Jule minden napja ugyanúgy telt. Reggel a kórházi ágyon ébredt már hetek óta. Már akarat ereje sem volt, hogy felépüljön, így a rehabilitációs gyakorlatok sem értek el semmi változást. A lába nem mozdult. Most már az sem érdekelte, hogy megbénul-e, vagy sem, hisz’ mit számít egy fizikai „rokkantság” a lelki összeomlással szemben. Mert ez volt. Mindig egy erős, makacs lány volt, aki soha sem gondolta volna, hogy egy pasi még tönkre is tudja tenni. De megtörtént. Kimi ezt is kihozta belőle, ugyanúgy, mint a legnagyobb szerelmet, amit valaha is érzett. „De úgy látszik ez sem volt elég, neki kellett még egy ágybetét. Sose fogom megérteni a pasikat. Mindegyik szoknyapecér, csak a pénz, csajok, pia…” – ekkor azonban vad kopogás hozta vissza a valóságba. „Ki lehet az? Oké, megyek már, nem kell rám törni azt a rohadt ajtót!” – ült bele a tolószékbe. Hát igen. Lehet, hogy Jule lelkileg összetört, de türelme maradt a régi. Azaz 0. Mérgesen, de mégis kíváncsian kinyitotta az ajtót, ami előtt egy riporter állt.

-         Kisasszony, hogy érzi magát? Igaz a hír, hogy le kell amputálni a lábát? Milyen a kapcsolata Raikkönennel? Megromlott a viszonyuk? – támadta le rögtön a meglepett lányt. Nem válaszolt semmire. „Na, kisapám, arra várhatsz, hogy én itt szónokoljak neked az érzéseimről. Az igen csak megdobná a fizetésedet. De ekkora örömöt nem okozok!”

-         Hagyjon már békén! Nem válaszolok! És most, ha megbocsájt… - csukta volna be az ajtót, de a csávó nem engedte.

-         Kérem, kisasszony, válaszoljon! – nyomta Jule arcába a mikrofont, amit szinte azonnal el is rántott egy erős kéz.

-         Mit képzel maga? Miért nem hagyja pihenni a kisasszonyt? Nem látja, hogy milyen állapotban van? Na, tűnjön el innen, vagy olyan pert akasztok a nyakába, hogy élete végéig nyögni fogja! – kiáltott rá egy hang a riporterre, aki, mihelyst meglátta az „idegen” megmentőt, azonnal elrohant. Mindez a pillanat tört része alatt történt, s Jule még csak most nézett fel a srácra. Elállt a lélegzete.

Kimi és Atte még beszéltek egy kicsit, majd Atte beszállt a kocsijába és a rehabilitációs központ felé vette az irányt. Kimi most tájékoztatta ugyanis, hogy Toni kórházban van, mert csúnyán kificamodott a bokája. Mivel Kiminek sürgős dolga akadt, megkérte Attét, hogy látogassa meg barátját, hátha jobban van. Viszont fiatalabbik finnünk még nem is sejti, hogy Toni majd kicsattan az egészségtől. Leparkolt, majd felment az emeletre megnézni Tonit. A folyosó közepén viszont egy veszekedő riportert és egy tolószékes lányt látott.

-         Na, tűnjön el innen, vagy nagyon megbánja! – szólt rá cseppet sem kedvesen a riporterre, aki azonnal el is rohant. – Jól van? Nem zaklatta? – kérdezte a lányt aggódó hanggal.

-         Nem… nem történt semmi. Köszönöm, de ha megbocsájt, megyek, lepihenek. – „Hát ő meg mit keres itt? Na, mindegy, nem az én dolgom, inkább felhívom anyut.”

Atte meg csak az ajtóból nézte a megtört lányt. Jule próbálkozott felmászni az ágyra, ami máskor mindig sikerült, de most valahogy még sem ment neki.

-         Várjon, segítek. – Atte gyorsan beszaladt a lányhoz, és az ölébe kapta. Óvatosan lefektette az ágyra, és csak nézte. Majd kis idő múlva megszólalt. – Ó, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. Atte Mustonen vagyok. – nyújtott kezet.

-         Jule Wyatt. És, ha lehet, tegeződjünk, mert én sem vagyok olyan öreg, mint amennyinek kinézek. – mosolygott szelíden a szőke srácra.

-         Egyáltalán nem nézel ki öregnek. Hány éves vagy, 19?

-         Majdnem. 21, mint te.

-         Ó, akkor lebuktam. – hajtotta le vigyorogva a fejét Atte.

Annyira elvoltak, hogy észre sem vették az ajtón bekukucskáló Kimit. „Hm… milyen boldogok. Valamikor régen mi is azok voltunk, csak nevettünk, és szerettük egymást… de az már nagyon régen volt.” – gondolta magában Kimi. Csak lesütötte a szemét és elsétált. A huzat viszont becsapta az ajtót, ezért nem maradt észrevétlen.

-         Vársz valakit? – kérdezte Atte.

-         Nem, senkit. Megnéznéd, ki szórakozik az idegeimmel? – Atte csak mosolyogva bólintott. Szinte végig vigyorogták azt a kevéske kis időt, amit eddig együtt töltöttek. „Nem is hittem volna, hogy ez az Atte ilyen jó fej. És még milyen jó a hátsója!” – kaján vigyorral mérte végig Attét.

-         Üres a folyosó, biztos a huzat volt. De nem kísérnél el? Itt van az emeleten egy barátom, és nem szeretném egyedül meglátogatni. – nézett kiskutya szemekkel Julera, aki Atte arcát látva elnevette magát.

-         Jól van, megyek, csak ne nézz így rám, kérlek! – mondta még mindig vigyorogva. – Segítenél? – mutatott a tolószékre.

-         Persze. – azzal megpörgette a levegőben a lányt, aki csak röhögve visítozott.

-         Tegyél le!!!!! Ááhháháá! Olyan hülye vagy! – próbált komoly maradni, de nem sikerült és mindketten szakadtak a röhögéstől.

Még csak pár órája ismerték egymást, de úgy érezték mintha évek óta barátok lennének. Végül Atte beleültette a tolószékbe Julet, és elindultak megkeresni Tonit.