Amikor Connie kilépett a szobám ajtaján, tudatosult bennem, hogy az estém nem pihenéssel, tévézéssel, sétálgatással fog telni, hanem vacsorára vagyok hivatalos. Nem gondoltam volna, hogy egy csapásra összebarátkozok valakivel annyira, hogy már meg is hív magukhoz. És még a férje is a rendelkezésemre áll. Iszonyatosan izgulok, mert 18 éves fejjel közel nem tudok, tudhatok annyit mint Connie férje, és nagyon félek, hogy leégek, vagy beleköt, vagy nem tudok a kérdésére válaszolni. Eddig nagyon csodásan hangzott, hogy megkeresem Ron Dennist és előadom a találmányt, örül, és bekerülök a csapatba. Álomként tényleg szép. De hogy meg is fog-e valósulni... kötve hiszem... 18 évesen senki nem került be az F-1 mérnökei közé. Ki fognak röhögni, meg fognak dobálni, Connie férje pedig finoman közli, hogy nincs helyem, csak pár év múlva. Még ha ezt is fogja mondani, akkor is meg kell próbálnom, a legjobb énemet kell megmutatnom, és a legjobb tudásom szerint felelek a kérdéseire. Valószínűleg nemcsak az autóra lesz kíváncsi, hanem hogy van-e ehhez háttér tudásom. Amíg van idő, átnézem a könyveket, a művemet, hogy ne érjen váratlan meglepetés.... eltelt 1 óra... 2 óra... 3 óra... és már 5 óra van... ez az a pillanat, amikor a gátlást, az izgalmat és a félelmet lemosom magamról. Rendbe kell szednem magam, hiszen így mégsem mehetek vendégségbe! Juj, de mit vegyek fel? Áh, azt a narancssárga spagettipántos rucit, ami térdig ér, és a narancs különböző árnyalatainak színei díszítik csíkjait. Hozzá mondjuk a fekete kicsi sarkú csattos szandálomat. Szuper, legalább ez is megvan. Túl vagyok a felöltözésen is, így most már mehetek le abba a borszaküzletbe, amit a taxiból láttam a szálloda mellett. Gyorsan megveszem... menet közben ki kéne gondolni milyet... ehhez az alkalomhoz szerint a vörös édes bor 2000-es évjárat illik. Ott majd eldöntöm a fajtáját. Na, megálltam a vörösboros polc előtt, és tanakodni kezdtem... hátha van magyar bor... de nem valószínű, mivel... hopp... Tokaji... Egri... ilyet is ritkán lát az ember... nézzük meg a tokaji milyen évjáratú. Nyúltam az üveg után a kezemmel, mikor valaki megfogta és az Egri Bikavérhez irányította, a 2000-es évjárathoz... levettem és megfordultam...
-Szerintem ilyen szépséghez ez az évjárat a legtökéletesebb! - a számat eltátottam, mikor szembesültem az illetővel... ilyen nincs... a sors csak játszik velem... nekem nem kellene vele találkoznom... na jól van, nyugi, viselkedjünk úgy, mintha nem ismernéd, légy természetes, kedves, bájos, ne remegj! Próbáltam magam rendre utasítani...
-Igazán kedves, köszönöm! - mosolyogtam, ahogy kell - Minden nőt így szólít le? - igyekeztem a kasszát megkeresni tekintetemmel, mikor megtaláltam, elindultam felé, a pasival együtt.
-Ön pedig így rázza le a férfiakat? - megálltam, és hátranéztem mosolyogva. Célozgatott arra, mert hirtelen mozdulatokat tettem a pénztár irányába, hogy gyorsabban haladjunk. Csak vissza akart vágni. Szerintem:) - Jenson Button, igazán örülök:) - nyújtotta a kezét. Így most már értitek, hogy miért kezdtem pánikolni eleinte.
