Hol volt, hol nem volt… bár azt hiszem, így csak a mesék kezdődnek. Az én történetemben nincsenek királyok vagy királynők, hercegek vagy hercegnők, de szeretet és szerelem, tudás és tudatlanság, boldogság és boldogtalanság minden mennyiségben. Az életben vannak olyan pillanatok, szerencsésebbeknél nemcsak pillanatok, amiket semmilyen pénzért sem cserélnénk el és szívünk mélyén azt kívánjuk, bárcsak örökké tartana. Ez lehet akár egy pillantás, egy érintés, egy ölelés, de a szeretet a legnagyobb. Szeretni nem lehet igazán anélkül, hogy ne ismernénk a másikat, az okát, amiért őt beengedtük a „szeretet- és bizalmi körünkbe”. Márpedig néha megismerni a másikat, és kiigazodni rajta a legnehezebb feladat, ami elénk tárulkozhat. Nekem sem volt könnyű dolgom, de visszagondolva megérte megküzdeni és szembenézni a kihívással. Hogy miről és kiről is van szó? Az is ki fog derülni.

2005-öt írunk, és én a szobámban bújom éppen az egyetemes illetve más fizika- és matekkönyveket. Többen is kérdezték már, miért tanulok nyáron is. Pedig ez egyáltalán nem az, aminek látszik. Teljesen más, valami fantasztikus. A leleplezésemnek viszont még nem jött el az ideje. Rápillantottam az órámra, meglepve láttam, hogy fél 3 van. Úristen! Már fél órája tart! És senki sem szólt! Elfojtott haraggal rohantam le hangos léptekkel a nappaliba a tévé elé, ahol apu már mosolyogva, ámde kezeit tördelve szögezte szemeit a képernyőre.

-Túl nagy erőfeszítés lett volna felkiáltani? – dobtam le magam a kanapéra. Apu nem szólt semmit, mert ilyenkor ő kikapcsol, és azt sem venné észre, ha leégne a ház (mondjuk ebben hasonlítunk). Hogy mi érdekel minket ennyire? Egy olyan „sportág”, aminél a szellemi és vezetői tudás dominál, ahol a technikáról szól minden, ahol taktikázni kell, és a száguldás elkerülhetetlen, de annál édesebb… vagyis a forma 1. Azon belül is a McLaren Mercedes csapata. Teljes joggal kérdezheti az ember, hogy miért pont ők, és miért nem a Ferrari vagy a Renault. Megmondom én: ide ugyanis remek pilótákat szerződtettek, de a mérnökök és a szerelők mindig elbabrálnak valamit a kocsiban. Lefullad, motorhiba, váltóhiba, kerékhiba és még sorolhatnám. Olyan sajnálat… jobban mondva együttérzés alakult ki bennünk.

-Arról én nem tehetek, hogy a szobádból csak a Forma 1-gyel lehet kirobbantani! – mondta közben bőszen apu. Amiben sajnos volt némi igazság az utóbbi időszakokban. Ő ugyan egyáltalán nem tudja, hogy miért zárkózok be a könyvekhez. Ami feldob kicsit, hogy némi kíváncsiságot vélek felfedezni tekintetében, és kezdem azt érezni, hogy eljött a pillanat titkom felfedésének. Kicsit félek, mert apa mindig is azt akarta, hogy cégénél később én vegyem át a helyét. Indok: a 3 gyerek közül nekem van műszaki érdeklődésem, érzékem és beállítottságom. De azt nem sejti, hogy nekem az életcélom teljesen más irányba tendál… - És mire jó ez a titkolódzás? Érdekelne, mi ilyen halaszthatatlanul fontos! – valahogy jobb kedélyállapotúnak tűnik, de bennem ott lappangott a félelem, hogy mit fog szólni, hogy szándékai ellen dolgozok… nagyon rossz előérzetem van, de muszáj tudnia róla!

-Ha elmondom, valószínűleg nem fogsz neki örülni… lehet, hogy soha többé nem állsz majd szóba velem… de előbb-utóbb úgyis elmondtam volna… - összeszedtem gondolataimat, és hadarni kezdtem – szóval, én nem éppen arra a pályára készülök, amit te elképzeltél nekem… azzal is tisztában vagy, hogy a Forma 1 lassan az életem részévé növi ki magát, és… - ekkor megmagyarázhatatlan nyugodtsággal mondta ki a lényeget, ami nekem nem jött össze…

-…ott akarsz majd dolgozni, értem én. De ennek mi köze az elzárkózásodhoz? – jó, úgy tűnik, a felén túl vagyunk, eddig sima ügy, de apu nagyon kiszámíthatatlan, soha nem tudni. Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem, lesz ami lesz!

