A folyosó, ahová értem sötét volt és úgy tűnt ez a része a kastélynak használaton kívül van. A falakról lekopott a festék, az ajtók egyszínű fehérek voltak és nem volt rajtuk szám. Dühösen végigvonultam a sötét folyosón, miközben próbáltam megnyugodni. Lentről felhallatszottak a zene és a mulatás hangjai. Nekidőltem az egyik ajtónak, hogy kifújam magam, ám az hirtelen kinyílt mögöttem és háttal beesetem egy szobába. Ijedten felugrottam és a hátam mögé néztem, de nem volt mögöttem senki. Az ajtó volt már olyan öreg, hogy a súlyomtól kinyílt. A szobában egyetlen hatalmas szekrény árválkodott. Ekkorát még életemben nem láttam, két ember is simán elférhetett volna benne. Persze egy szekrényt nem arra terveztek, hogy embereket tároljanak benne. Az erkélye ajtó üvege koszosan tükrözte vissza, a kerti világítás által beszökő fényt. Szinte villanyt sem kellett kapcsolnom, olyan világosság szűrődött be kintről. Elhagyatott egy szoba volt, akárcsak a folyosó. Épp azon voltam, hogy visszamegyek és messziről elkerülöm Kimit, mikor hangok ütötték meg a fülem. Nem értettem mit mondanak, de felismertem bennük Kimi és Jennit hangját, akik egyenesen a szoba felé közeledtek. Hirtelen nem tudtam mit tegyek? Csak nem pásztor órát jönnek eltölteni a kísérteties nyugati szárnyba? Jobb ötletem nem lévén gyorsan lekaptam a cipőm, bevágtam a szekrénybe, majd mellévágódtam én is. Arra már nem volt időm, hogy rendesen becsukjam az ódon szekrény robosztus ajtaját így résnyire nyitva maradt. Mivel nem vagyok perverz és nem érdekel mások nemi élete, így becsuktam a szemem és befogtam a fülem. Nem látok, nem hallok, mintha tényleg itt sem lennék! De azért reménykedtem benne, hogy valami romantikusabb helyet keresnek. Azonban hiába fogtam be a fülem, sajnos nem nyújtott tökéletes hangszigetelést, mert Kimi ijedt kiáltását így is hallottam.

- Jenni megőrültél? – jutott el a hangja búvóhelyem felé. Erre érdeklődve kinyitottam a szemem. Az apró résen keresztül láttam, ahogy Kimi a terasz felé hátrál és rémült arccal mered feltehetően Jennire, őt ugyanis nem láttam a résen keresztül. A fülem elől is elvettem a kezem, mert valami egészen rossz balsejtelem kerítette hatalmába.

- Jenni mi a fenét művelsz? Tedd már le azt a pisztolyt!

- Szép darab ugye? – hallottam Jenni hangját. – Azt hiszem eljött az ideje, hogy leszámoljunk egymással, drága férjem.

- Miről beszélsz? – értetlenkedett Kimi.

- Kíváncsi vagy talán titkomra? – nevetett fel Jenni.

- Miféle titkodra? – nyögte Kimi.

- Ne kérdezz vissza folyton! Olyan kiábrándító, mikor egy férfi fél!

Az agyam eszeveszetten kezdett valami megoldás után kutatni. De egyelőre csak tényeket sorakoztatta fel előttem: Jenninek fegyvere van, nekem meg csak a pár cipőm, azt sem tudom pontosan hol áll és azt sem mit akar. Bár ahhoz kétség sem fér, hogy ha nem találok ki gyorsan valamit Kimi előbb kerül a másvilágra, mint a tervei között szerepelhet.

- Jól van, hallgatlak, mi a fenét művelsz. – nézett Jennire Kimi.

- Te nem értesz semmit igaz?

- Nem, nem értek semmit. Egyáltalán semmit.

- Hát legyen. Végül is jogod van tudni az igazat a halálod előtt. – mondta fenyegető hangon. – Lássuk csak hol is kezdjem? Legjobb lenne az elején igaz?

Kimi nagyot nyelve bólintott. Láttam a homályosságon keresztül, hogy a keze a zsebe felé indul, ahol valószínűleg a mobilja lapult. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy ne tegye, de még nem jött el az ideje, hogy felfedjem a rejtekhelyem.