-Eszter Kálmán, úgyszintén:) - kezet ráztunk, és itt volt ideje végigmérni, mert legnagyobb örömömre ezt tette, én pedig csak visszaadtam neki:) - Azt hiszem... ööö... én most fizetek, ha nem probléma... - utalgattam mosolyogva, hogy eressze el a kezem, mert nem nagyon akarództa megtenni:)
-Oh, persze, menjen csak, elnézést... öhm... kint megvárom a kapunál! - ki is ment, én pedig a pénztárossal nézeteltérésbe kerültem, mert rossz bor árát nézte, ami kétszer annyiba kerül, mint ez. Nem dühítő? Sűrű elnézések után, végül csak a bor 70%-át kellett kifizetnem, még jól is jártam:)Aztán visszamentem Jensonhoz, szegénykém, már vagy negyed órája ácsorgott kint a bejáratnál, és várt:)
-Ne haragudjon, csak nem igazán értettük meg egymást az eladóval. - szabadkoztam, de nem tudom minek. Hiszen nem tartoztam magyarázattal. Na mindegy, lányos zavaromban minden hülyeséget összehordok, ő pedig magában jót nevet, amit kifele egy mosollyal mutat.
-Ugyan, fő, hogy itt van. Nincs kedve esetleg sétálni? Vagy nagyon siet? Látván, hogy gyönyörű és még borért is lerohant. - huh, ez erős volt, a természetes pirosságom sajnos szavai hallatán felerősödött, ennek örömére totál hülyének éreztem magam:)
-Köszönöm, de igaza van, sietek, nem akarok elkésni, sajnálom. Viszont nem tegeződhetnénk? - tulajdonképpen ha egyszer úgyis megyek, akkor ez a kérdés is felesleges volt. A francba! Nem, Eszti, ne csináld! Hiszen ő BAR-Hondás, nem lehetek vele ilyen jóban, vagy még több! Te a McLarenhez akarsz kerülni! Direkt nekik csináltad a kocsit 2 éven keresztül! Térj észhez! És főleg ha ő megtudja! Nem!
-Hogyne, és esetleg holnap ráérsz? - basztikuli. Nem tudok neki nemet mondani. Olyan helyes srác, és róla csak jót olvastam, ennek ellenére Kimiéknek akarok segíteni, aki Jensonnak teljesen ellentéte. Végül is, miért ne? Egy ártatlan találkától még nem omlik össze a világ.
-Igen, ráérek. - nincs visszaút.
-Remek:) Akkor mondjuk ugyanitt fél 6-kor? - bólintottam, és puszival elváltunk. Komolyan, az egyik felem boldog, de a másik felem azt súgja, hogy ennek nem lesz jó vége. Na mindegy, most legyünk túl a vacsorán, aztán foglalkozhatok a magánéletemmel, ebben a pillanatban a karrieremre kell koncentrálnom, hiszen ez a célom! Ezen gondolatok közepette visszalépkedtem a szálloda elé, ahova épp akkor érkezett meg Connie. Úgy tűnik, nagyon örült nekem, mert sugárzott, mikor meglátott.
-Szia Eszti! Annyira örülök, hogy velünk töltöd ezt az estéd, és a ruhád! Marha jó, majd elmondod, hol vetted? A férjem már vár minket, és nagyon kíváncsi rád... - még mondta tovább egész úton, nekem köszönni nem volt időm, mert levegővétel nélkül áradt belőle a szó. Ami egyáltalán nem baj, mert bennem egyre inkább elillant a félelem és az izgalom, és kezdtem nyugodtabb lenni.  - ...Nos itt volnánk, a mi kis ideiglenes házunk, gyere! - kiszálltunk a kocsiból, és bevezetett a házba.
-Gyönyörű lakás, tényleg:) És még egyszer köszönöm a meghívást. - vezetett be a nappaliba, ahol egy asztal már nagyon otthonosan meg volt terítva. A nappali mellett helyezkedett el a konyha, ott állt egy férfi és lábosban kevergetett valamit. Hátulról nézve nagyon elegáns volt, és... valahogy olyan ismerős... de honnan a...
-Drágám, megjöttünk:) - szólalt meg Connie, és ebben a pillanatban az ájulás határán voltam...nem... ez csak vicc... tréfa... álmodom! Ébresztő, kelj fel, az istenért! De nem. Ez mind igaz, ez velem történik, senki mással, hiszen én állok itt... előtte... - Eszter Kálmán, ő a férjem, Juan Pablo Montoya. - szedd össze magad, szedd össze magad, erős vagy, kitartasz, ne feledd, F-1!!!!!
-Igazán örvendek, kedves Eszter! Connie már mesélt magáról! - kezet ráztunk, majd folytatta - Remélem, szereti a csirkét.
-Igen, az egyik kedvencem. - mosolygott, és Connie rögtön átvette tőle a fakanalat, és úgy tűnik hogy maga Juan Pablo Montoyával fogok addig társalogni a nappaliban egy kanapén.