-Nem fogod elhinni, ez fantasztikus! Kifejlesztettem egy olyan kocsit teljes egészében, ami a Forma 1-ben hatalmas áttörés lehet, és ami a McLaren pilótáit közelebb viszi, sőt biztosítja nekik a világbajnoki címet! Tudom, hogy ez így képtelenségnek hangzik, de ezért bújtam 2 éve a felsős és megannyi más könyveket. Ha szeretnéd, lehozom, és… - ahogy rám nézett, tudtam, hogy itt a vége… Nem az örömtől, kíváncsiságtól vagy a büszkeségtől, hanem a mérhetetlen megvetéstől és dühtől szikráztak szeme pillantásai… Én, ha a helyében lennék, dagadnék a büszkeségtől, hogy a 18 éves lányom milyen szenzációs… De ő… Ül a fotelben, kezével a karfát majdnem törésig szorongatja, nem szól semmit… Csak azt várja, hogy gondolataiban és tekintetében olvassak… Ez a hallgatás sokkal rosszabbul érint, mintha felállna, és üvöltözne… Én pedig tanácstalanul és tehetetlenül várom a reakciót…

-Azt hiszed, sikerülne neked valami? Pont a Forma 1-nél? Esélyed sincs rá! Túl keveset tudsz te! Maradsz a fenekeden, és verd ki a fejedből ezt a hiú ábrándot! – az utolsó mondatokat üvöltve harsongtak szerte a szobában. Olyan hangsúllyal, mint akiben a megvetés gyűlöletté formálódott volna. Belegondoltam. Az apám. Az én apám. Képtelen vagyok felfogni.

-Miért becsülöd ennyire alá a saját lányodat? Ő is van olyan okos mint te! – jelent meg anyu a szobában, de aztán folytatta is a dolgát a kertben. Ő ott érezte igazán jól magát, nyugodtságot és csendet biztosított neki, amire néha minden embernek szüksége van.

-Fogalmad sincs, mire vagyok képes. Anya hisz bennem, te miért nem? Azt hiszed, nem állnám meg a helyemet? Azt hiszed, nem tudom megcsinálni? – jött ki belőlem, mint az ár, és anya szavai annyira jól estek, hogy felbátorodtam apuval szemben. És amint látom, anyu megjegyzése valamilyen szinten hatott apura is.

-Rendben van… Akkor bizonyítsd be, ha olyan nagy a szád! Fizetem a szállást, a repülőjegyet, és mindent, amire csak szükséged van! És ha úgy lesz, ahogy te mondod, el fogom ismerni, hogy meg tudod állni a helyed, és meg is hajolok előtted, mint az okos lányom előtt!

-Ok! – vágtam rá reflexből a választ, de igazából nem voltam tisztában vele, mire vállalkoztam. Nem fogtam fel ennek a súlyát, hogy itt hagyom 18 évesen a családomat, csak azért, hogy bizonyítsak, és a barátaimat, mert apuval kötöttem egy látszólag eldőlt fogadást. Pár perc múlva azon kaptam magam, hogy telefonálok a repülőtérre Berlinbe jegyfoglalásért, majd taxiért hogy eljussak Hockensteinba, és ott szállásért. Anyu közben könyörög, hogy ne hallgassak apura, csak felment benne a pumpa, és nem gondolta komolyan, és maradjak itt, mert nem bírná elviselni, hogy elmegyek egy idegen helyre, ahol majd valahogy el kell jussak a Forma 1-hez. De nem tehetem. A szavamat adtam neki, és be fogom tartani, és végén a fogadás tétjét is be fogom hajtani. Később már összepakoltam, és az ágyamban feküdtem álmatlan szemekkel. Magamban már értettem, hogy apuból a puszta féltékenység beszélt. Tudjátok, Raikkonen sorsát nagyon a szívén viseli. Néha én is meglepődök rajta. Mintha a saját fiáról lenne szó. Ő is régebben segíteni akart a csapatnak, de nem tudta, hogyan vagy mivel. Nem tudta, hogyan alkosson nagyot. Már teljesen belebetegedett a tehetetlenségbe, és most az fájt neki, hogy én egyelőre tudom hogyan. És azt is tudom, hogy ha elérem azt, amit ő nem tudott, akkor büszke lesz rám, és világgá fogja kürtölni, hogy én az ő lánya vagyok… Biztosan így lesz!