Nem hiszem el, már megint! Miket fog még a fejemhez vágni? Hogy nem tetszik ahogy az egyik hajszálam így a másik meg úgy áll? Komolyan, Ronnál úgy viselkedett mint egy hisztis lány! Jó, az egy másik dolog, hogy én sem voltam valami kedves, de akkor sem bírom az ábrázatát. Nem tehetek róla. Amúgy éppen hurcolkodtam fel a szobámba, és nagyon úgy tűnik, hogy Kimi mellett leszek, mivel ehhez az ajtóhoz igyekezett. És még ez is.
-Ez nem lehet igaz! - morogtam halkan amennyire csak lehetett, nehogy megint őkegyelme meg találjon sértődni. Ismét. Joggal kérdezhetitek, hogy az állást miért fogadtam el. Az álmaim miatt.
-Őrangyalkák potyognak a mellettem lévő szobába, te jó ég! - jegyezte meg halkan drága emberkém. Vele összezárva, ráadásul ilyen közel, fogadok, hogy nem fogom kibírni pár nap után sem.
-A jégcsapoktól már szinte a szobám ajtaját sem látom, pedig 24 fok van. Te talán biztosan érted! - hát ez nem sikerült olyan szurka megjegyzésre mint amilyet akartam, de a nyaklevesnél még azért jobb. Az idegeimen táncol, már akkor is ha velem szembe jön. Elegem van belőle.
-Nehogy azt képzeld, hogy betoppansz ide, a miniszoknyádban elmacázgatsz mindenkivel, és minden megváltozik! - gúnyolódott a szőke srác, de nem fogom hagyni, hogy egy kis 25 éves így eltiporjon.
-Én nem élek álomvilágban, te viszont abban élsz! Vedd már észre magad! Semmivel nem vagy jobb és különb mint Juan vagy akárki! Hallottam, mit mondtál Ronnak, nem vagyok meglepve!
-Semmi közöd hozzá, hogy mit mondok neki, az csak kettőnkre tartozik! Ja, és jobb ha tudod, akármilyen is lesz holnap az általad tervezett kocsi, el fogok szerződni ettől a csapattól! - egyre hangosabbra vette a figurát, ami már kezdett teljes mértékben dühíteni, mi a fenét gondol magáról, nem ő a világ közepe! Szálljon már vissza a realitások földjére!
-Ha lejjebb hordanád az orrod, talán többet látnál! Nem csak a rózsaszín felhőket! Részemről alig várom, hogy elmenj, de nem vettél figyelembe valamit. Ront, aki a semmiből karolt fel, és aki nélkül idáig nem jutottál volna el! Szállj már vissza a földre! - szerintem, neki egy kiadós agymosásra lenne szüksége, és pszichológusra, aki rendbe szedi kicsit. Nagyon elszállt magától, egy dolog hogy van alapja, de sokkal jobban becsülöm azokat, akik még ekkora sikerek után is normális emberek tudnak maradni, mint például Juan.
-Vegyél vissza a hangnemből kicsit! Még csak 2 napja vagy itt, egy szavamba kerül, és kirúgathatlak! Bennem jobban bíznak! - alig lát az orrától, a valós élet úgy tűnik számára ismeretlen fogalom. Nem vagyok meglepve, hogy a neje otthagyta, egy percet nem bírnék ki vele veszekedés nélkül.
-Biztos vagy te ebben? - ha nem toppan be ekkor Juan a csomagjaimmal, talán egymás torkának estünk volna. Már kezdett fárasztani a hülyeségeivel de nagyon. Megjegyzésként, én éppen a szobámat kerestem meg, Juan pedig utánam hozza a csomagjaimat, ami nem éppen könnyű és száraz feladat:)
-Ti meg? Ismerkedtek? - nézett szét köztünk vigyorogva Montoya, de ebben a pillanatban ő sem volt éppen a szívem csücske. Tudja, és látja hogy nem bírom a kis finn barátját, de ennek tetejébe vigyorog mint a vadalma, és nem szárad le róla.
-Igen, Juan, épp arról váltottunk eszmecserét, hogy melyikünk hagyja el előbb a csapatot. - hangzott tőlem a válasz, közben Kimi tekintetéből azt vettem ki, hogy egy kanál vízben megfojtana, majd a legmélyebb gödörbe temetne el, vagy odadobna a kutyáknak. Mindegy neki, csak elég brutális legyen. És ne kíméletes.
-Na erről nem volt szó. Magyarázatot követelek! - háborodott fel Juan. Soha nem láttam ennyi aggodalmat a szemében. Jól tudta, ha én elmegyek, akkor a terveimmel együtt megyek, és ha Kimi is megy, akkor Ron egyben a "fiát" és a legeslegjobb F-1-es pilótát veszíti el, Juan pedig egy régi barátot, és ellenséggé fog változni, mert ilyenkor akarva akaratlanul is az lesz az emberből sajnos.
-Rám ne számíts, a kedves barátod majd felvilágosít, én megyek kicsomagolni. - vettem ki a bőröndöket a kezéből, és beviharzottam a szobámba, ami eszméletlen szép volt. Őket kint hagytam, én már levegőt nem kaptam a jelenlétében, tényleg illik rá a beceneve "Iceman". Körülötte a légkör mindig fagyos is!
