Most mi a fenét csináljak? Ronnak a szemébe nem mondhtajuk meg az igazat. Nem tudhatja meg, milyen mocsokságokkal rágalmazzák, és persze engem is. Ha kiderül, akkor az egész bagáus röpülni fog, és ennek mind én leszek az oka. Jaj, Juan, miért vesztetted el ennyire a hidegvéredet! Most aztán magadat is bajba sodortad! Ebből hogy másszunk ki? Basszus, muszáj gyorsan kitalálni valamit, különben tényleg szarban leszünk mindannyian.
-Ez csak egy félreértés, semm itöbb, ugye Juan? - vetettem rá egy sanda pillantást, hogy vegye a lapot. Meg alapból ezzel jelezni akartam neki, hogy ne járjon el a szája, és most végre próbálja magában tartani a dühét! Remélem vette! - Volt egy ismeretlen mérnök, aki Connie lelkébe csúnyán belegázolt, és Juan azt hitte, hogy Martin volt az, mert hasonlított rá leírás alapján. De tévedett. Csak védte a feleségét, nem csinált semmi rosszat! - úgy tűnt, a mesém hihető volt. Ron sajnálkozva nézett Montoyára, ismerte elég jól. Tudja, hogy ha a családját jogtalanul bántják, akkor nem ismer határokat. Ebben teljesen egyetért vele, csak meg kell tanulnia uralkodni az indulatain.
-Juan, hányszor mondtam, hogy hagyd otthon a magánéletedet! Jegyezd meg, ez volt az utolsó figyelmeztetésem! - csak ennyit tudott hozzáfűzni az ügyhöz. Tényleg nem tudtam volna mást kitalálni, az igazat mégsem mondhattam meg, hiszen azzal nemcsak magamat sodrom bajba, hanem sok más embert is, és persze Ront is sértené a dolog. Jobb, ha nem tud erről.
-Azt hiszed, most meg fogom köszönni? Arra várhatsz, kisanyám! Ezzel együtt sem változott rólad a véleményem! Most pedig hagyjatok dolgozni, ugyanis engem EZÉRT fizetnek! - feltápászkodott nagy nehezen, visszaült a székébe, és a monitorhoz szegezte tekintetét. Egyáltalán nem miatta tettem, hanem magam és Juan miatt. Tudtam, hogy így fog reagálni rá, nem vártam Martintól sokkal többet. Mivel egy kiszámítható aljas bunkó, megérdemelte volna, hogy kirúgják innen. És még Juan ne hozza be ide a magánéletet? Ezt Martinnak kellene mondani, ő fúj föl olyan dolgot, amiről semmit sem tud. De jön ő még az én utcámba! Garantálom.
-Ezzel még nem zártam le... húzd meg magad nagyon! - súgta Montoya Martin fülébe. Nagyon feldúlt volt, és nem is értette a reakciómat, nem értette, miért nem mondtam meg az igazat. Használnia kéne az agyát kicsikét, és talán rájönne. Abból nemcsak nekem lenne bajom.
-Gyere, menjünk ki a pályára! - vonszoltam el a kolumbiait ettől a fenegyerektől ki a pályára. - Nézd, ne haragudj, hogy baj... - mikor megláttam az autót az úton, elakadt a szavam. Olyan tökéletes, olyan mesteri, olyan művészi... ahogy merengve figyelem a mozgását, látom, hogy a benne ülő ember érti a nyelvét, minden kört másképp tesz meg, minden kanyart más íven fogyasztja, mindig más sebességgel, fordulatszámmal, a gumikat tesztelve használja a járműt. Hihetetlen. Kimi még soha nem vezetett ilyen szenvedéllyel, most viszont nem tudom, minek a hatására, de szédületes. Beleborzongok, ahogy bánik a kocsival... mint a kutya és a gazdija, először kialakítanak egy saját nyelvet, utána vígan ötvözik mással is... ezt teszi most Kimi is, keresi a kocsival a közös hangot, és mikor megtalálja, nincs megállás, verhetetlen lesz, de itt nemcsak ő és a kocsi számít, itt a pálya is elég keményen beleszól, hiszen a kocsinak a pályához kell alkalmazkodnia, tehát Kimi nem csak az autóval hanem a pályával is szót kell értsen, és ez a legnehezebb feladata egy pilótának.
