikerült oda beesnem.

- De azt is hallottam ám, hogy megoldódott az ügy. Szerencsétlen flótás. – csóválta a fejét. – Ezért mondom mindig én, hogy a bűnözés nem kifizetődő. Vagy börtön vagy halál, vagy talán valami még rosszabb, például megbénulnak, vagy…

- Értem Ryan. – állítottam le, mielőtt teljesen bele éli magát és akkor egész este ezt hallgathatom.

A tükörterem előtt gyülekeztek az emberek. Miközben elindultunk, hogy megkeressük a többieket Kimi szüleibe ütköztünk.

- Nahát Cassie. – szorongatta meg a kezem Paula. – Örök hálám, kedves, amit a fiamért tettél.

- Igazán nem kell hálálkodnia Mrs. Räikkönen, ez volt a dolgom.

- Ó drágám hagyjuk ezt a magázódást, öregnek érzem tőle magam. Szólíts nyugodtan Paulának.

- Rendben, Paula. – bólintottam mosolyogva. Váltottunk még pár szót, aztán megjelent egy rokon én pedig folytattam Ryannel a keresést. Útközben egész sok ismert emberbe botlottunk, többek között például Mika Häkkinenbe. Az ablak mellett pillantottuk meg Hannah-t és Willt. Épp elindultunk feléjük, mikor egy kopasz férfi lépett elém elvágva ezzel Ryantől.

- Miben segíthetek? – kérdeztem, miközben Ryant követtem a tekintetemmel.

- Csak szerettem volna bemutatkozni, mert sajnos eddig nem volt alkalmam megismerni azt a hölgyet, aki Kimi mellett volt ebben a nehéz időszakban. – mosolygott rám.

- Öhm, hát örvendek Bess Carpenter vagyok Mr. izé…

- Mark Arnall vagyok. – nyújtotta felém a kezét. – Kimi személyi edzője.

- Ó helló. – ráztunk kezet. – Magát se sűrűn láttam, csak nem arra a sorsa jutott, mint a sajtófőnöke? – somolyogtam.

- Nem. Engem egyszerűen kirúgott, mindenféle indok nélkül. Aztán alig 3 napja felhívott és közölte, hogy üresedés van nála edző fronton mit szólnék hozzá.

- És mit szólt hozzá? – kérdeztem kíváncsian.

- Először azt, hogy kapja be. Aztán az ő stílusában röviden és lényegre törően összefoglalta mit miért tett az elmúlt időszakban és úgy döntöttem egye fene, kap még egy esélyt. – nevetett fel. – Aztán azt is közölte, hogy ma hivatalos vagyok az esküvőjére. Zajlik körülötte az élet.

- Az tagadhatatlan. – mosolyodtam el.

Beszélgettünk még néhány percet, aztán egyenesen Hannah-ékhoz siettem.

- Nahát Bess, wow, ez te vagy? – ölelt át Will.

- Hát jobb híján. – mosolyogtam.

Az emberek egyre csak gyűltek, már az is megfordult a fejemben, hogy mindannyian be sem fogunk férni a terembe.

- Megyek keresek valami rágcsálni valót. Kér valaki valamit? – fordult felénk Ryan.

- Várj én veled megyek! – kapott az alkalmon Will és sietősen Ryan után indult.

- Hm. – néztem utána. – Mióta ilyen sietős?

- Azt hiszem a pultos lány teszi. – somolygott Hannah.

- Nocsak, kit látnak szemeim. Hello Hannah! – érkezett meg James. Rám nézett, aztán még egyszer és olyan erővel ült ki a megdöbbenés az arcára, hogy elnevettem magam.

- Jaj, ne bámuljál már! – pirítottam rá. – Nem ismered talán az etikettet?

Nem válaszolt megrázta a fejét, majd féloldalasan elmosolyodott.

- Ki mondta, hogy nincsenek csodák? – mért végig.

- Ne bámulj ilyen szemtelenül, mert a képedbe repítek néhány mogyorót. – sziszegtem felé.

- Miért mogyorót? – kérdezte.

Pislogtam kettőt, majd inkább nem válaszoltam.

