Kimi bevágta magát fekete Fiatjába, és egy közeli bárba tartott. Ott ült a bárszéken már fél órája, és nem tudott inni. Máskor már rég táncolna, vagy segg részegen énekelne. De most, semmi. Csak forgatja a vodkás poharat és csak gondolkodik. „Hogy lehetek ennyire hülye? Miért nem figyeltem, hogy mit csinál az a bolond csaj? Miért nem hitt nekem Jule? Miért? Tudhatná, hogy sose könyörögtem még senkinek, de miatta és a boldogságom miatt megtettem... Még inni se tudok. Úristen! Jobb lenne, ha… nem is tudom… itt hagynám ezt az egész bagázst, és visszamennék Finnországba. Talán ott végre nyugalmam lehetne, és… lehet, találnék egy olyan nőt, aki mellett boldog lennék, aki megértene, tudna kezelni. Pont, mint Jule. Istenem, miért szeretem ennyire? És miért kellett még őt is elvesztenem? Ott volt Jenni. Nagyon szerettem, és mikor úgy éreztem nem lehetek boldogabb, és minden tökéletes, akkor robbant a bomba. És ott volt a gyerekem…vagyis lett volna. És most Julet is elvesztem… Miért nem lehetek egy átlagos ember, átlagos élettel, átlagos családdal és átlagos fizetéssel? Olyan nagy kérés lenne ez? Úgy látszik igen, mert lassan nem, hogy átlagos nem leszek, de normális se. Megbolondulok! Már hiányzik, de muszáj lesz tartanom magam, és bízni abban, hogy a Ferraritól nem megy el, ha már az életemből távozott…” Ilyen gondolatok közepette hagyta ott a bárt, és vágta be magát a kocsiba. Hazasietett, vagyis a Motorhome-ba. Beállt a zuhany alá és csak folyatta magára a vizet. Most nem járatta az agyát, csak ki akart kapcsolni. Miután lezuhanyozott, bekapcsolta a rádiót, ahol épp Hindertől a Better Than Me-t játszották. Olyan szomorú ez a szám, s ez még boldogtalanabbá tette Kimit. Csak leült az ágyra, és a kezeibe temette arcát. Julera gondolt. Megint. És mostanában mindig. Nem tud szabadulni a lánytól. És nem is akar. Szeret bene mindent: ellenállhatatlan mosolyát, gyönyörű tengerzöld szemeit, világos rózsaszín ajkait, kislányos arcát, mindenét.  De már nem gondolkodott tovább. Kikapcsolta a hifit, betakarózott és próbált aludni.

Reggel Jule hamar ébredt. Belenézett a tükörbe, és aki visszanézett rá inkább hasonlított egy zombira, mint a mindig fitt és életvidám Julera. Sose volt ilyen ramatyul, még a Gabival való szakítás sem viselte meg ennyire. De Kimi ezt is kihozta belőle. Ahogy sok minden mást is. Legszívesebben már megbocsátott volna neki, de mégis csak megcsalta és a büszkesége is elég nagy volt ehhez.

Kimi is elég hamar kelt fel. Csak felkapott egy farmert és egy pólót, majd ment is ki a pályára. Lenyűgözte Valencia. A sok kikötőben ringadozó hajó, az éppen előbújó Nap teljesen megbabonázta. Arra gondolt, hogy jó lenne egyszer hajókázni egyet a naplementében. Julelal. De erre már nem lesz lehetősége. Búsan sétált a kikötőben, s lassan beért a boxba. Jule kocsiját már összeszerelték, átnézték, most jött az övé. Odasétált Jule F2008-asához.

-         Vigyázz rá nagyon! – guggolt le mellé, s tette a kezét a kocsira

Fél óra múlva Jule már beért a pályára. Épp bement a boxába, mikor meglátta Kimit a Ferrarija mellett guggolva. Küldött felé egy halk „Helló”-t, majd bement átöltözni. Nem értette, mit keresett ott a kocsija mellett, de nem zavartatta magát, s 5 perc múlva már overallban lépett ki az ajtón. Ekkor jutott eszébe, hogy a sisakját még nem kapta meg. Megkereste Stefanot, aki az irodájában ült.

-         Szia, beszélhetnénk? – nyitott be félszegen Stef irodájába.

-         Persze, gyere csak. Ülj le. – nézett fel a papírjaiból szemüveges főnöke.

-         Nem akarlak feltartani, csak a bukóm megjött már? – Stef tudta, hogy nem ezért jött be eredetileg Jule, de válaszolt kérdésére.

-         Igen, meg. Ott van Marknál, ha kell. De tényleg ezért jöttél? – Jule érezte, hogy főnöke ki fog akadni, ha felteszi kérdését, de muszáj lesz, már csak a lelki megnyugvása miatt is.

-         Valójában ezért is, de van itt még valami.

-         Kíváncsian hallgatlak. – dőlt hátra a székében Stef.

-         Most, hogy valószínűleg hivatalosan is a tesztpilótátok leszek, tudnom kell, hogy ez a pozícióm ideiglenes, és bármikor elmehetek, vagy ez évekre szóló szerződést takar? – „Hűha, de szépen fogalmaztam! Még néha magamat is meg tudom lepni.” – lepődött meg magán Jule, ugyanúgy, ahogy Stefano is.

-         Ez a szuperlicensz még ideiglenes, ugyanis minden újoncnak egy évig kell a csapatánál dolgoznia, míg meg nem kapja a szerződését. De már is el akarsz menni?