-...figyelsz te rám egyáltalán? - nézett rám nevetve Juan, mikor sikerült kizökkentenie a bűvöletből. Basszus, megint nagyon elkalandoztam.
-Öööö... igen, persze... öhm, mit is mondtál az előbb? - mintha rátört volna az ötperc, szakadt a röhögéstől, de komolyan, most valami rosszat mondtam?:) Totál kész ez az ember! Nem tudom, Connie hogy bírja elviselni, néha nem értem.
-Jól van, jól, van, kis komolyság... hihihihihihi... - és megint, és még ő beszél itt nekem, hogy vegyek komolyan mindent, mikor ő nem vesz engem komolyan, mondjuk tényleg annyira belemélyedtem Kimi száguldásába, hogy semmit nem hallottam meg ebben a 10 percben. Sosem volt még ilyen velem.
-Te beszélsz? Elég masszív ez az épület, ki építette? Beszélnem kéne vele:) - én már nem bírom mellette, még mindig a hasát fogta, és úgy nevetett, mint valami fakutya, akit most szalajtottak. Hasonlít ráadásul így még Tomra a Tom és Jerryből, mikor hahotázik. Egyszer meg kéne néznetek, haláli:)
-Eszti, Kimi most végzett, összeülünk a mérnökökkel, Kimivel és Juannal, megbeszélünk mindent, menj vissza a szállásra, felhívlak ha végeztünk! - ez most mi akart lenni? Én miért nem mehetek? Hiszen végülis az én sorsomról döntenek! Ez nagyon nem fair!
-De Ron, én miért nem mehetek? Végülis az én tervemről lesz szó, engem is megillet, hogy halljam a véleményeket, és az eredményeket, nemde? - már nem azért, de engem nem csukhatnak csakúgy ki a körből, nem értettem Ronnak ezt a megnyilvánulását!
-Mert ez zárt körű. És lehet, hogy ez most bántóan fog hangzani, de még nem vagy hivatalosan tagja a csapatunknak, most dől el, hogy az leszel-e, és ez nem rajtam múlik, remélem megérted, és nem haragszol. - hát most mit tudok erre mondani, mehetek vissza fortyogni a saját levemben, mert le fognak szavazni a mérnökök, mert szerintük egy szajha vagyok. Nagyszerű, azt hiszem, csomagolhatok is.
-Tehetek én másképp? - lógattam az orromat, majd Juanra néztem, miután Ron visszafutott a többiekhez, láttam ahogy Kimi kiszáll a kocsiból, és mindenki ünnepli, mintha VB-t nyert volna. Ez nem az én napom, az fix.
-Eszti, ne izgulj, garantálom, hogy bekerülsz! - és Montoya is itt hagyott, mindenki bement, én meg csak álltam kint bambán, és néztem ki a lyukon. Mindennek lőttek, az egész nem létező karrieremnek, 2 év munkám kárba ment. Nem tudom, mi történt, de furcsa előérzetem volt. Ennek hatására rohanni kezdtem vissza a szállásra. Futottam, ahogyan csak a lábam bírta, úgy éreztem magam, mintha ló lennék, és vágtatnék céltalanul a végtelenségbe, de közben élvezem a szabadságot, a függetlenséget, a kötetlenséget. Érezném a szellő lágy érintését, hallanám a víz csobogását, látnam a nap tündöklő varázsát. Az volt a különös ebben, hogy ez nem öröm volt, hanem valami egészen más. Nem is bánat, mert eljutottam idáig, itt vagyok, és mutathattam valamit magamból, hanem egyfajta elégedettség? Vagy büszkeség? Nem, ez bizonyítási vágy! Ez az! Ez a legmegfelelőbb szó rá!