- Nézzétek mehetünk befelé. – kapta el karunkat Hannah és elkezdett behúzni a terembe. A leghátsó sorban foglaltunk helyet. Oda úgy sem akaródzott ülni senkinek, mindenki egymást taposta legelöl. Mi meg úgy sem voltunk annyira fontos vendégek. Will és Ryan is visszaérkeztek és leültek James mellé.

- Ropit? – nyomta az orrunk alá Ryan a kezét.

- Én kérek. – nyúltam felé, de mielőtt elérhettem volna James eltolta Ryan kezét.

- Na neeem. A ropi túl veszélyes a te kezedben. – sandított rám.

- Talán attól félsz netán ki találom vele nyomni a szemedet?

- Alkalomadtán esetleg feltételezem rólad. – mosolygott gúnyosan.

- Megtisztelő. – vigyorodtam el, majd áthajoltam rajta és kivettem Ryan kezéből néhányat. Aki ebből már semmit sem vett észre, mert épp elmélyülten magyarázott valamit Willnek.

Elkezdődött a szertartás. Kimi már az oltár előtt állt és ugyanolyan érzelem nélküli arcot vágott, mintha újságírókkal lenne tele a terem. Azonban, mikor meglátta Jennit, ahogy a padsorok között felé tart egy boldog mosoly jelent meg az arcán.

- Szép is szerelem. – nyugtázta Ryan, miközben akkorát harapott a ropiba, hogy az előttünk ülő hallókészülékes időshölgy megvetően bámulta csapatunkat.

A szertartás közben történt még néhány incidens. A mellettünk helyet foglaló úriember, aki cirka 100 éves lehetett, olyan horkolásba kezdett, hogy félő volt előbb-utóbb megadják magukat a falon díszelgő tükrök. Eközben Ryan nem volt képes abbahagyni a ropogtatást, sőt Will és James is csatlakozott hozzájuk, minek következménye az lett, hogy az időshölgy a díszesernyőjével csapott egyet hátra olyan erővel, hogy vízhangzott, ahogy a padra ért. A fiúk döbbent némasággal adóztak erejének. És, ha mindez nem lett volna elég egy órába belesűrítve, akkor megérkezett főnökünk is, alig háromnegyed órás késéssel és egy igen hatásos belépővel. Megbotlott az oltárhoz vezető vörös szőnyegen és egyenesen a vagdalkozó idős hölgy ölébe zuhant. Nem kellett sokat várni a csendes, ám de annál hatásosabb bam-ra, amit az esernyő koppanása idézett elő főnökünk már így is vöröslő fején.

Mindezt pedig egyetlen hangos nevetés nélkül végigülni igen ember próbáló feladta volt és ebből szerencsére jól vizsgáztam. Csak a könnyem csordult ki a visszafojtott nevetéstől, de az belefért.

II.

A vacsora után átvonultunk a díszterembe. Itt már halk zene szólt, csendültek a pezsgőspoharak, sőt páran még táncra is perdültek. Ryan mellettem állt és nagyjából ritmusra rázta a poharát, miközben néha rálépett a lábamra önmaga táncoltatása közben.

- Nem táncolunk? – nézett rám végül. Kétségbeesetten kutattam valamiféle kifogás után, de szerencsétlenségemre semmi sem jutott eszembe. Így Ryan magával rángatott a táncparkettre, ahol vele és imádott ropijaival rophattam. Szerencsémre sokan táncoltak körülöttünk így nem tűnt fel senkinek, hogy sem Ryan, sem én nem vagyunk a táncparkett ördögei. Negyed óra össze-vissza rázás, és kétszeri szerencsétlen kimenetelű kipörgetés után magára hagytam Ryant. Ekkor Kimi ment fel a pódiumra, ahol a zenekar zenélt és átvette a mikrofont az énekestől.