- Én a helyedben nem tenném. – búgott fel Jenni hangja. – Add csak ide szépen.

Kimi kelletlenül kivette a telefont a zsebéből, majd Jenni lába elé dobta.

- Rendben, okos fiú vagy te.

Egyre inkább az az őrült érzésem támadt, hogy ez a nő itt nem Jenni. Pedig ez lehetetlen hiszen úgy néz ki, mint Jenni!

- Akkor tehát a legegyszerűbb módja lesz, ha először felfedem magam.

Pár perc csend következett, csak Kimi arcából tudtam arra következtetni mi is történhet odakint. Kimi hirtelen nagyot kiáltott, majd hátrált pár lépést a terasz felé. Ekkor Jenni, vagy akárki is volt az, a lába elé dobott valamit. Erőltetnem kellett a szemem, hogy a félhomályban ki tudjam venni mi az. Mikor sikerült a szám elé kaptam a kezem, nehogy hangosan felnyögjek. Amit a nő Kimi elé dobott, nem volt más, mint az FBI legújabb álcázási találmánya. Egy olyan anyag, amivel bárkivé változni lehet, ha meg van hozzá az illető arcának lenyomata. Teljesen láthatatlan, még tapintásra sem érzékelhető, és rendkívül tartós. A korábbi maszkokat minden nap újra kellett rakni, ez azonban akár egy hónapig is fent lehet, akkor sem történik baja. Valószínűleg ezt is akkor lophatták el a raktárunkból, amikor a kamerákat. – nyeltem egy nagyot. Ez a nő végig az orrunknál fogva vezetett minket.

- Sarah Parker? – hallottam Kimi remegő hangját.

- Örvendek, hogy újból találkozhatunk Kimi.

- De hát mi ez az egész? – rázta meg a fejét Kimi.

- Mesélnék neked az apámról, arról a szenilis vén baromról, akinek minden szenvedésedet köszönheted!

- Nem is ismertem az apádat. – ráncolta a homlokát Kimi.

- Tudom. De ő ennek ellenére oda volt érted, mert támogattad a nyavalyás lelencalapítványát minden évben súlyos milliókkal! – utánozta gúnyosan vélhetőleg az apja hangját. – Csakhogy az apámnak nem ez volt érdeme. Híres történész és régész hírében állt és ezen nincs mit tagadni az is volt. Ha nem lett volna Inidana Jones, most biztos róla mintáznák meg. Az én zseniális apám fénykorában talált valamit, amiért bizony komoly vért fojt volna, ha annak idején híre megy. Egy ástatás során valahol Új-Guineában megtalálta a világ második legnagyobb gyémántját. Csakhogy erről nem szólt senkinek. A vén zsugori. – mondta megvetően. – Hazahozta és az otthonunkban rejtegette hosszú éveken át. Aztán mikor érezte, hogy közeledik a vég, elmesélte nekem a megtalálásának a történetét. És nem átalkodott azt mondani, hogy az én érdekemben nem örökölhetem! Nyomorult gazember! Persze azt nem árulta ki kapja, csak a végrendeletében derült ki, hogy rád is hagyott valamit: egy táskát.

- A térképpel és a földdel. – sóhajtott Kimi.

- Azok mind értéktelen vackok! – csattant fel a nő. – Az én fifikás apám abba a nyamvadt táskába rejtette el a gyémántot!

Éreztem, hogy az állam leesik és csak reménykedni tudtam, hogy nem fog nagyot koppanni a szekrény alján.

- Nem találtak benne semmilyen gyémántot. – csóválta a fejét Kimi.

- Persze, hogy nem. – horkant fel a nő lenézően. – Még az FBI sem tökéletes, bár az a kis ribanc, aki rád volt állítva elég sok fejtörést okozott nekem.

Még, hogy én kis ribanc, na várjál csak te álnok szuka!

- Az a táska nem egy hétköznapi díszdoboz. Az apám gondoskodott róla, hogy a féltett kincse jó helyre kerüljön. Egy olyan speciális táskát készítetett, aminek az egyik rekeszét semmi sem tudja kimutatni. Sem a nyavalyás FBI műszeri, sem más. Sőt emberi szemmel sem látható, csak az találja meg, aki tudja, hogy létezik.

- De miért akarta az apád nekem adni a gyémántot?