                                                            ********
Már mindenki összegűlt, az össze képernyőn megjelentek az adatok, a statisztikák, az eredmények, a fő helyen persze Ron és Kimi ültek. Nagyon izgult a finn, és azon kapta magát, hogy a szemével egy személyt hiányol. Fogalma sincs, kit, de nagyon pásztázta a tömeget, fürkészte az arcokat, és nem lelte akit keresett. Mi ütött belé? Olyan furcsán érzi magát, gombóc van a torkában, közben a szíve pedig egyre hevesebben ver, mert szakmailag minden elismerése a kocsié, fantasztikus alkotás, ilyen könnyed autóban még nem találta magát, és annyira sokoldalú, hogy nincsenek rá szavak.
-Akkor kezdjük az összesítést... - szólalt fel Ron, és külön elmondták az eredményeket, kiértékelték, sok apró dolgot beszéltek át, mindenkinek volt hozzáfűzni valója, azt vette észre Ron, hogy sokan valami hibát próbálnak benne keresni, de aztán ez kudarcba fullad, mert mások megadják az ellenmagyarázatot, hogy az nem hiba, hanem direkt ilyen, és erre meg erre kell. -...azt hiszem mindent megbeszéltünk. El kéne döntenünk, hogy bevesszük-e a csapatba a tervezőjét vagy sem. Akkor szavazzunk! - ahogy számítani lehetett rá, 52%-uk nemmel szavazott, amin Ron nagyon nagyon csodálkozott. Esztit kivételes tehetségnek tartja, és ezeknek az embereknek nincsen szemük? Vagy csak ennyire önzőek? Nem érti, ha egyszer sikerült a McLaren történetében egy tökéletes kocsit összepofozni, akkor miért engedik el? Nem érdekük a győzelem? Vagy valami más áll a háttérben?
-Ron, szólhatnék pár szót? - állt fel Kimi. Mindenki döbbenetére, hiszen nem szokott a kiértékeléseken beszélni. Most mégis rávitte valami, valami amit még ő sem tud.
-Tessék! - engedett a Jégembernek szabad utat. Lelke mélyén nagyon örült, hogy fel akar szólalni, olyan régen nem tett már ilyet, és valahogy a fiúk is hiányolták a véleményét a dolgokról. Ez egyfajta előrelépés, és lehet, hogy ki fog lassan zökkenni ebből a múmiaéletből. Nagyon reméli.
-Köszönöm! Nos... öhm... nem is tudom, hol kezdjem, először is nem értek egyet a szavazás végkimenetelével. Ezelőtt mindent átbeszéltünk, és semmi hibát nem találtunk Eszter munkájában, nagyon precíz, kidolgozott, eredeti ötlet volt, amit meg is valósított, és szerintem ezek után bármire képes lenne. És vele mi is. Ezzel az autóval állítom, hogy akár bajnokok is lehetnénk, ha összefogunk, és egyben ezt a kivételes agyat bevesszük a híres csapatunkba. Nektek nem érdeketek a bajnokság? Nem azért melóztok itt nap mint nap? Hova tettétek a szemeteket? Ha most nem marasztaljuk, akkor elmegy, és más csapat persze hogy két kézzel fog kapkodni utána. Amit nem szeretnék, mert be kell látnotok, szükségünk van a szakértelmére! Ezt én is elég nehezen láttam be! De adjunk neki egy lehetőséget, hogy bizonyítson! Mit szóltok? - nézett körbe. 2 éve most először védett meg egy nőt, elég nagy szó nála. Nehezen esett le neki, hogy a szakértelme nélkül most már nem mennek semmire. Lehet, hogy amire Eszti rájött, ők csak évekkel később figyelnek fel. Kimi számára most nagyon fontos, hogy a technika ne mondja fel a szolgálatot alatta, hiszen ha minden jól megy, Alonsot simán leküldi a pályáról, és akkor életében először világbajnok lehetne. Ezt kell most szem előtt tartania. Ez a legfontosabb, be kell bizonyítania a családjának is, hogy iskola nélkül is megállja a helyét, nem veszik el a nagyvilágban. Hiába nem kedveli Esztit, meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy ő a kulcs a végső győzelemhez. És az ügy érdekében mindent elkövet. De azt nem, hogy Esztivel a magánéletben is jól kijöjjenek, mert kirázza a hideg tőle, nem bír meglenni a környezetében, és még nem volt olyan alkalom, hogy ne veszekedtek volna. Nem, nem.