- Gondolom mindannyian tudjátok, hogy nehéz időszakon estem át mostanában. – dörzsölte meg az orrát. – És azt is tudjátok, hogy nem vagyok a szavak emberre. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a táskát, ami miatt mindez megtörtént vele, szeretném elajándékozni a Finn Történeti Társaságnak. Ők biztos jobban fogják becsülni, mint én tudnám. – azzal elvette a felé nyújtott táskát, és mosolyogva átnyújtotta a színpadra lépő szakállas illetőnek. Taps hangzott fel, majd Kimi lesietett a színpadról. Megértettem miért tette. Ki szeretne élete végig nap mint nap azzal a tárggyal szembesülni, ami majdnem az életébe került?

A zene ismét felhangzott és láttam, hogy Ryan engem keres a tekintetével. Kislisztoltam az előtérbe, felkaptam egy pezsgőt, majd lassan kortyolgatni kezdtem. Ekkor szédelgett oda hozzám egy elég illuminált állapotban lévő hölgy.

- Helloka. – lehelt rám, amitől nem lett jobb már addig is zilált közérzetem. – Kimi unokanővére vagyok. – nyújtotta felém a kezét. Nem várta meg, hogy elfogadom-e, háttal neki dőlt a lépcső korlátnak és egy szuszra legurította, ami a poharában volt.

- Így kell ezt kislány, nem nyalogatni. – kapta ki a kezemből a poharam és azt is lehúzta. Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon foglalkozását tekintve nem-e valami alkoholszlapáló nősténnyel kerültem össze. Bár szép volt, amolyan életbe teljében lévő nő, úgy tűnt csak ilyen alkalmakkor iszik. De ilyenkor nagyon.

- Az előző esküvő is nagy felhajtás volt. De ez. – legyintett körbe. – Túl tesz azon is. Tudom én, hogy szeretik a rongyrázást, meg hátha megtehetik, nekem mindegy, ameddig nem az én pénzem költik. – mosolyodott el bárgyúan, majd újabb pohár keresésébe kezdett.

- Hol van itt egy pincér? – harsogta, miután nem járt sikerrel keresés ügyben. Úgy döntöttem ez az a pillanat, amikor le tudok lépni, úgy hogy el is indultam. Azonban olyan fürgén kapott a karom után, hogy esélyem sem volt a menekülésre.

- 8 éve vagyok házas. – kezdte miután újabb pezsgőhöz jutott. – És én sosem csaltam meg. Egyszer volt egy kis csók. Egy icipici csókocska, az még nem bűn, ne aggódj, én mondom neked az még nem bűn. – ebben a pillanatban egy erős kéz ragadta meg a karom és a lépcső korláthoz penderített.

- Áááá Kimi. – csuklott egyet a rokon.

- Avi, magunkra hagynál egy kicsit. – nézett rá szigorúan.

- Hát hogyne, ha te kéred. – vont vállat a nő, majd arrébb bucskázott. Mi maradtunk csak a lépcsőnél.

- Mi a fene ütött beléd? – masszíroztam a karom.

- Arról volt szó, hogy nem mondod el senkinek! Erre pont egy rokonomnak kellett erről beszélned? – hajolt közel az arcomhoz, hogy csak én halljam, amit mond.

- Nem értelek. – ráztam értetlenül a fejem.

- Nem? Akkor világos leszek. – mielőtt még világos lett volna barátságosan odaintett a mellettünk elhaladó kisebb csoportnak, majd visszafordult hozzám. – Elmondtad Avinak, hogy csókolóztunk?

Kitört belőlem a nevetés. Azonban mikor a karját a fülem mögé tette és dühös képpel bámult rám lehervadt az arcomról a mosoly.

- Nem mondtam neki semmit. Szóhoz sem jutottam tőle, ő mesélte valamit…

- Ne etess már! – horkant fel idegesen.

- Jó, ha nem akarsz akkor ne higgy nekem. – vontam vállat, majd kibújtam a karja alatt.

- Állj, csak meg! – kapta el ismét a karomat. Idegesen felsóhajtottam, majd szembe fordultam vele.

- Na ide figyelj, ha csak fele annyira jó lett volna az a csók, mint amilyennek te hiszed, akkor sem mondanám el senkinek, mert nem én emlegetem fel állandóan! – azzal kitéptem a karom a keze közül, majd felvágtáztam a lépcsőn.