-Mi volt ez, Kimi? - mentek be ketten a finn szobájába. Kiminek az volt az érzése, hogy Esztinek igaza volt valamiben. Nem szabadna elhamarkodottan dönteni.
-Nézd, Juan! Én nem bírom ki, ha ezzel a nővel kell együtt dolgoznom! Érted? Belefáradtam, és elegem van! - vett egy nagy levegőt, és az ablakhoz lépkedett. Mindig odamegy, ha nyugodni akar, egyedül a gyönyörű táj csillapította indulatait, most sem tett másképp.
-Ugyan már, Kimi! Ezt nem gondolhatod komolyan! Eszti egy okos értelmes intelligens nő, jól meglennétek. Miatta nem kéne elmenned. - próbált Juan hatni rá, de elég sikertelenül, mert tudja, hogy Kimi makacs és öntörvényű, nem lehet irányítani, bárhogy is próbálkoznak vele az emberek. Ezért sem bírták rá a szülei a tanulásra.
-Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. A mclarenesek már megpróbálták, mindent megtettek, de nem ment. És elég volt! Mindenből elég volt! - Kimi nagyon úgy tűnik, hogy feladja, nem felelt meg neki ez a csapat, ő sikeres világbajnok akar lenni, tudja, hogy az lehet, csak ez merőben nem tőle függ már, hanem a technikától.
-Nem ismerek rád! Nem adhatod fel ilyen könnyen! Adj nekik még egy esélyt, hidd el, Eszti nem éppen egy hétköznapi kocsi terveivel rukkolt elő! Kérlek! - Juan nem az a típus, aki megalázkodik, és könyörög, ritka, amikor megteszi, és ez a pillanat most ilyen. Nem hitte volna Kimi sem, hogy kolumbiai barátjától ilyen szavakat fog hallani.
-Mi attól még barátok maradunk. De már eldöntöttem, jól meggondoltam, csak így van esélyem a világbajnokságra. - nem tudta, miket beszél, Juan pedig főleg. Neki Kimi nemcsak csapattárs, hanem barát, és már szinte a testvére. Ezek a szavak viszont iszonyatosan rosszul estek neki, olyan mintha a lelkébe szurkálnának egy kisebb éles tőrt. Annyira fájt.
-Nem hiszed el, milyen önző vagy! - és kirohant a szobjából, becsapva maga után az ajtót. Sértette, és neki nem hiszi, hogy meg fog valaha is bocsátani. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
-Jól vagy? - az én szobámban találta magát. Nem ismertem rá, te jó ég, mit mondhatott neki ez a marha? Sosem láttam még ennyire letörtnek és dühösnek egyaránt.
-Ez már nem a barátom, egy más lélek költözött a testébe, vagy megátkozták, vagy elvarázsolták, de velem így sosem beszélt! - tajtékzott szegény, állandóan járkált fel-alá, nem akart leülni, láttam rajta, hogy az agya is folyamatosan dolgozott. Megfojtom ezt a bunkót, legalább van valami haszna, hogy ide raktak közvetlen szomszédságába.
-Juan, nyugodj meg! Sajnos már nem tehetsz semmit, el akar menni, az ő baja, meg fogja bánni, miután meglátja holnap a kocsit, és sírva fog könyörögni a bocsánatodért. - igyekeztem vigasztalni, bár nem lett volna ínyemre, ha ez tényleg így történne. Akkor sem kedvelem ezt az embert.
-Ez nem lesz így. De tudod mit? Nem foglalkozok vele! Nem érdekel mit csinál! Elegem van, hogy folyamatosan tepertem, hogy segítsek neki mindenben, de ez most megváltozik! - sosem láttam őt még ilyen komolyan beszélni, nagyon sajnáltam. Én meg hülye, nem gondoltam arra, hogy el is fogom üldözni a legjobb és legkedvesebb barátját. - Ja, és köszönöm, hogy segítettél meggyőzni, hogy maradjon, igazán kedves volt tőled! - ahogy éreztem. Ebben sajnos igaza volt. Nem vettem figyelembe, hogy ezzel kinek árthatok. Annak, aki eljuttatott idáig, és mindent köszönhetek neki.
-Ő már rég meghozta ezt a döntést, mielőtt még én megjelentem volna! - próbáltam kicsit elsimítani az ügyet, de nem jött össze, az az igazság, mert tényleg sáros vagyok, hiába akarom szépíteni a dolgot.
-De meg sem próbáltad marasztalni! Sőt örülsz hogy elmegy, hiszen utálod! De nem is ismered őt! Fogalmad sincs, milyen ember! Tőled azért kicsit többet vártam volna! - azzal felpattant, és bevágta maga mögött az ajtót. Sajnos jogos volt minden egyes mondata. Nem tudom, hogy hozhatnám helyre, nekem Juan sokat jelent Connieval együtt, nekem ők a barátaim, és nem akarom elveszíteni őket. Ezért lehet, hogy egy merész lépésre szánom rá magam...