-Egyetértek Kimivel! Esztinek nálunk a helye! - pattant fel Juan, miután látta, hogy nagyon elgondolkodtak a mérnökök. Valamilyen hatással volt rájuk a finn beszéde, és belátták, hogy igen, igaza van, nélküle nem mennek semmire. És... egyre többen álltak fel, hogy kifejezzék beleegyezésüket. Tehát a végső döntés, a hölgy itt marad, és jó sok évre leszerződtetik. Ez a helyes, nem hagyhatják, hogy elkallódjon itt egy ilyen agy, és persze ne menjen más csapathoz.
-Örömmel veszem, hogy ennyien meggondolták magukat. Tehát akkor kijelentem, Eszti marad! - és Ronnak az utolsó mondatát meg is tapsolták. Neki is kő esett le a szívéről. Nem hitte volna, hogy valaki ennyire el tudja tántorítani őket a döntésüktől. De Kiminek sikerült, és nagyon is hálás ezért a lépéséért.
                                                                 ********
Én addig nem tudtam más csinálni, választhattam. Vagy felmegyek a szobámba és alszom, vagy pedig megkeresem Danit, és bocsánatot kérek tőle a múltkori viselkedésemért. Nem tudom, mi ütött akkor belém. Nem kellett volna így a fejére olvasnom mindent. Igen, megkeresem, iszonyatosan rosszul érzem magam miatta. Azt hiszem, talán a bárban lehet, ahol múltkor is voltunk, ott szokott zenélni a barátaival. Lerohantam lélekszakadva, és szerencsémre még ott találtam, éppen egy dalt próbáltak. Ő ott ült középen egy bárszékszerűségen, kezében a gitárjával, előtte egy mikrofonnal, és énekelt. Becsukta a szemét, azt mondta, azért teszi, mert így magabiztosabbnak érzi magát, és jobban át tudja élni a számnak a lényegét, jobban megtalálja mikor kell hangsúlyozni, mikor kell hajlítani, mikor milyen hangnemben énekeljen. Ezt teljesen meg is értettem, mert én is kipróbáltam, és nekem is bejött. Huh, ez az... ez az Óz, a csodák csodája filmnek a betétdala! Istenem, de gyönyörű... somewhere over the rainbow... és csak álltam, és néztem őt... néztem, ahogy átjárja a dallam, a ritmus... ahogy átérzi a szöveget... mindig is szerettem nézni őt, ahogy végre azt csinálhatja, amihez ért, és amit a világon a legjobban szeret... eszembe jutott, mikor a Megasztárra próbált, elszakadt a gitárjának húrja, annyira remegett a keze, és zavarban volt, még én rohantam el neki gyorsan húrért, hogy időben be tudja húrozni, mert másnap ment a meghallgatásra. Akkor is én nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj. Tudjátok, mire higgadt le? Ha én énekeltem neki. Nem hittem a fülemnek, mikor kért, hogy próbáljam meg én. Úgy figyelt, mint egy óvodás, mikor az óvónéni felolvassa a napi mesét, és leszűrik a tanulságot. Azok a szép idők istenem... A számot most fejezték be, ebben a szent pillanatban figyelt fel rám. Azonnal rohant felém, fülig ért a szája.
-Szia, de örülök! Mit csinálsz te itt? - huh, ez most vagy azt jelenti, hogy tényleg örül, vagy pedig, hogy mi a fenét keresek itt már megint. Nem értettem igazából, de mindenképpen meg akartam mondani neki.
-Szánnál rám néhány percet? Beszélnünk kellene. - most ejtett el egy igenlő mosolyt rám, és bevezetett a színpadhoz, és helyet foglaltunk a bárszékszerűségeken, amiken előbb zenéltek.
-Szóval? - kezdte meg Dani, mert nem tudom, de zavarban voltam. Hogy miért, fogalmam sincs. De mindegy, muszáj...
-Szóval... - vágtam bele mondanivalómba...