- Hálája jeléül. – vakkantotta a nő. – A vén bolondnak a mindene volt az árvaháza. Te pedig bőkezűen támogattad. Volt a mellé a táska mellé egy levél is. Csakhogy azt már nem kaphattad meg.

- Megölted az apádat? – képedt el Kimi. Valószínűleg eszébe jutott hogyan jutott el hozzá a táska.

- Dehogy. A táska apám halála után egy titkos személyhez került, az ő feladta volt hozzád eljutatni. Mivel nem tudtam ki ez a személy és, hogy mikor ejti meg a tranzakciót, így a kelleténél korábban rád kellett szállnom. Ne haragudj, ha tudom, hogy csak Monacóban kapod meg lett volna még pár nyugodt hónapod.

- De, ha nem tudtad ki az a személy, akkor hogyan került a te emberedhez a táska? Mert ugye tőle kaptam meg a rendezvényen?

- Volt vele munkám elhiteted. Azonban az a szerencsétlen minden versenyen megpróbált a közeledbe férkőzni. Egyszer bombának látszó tárgyat is elhelyezett a szobádban, hogy amikor kiürítik az épületet a kezedbe nyomhassa a táskát. Csakhogy a kedves kis testőröd az ő számításait is áthúzta. Nem volt nehéz elkapni és megölni. Annyira volt elővigyázatos, amennyire a csiga eszes. Az ajándékozás pedig kapóra jött.

- Ha nálatok volt a táska, akkor miért adtátok mégis nekem?

- Az a balfácán Gregor! – csattant fel a nő. – Magánakcióba kezdett. Megtudhatta attól a szerencsétlentől mi van a táskában, amiért olyan fontos nekem. Úgy gondolta, majd visszalopja alkalomadtán, ami ugye adódott is. Csakhogy ekkor már én is bekerültem a képbe, mint a te imádott Jennid.

Kimi ijedten kapta fel a fejét.

- Jenni, hol van Jenni? Mit csináltál vele?

- Miatta nem kell aggódnod. Az egészről semmit sem tud. Az arclenyomatát még Milánóban szereztem meg. Emlékszel a kiállításra?

Kimi nagyot nyelt.

- Minden modell arcáról lenyomat készült. – bólintott.

- Kapóra jött nekem az akkori lenyomat. Volt egy kedves ismerősöm, aki régebben az FBI raktárában dolgozott és elfecsegett nekem egy-két dolgot. Ezeket aztán szép fizetségért el is lopta nekem.

- Te ölted meg Gregort? – kapta fel a fejét Kimi.

- Kénytelen voltam. Az a marha meg akart lopni. Ráadásul a munkáját sem végezte valami fényesen. Bár az volt a feladta, hogy ne tegyen benned kárt, mégis egyszer majdnem meglőtt a beijedt idióta. Persze, hogy végeztem vele. Nem is volt nehéz, csak hiba csúszott a tervembe. A bárban hagytam számára egy üveg skót whiskyt, amit annyira imádott némi kimutathatatlan méreggel a szervezetben. Csakhogy az a marha nem a bárban itta meg, hanem valamikor út közben. Így elvitte a táskát is, mielőtt megszerezhettem volna.

- És most mi a terved?

- Hallottad drágám, meg kell halnod, hogy megkaphassam végre, ami az enyém.

- Ha lelősz hamar ki fog derülni, hogy te voltál. – próbálkozott Kimi.

- Ennyire ostobának nézel? – cicegett. – Én inkább arra gondoltam, hogy szépen áteshetnél a korláton.

- Az is feltűnő. – rándult meg Kimi arcán egy izom.

- Gondolod? Szerintem nem lesz az, főleg, ha az egész öngyilkosságnak fog tűnni.

- Miért akarnék öngyilkos lenni az esküvőmön?

- Mert teljesen kikészültél attól, ami az elmúlt hónapokban történt veled. Senki sem lepődne meg. Nem tudtad feldolgozni.

- És, ha meghalok? Attól nem kerül hozzád a táska!

- Ó milyen butus vagy. Hiszen én a feleséged vagyok. Minden engem illett a halálod után, még a táska is, annak ellenére, hogy elajándékoztad visszakerül hozzám. Ne aggódj vissza fogom adni a társaságnak hiszen te is így kívánnád, csak éppen a gyémánt nem lesz már benne. És most kezdj el szépen búcsúzkodni.