-         Csak meg akartam tudni, mi áll a dolog hátterében, szóval nem megyek… még nem. – de az utóbbi mondatot halkabban mondta, Stefano mégis meghallotta.

-         Hogy-hogy még nem? Mi baj van? Történt valami veled? – zúdította rá kérdéseit az aggódó csapatfőnök. Stef ilyen kevés idő alatt is nagyon megkedvelte Julet. Nagyon jó pilótának, ugyanakkor néha egy kicsit bolondos lánynak tartotta, és szerette volna tudni, mi baja lehet, hátha tud segíteni.

-         Nem, semmi… - vágta rá gyorsan a lány, talán még túl gyorsan is. Stefano felvont szemöldökkel nézett rá. – Na, jó, van egy kis bibi, de nem nagy gond, meg tudom oldani. Csak egy kicsit összevesztünk Kimivel, mert… mindegy.

-         Mert? – kötötte ez ebet a karóhoz Domenicali.

-         Mert… láttam egy csajjal csókolózni, ennyi. Majd megoldjuk. De most mennem kell. Szia. – rohant ki az irodából könnyivel küszködve, mert újra eszébe jutottak azok a képsorok, amikor Kimi azzal a nővel volt.

 Vett egy nagy levegőt, letörölte a könnyeit, s épp indult volna vissza a Ferrari-boxbába, mikor megszólalt a telefonja. Eszti hívta. Nagyon megörült barátnőjének, ezért egy kicsivel jobb kedvvel szólt bele a telefonba.

-         Szia barátosném! Na, mi van a nagy álompárral mostanában? – hallotta Eszti lelkendező hangját.

-         Szia Jule! Igen, hogy vagytok? – ekkor Casey szólt bele a telefonba.

-         Sziasztok! Semmi sincs, jól vagyunk… És veletek? – terelte a témát egy kis csend után. Hallotta, hogy Casey elköszön még tőle, majd eltűnik.

-         Á, annyira imádom! Olyan kedves, figyelmes, és még az ágyban is jó! – nevetett Eszti.

-         Óh, te nagyon hülye! – most már mindketten szakadtak a röhögéstől.

-         Na, de te sem panaszkodhatsz Kimire! – nevetett még mindig Eszti. Jule jókedve viszont azonnal elszállt. – Na, mi van? Rosszat mondtam? Hahó, föld hívja Julet, Jule jelentkezz! – szólt rá barátnőére.

-         Jól vagyok, majd beszélünk, most mennem kell! Még a végén nem indulhatok az időmérőn. Na, szia! – kapcsolta ki a telefonját.

Stefano rászólt Julera, hogy a 3. edzésen ne vegyen még részt, ugyanis akkor folyt még a tárgyalás. Rohant vissza a boxba, ugyanis mindjárt kezdődik az időmérő. Felrakta a HANS-t, majd az újonnan elkészült bukóját, s beült a kocsiba. A bukója alapból fekete volt, és piros lángnyelvek csaptak hátra a plexijétől, s nonfiguratív és kelta motívumok díszítették. Ezek a színek Jule lelkivilágát tükrözték, amin szinte teljesen eluralkodott a bánat. Csak Eszti, Casey, Sven, Garnet és az anyja tartották benne a lelket. Na, meg a Kimi iránt érzett szerelem, de ezt minden áron el akarta nyomni magában. Félt, rettegett, hogy ha ki is békülnének, ami nem valószínű, megint vége lenne, és azt már nem bírná ki. Bele roppanna. De most nem szabad erre gondolnia, csak az időmérőre, hogy a legjobbat ki hozza magából. Elnyomta magában a félelmet, és szúrós szemmel nézett az előtte elhaladó Kimire. Lecsukta a plexit, majd száguldott ki a valenciai utcai pályára.

Az időmérőt mindenki legnagyobb meglepetésére Jule nyerte mögötte Hamiltonnal, és Roberttel. Kimi éppen, hogy lemaradt a dobogóról. Jule még most sem hitte el, hogy győzni tudott első időmérőjén, és, hogy az első két sorból a Ferrarik rajtolnak. A mérlegelésre Kimivel együtt érkezett be, vetett felé egy kósza pillantást, de éppen akkor, mikor Kimi is ránézett. Kimi szemében bánatot, félelmet lehetett látni. De Juléban megvetést, szánalmat, ugyanakkor mégis volt a pillantásában bánat, és csalódottság is. Mindenki csodálta, hogy nem ugranak egymás nyakába, de nem szóltak egy szót sem. Érezte mindenki, hogy izzik a levegő köztük.

Lefolyt az interjú, s mindenki ment haza, kivéve Julet. Le akart higgadni, ezért engedélyt kért a pályabíróktól és Stefanotól, hogy körözhessen még a pályán egy kicsit. Az engedély meg is kapta, csak egy kicsit furcsálltál, hogy mi akar a pályán már estefelé, de hagyták. Újra felöltözött felvette imádott bukósisakját, majd beindította a motorját, és kigördült a pályára. Már vagy 6-7 kört maga mögött tudott, mikor a 17-es hajtűkanyart nem tudta bevenni, nem fogott a fék és kikapcsolt a MES. Nem tudta irányítani a Ferrarit, és… belecsapódott a gumifalba. Egyszerűen elsötétült a világ, de annyit még látott, hogy a távolban egy női alak figyeli…