-...szeretnék bocsánatot kérni, amiért neked estem úgy tegnap. Nem kellett volna, ne haragudj! - elég rövid és tömör voltam, de nem bírtam többet mondani, pedig még annyi minden bennem van, amit egyszer muszáj lesz kiadni magamból, mert ha csak gyűlik-gyűlik, csak rosszabb lesz. Dani csak ült, és hallgatott, mintha várna valamire, vagy azt, hogy folytassam, én meg próbáltam kivenni a mimikájából, mire gondol, de sajnos nem értek a férfiak nyelvén, kiszámíthatatlanok, különösen Dani. Sosem lehet tudni, mi jár a fejében, viszont néha a szeméből és a tekintetéből sikerült néha kivenni, nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre.
-Teljesen jogos volt. Nekem nem kellett volna elszúrnom akkor. Tudod, csak akkor jön rá az ember, ki az igazán fontos számára, mikor már nincs mellette. - nem akartam hinni a fülemnek. Szóval, még mindig fontos vagyok neki. Igazából én, mikor szakítottam vele, életem legnehezebb és legfájdalmasabb döntését hoztam meg. Ő volt életem első nagy szerelme, igazán sosem tudtam kiverni őt a fejemből. Annyi minden köt hozzá a mai napig is, hogy nem tudom már kitörölni a fejemből, mint holmi adatot. És ahogy most itt ül mellettem, olyan érzés mintha minden a régi lenne. Nem, Eszti, nem szabad elgyengülnöd! Vele vége! Nem szabad nosztalgiából mindent visszacsinálni! Ki tudja, igazat mond-e! Vagy csak hülyít!
-Amikor kérdezted a szakítás okát... akkor megint azt éreztem, amikor meghoztam ezt a döntést... dühös voltam rád, de szerelmes is voltam... észre se vettem, hogy azóta eltelt hosszú idő... mintha visszamentünk volna az időben... olyan fura... - tiszta hülye vagyok. Én sajnos ilyen vagyok, ami a szívemen az a számon, ebben nem fogok tudni soha megváltozni. Ez néha jó, néha rossz. Ez esetben nem tudnám megállapítani.
-Na ne... ez most komoly? Szakítottál velem annak ellenére hogy még mindig szerelmes voltál? De hát miért? - tudtam, hogy ki fog akadni. De igen, így volt- Ekkor az ember két megoldás közül választhat. Vagy az eszére vagy a szívére hallgat. Ha a szívemre hallgatok, és vele maradok, akkor ugyanígy folytatta volna. Elfelejti azokat, amiket megbeszéltünk, és lassan a zene elmarná tőlem végleg. Ha pedig az eszemre hallgatok, amit tettem, elhagyom, és meglátjuk, mennyire hiányzok majd neki akkor. Sokáig hívogatott, keresett, hogy beszéljük meg, de én nem engedtem, mert csak magamat kínoztam volna. Így is nehéz volt.
-Miért? Mit hittél? Hogy egyik napról a másikra megváltoztak az érzéseim? Igen, így volt. Ezért sem engedtem a kéréseidnek, mikor hívogattál. Mert azzal csak magamat kínoztam volna, és féltem, hogy elgyengülök. - hihetetlen, de ezekben a percekben Dani annyira lekötött, hogy Jens eszembe sem jutott. Pedig sosem telt el olyan perc, hogy nem gondoltam volna rá. Nála ugyanazt éreztem, mint anno Daninál, csak Jenst elengedtem a munkám miatt, de Danitól igazából soha nem voltam képes elszakadni. Még most sem tudok. Itt van előttem, és a múltról beszélgetünk.
-Ha megbeszéltük volna a problémádat, én képes lettem volna megváltozni. Nem tudod elhinni, hogy mennyire sokat jelentett nekem, hogy ott voltál mellettem minden próbán, fellépésen, interjún. És nemcsak támasz voltál nekem, hanem a társam is, a párom. - olyan mintha 180 fokos fordulatot vett volna. Kíváncsi lennék, mi történt vele ezalatt az idő alatt, miután nem találkoztunk. Egyszer sem mondott nekem ilyeneket mint most. Főleg azt nem, hogy a társa is vagyok egyben. Azt nem értettem, hogy ha ennyire fontos voltam neki, mint ahogy most mondja, miért nem vette észre, hogy a randinkra elfelejt eljönni, elfelejtette a névnapomat, a szülinapomat stb. Miért tepert kicsit, hogy ez a kapcsolat jobb legyen?
-Miről beszélsz? Veled nem lehetett akkor másról beszélni, csak a zenéről! Már arra sem emlékeztél, hogy nekem milyen céljaim voltak! Nem vetted észre, hogy elfelejtetted a szülinapom, az "évfordulónkat", a névnapomat, sőt még a randinkra sem jöttél el akkoriban már! Neked kellett volna kicsit magadba nézned, miért vesztettél el! - na már megint nekiestem szegénynek, valahogy az az érzésem, hogy nem lenne jó, ha folyton arról tudnánk csak beszélgetni, miért lett vége a kapcsolatunknak. Mert akár barátok lehetnénk, és ezek a beszélgetések tönkre tennék derekasan. Azt hiszem, leállítom magam.
-Nézd, nem fogok magyarázkodni, igen, így volt, magamba is néztem, és magamba is szálltam. Viszont tudnod kell valamit... - kívülről különös zajokat hallottam beszűrődni. Lépteket... kiáltozásokat... mintha egy egész sereg lenne, és valaminek irtózatosan örülnek. De hát mi a fene ez? És miért pont most, mikor Dani valami fontosnak tűnőt akart nekem mondani? Mi? Ez nem igaz...
-Eszti, gyere gyorsan, gyere már! Mit ülsz még ott? Pattanj! - ez meglepő módon egy ismeretlen mérnök volt. Mi a szösz? Tehát vége a gyűlésnek? Tehát eldőlt végre maradok vagy megyek? Tudomást sem véve másról, felpattantam és kirohantam, amerre a fiatal emberke vezetett. Elég hosszú folyosón vitt végig, mígnem berontottunk egy nagy kétszárnyú ajtón, ahol már ott állt mindenki, Ron, Juan, és a többiek. Mikor beértünk, hirtelen csend lett. Elkomorodtak. Jézusom, mi a fene van velük? A tekintetükből ítélve valami nagyon súlyos dolog történhetett... de mi?
-Mi van? Miért néznek így rám? - a szavaim hallatán, Juan lépett ide hozzám. Egy ideig csak nézett, mintha gombóc lenne a torkában... álljunk csak meg! Ha rossz hír, inkább bele se kezdjen! Tudom már, a kocsi minden tekintetben hibás, az elgondolás teljesen katasztrófa, pénzkidobás voltam csak számukra, és szedhetem a sátorfámat...
-Eszti, sajnálattal kell közölnöm veled a hírt... - tudtam, tudtam, tiszta időpocsékolás volt, és pont vele mondatják ki, mikor ő protezsált engem annyira, ez kicsit nagyon nem fair dolog vele és velem szemben sem. - ...hogy ÜDV A CSAPATBAN!!! - és egy laza mozdulattal felkapott, és megpörgetett. Nem, ez nem igaz, hol vagyok, valami tündérmesében? Csípjetek meg, akkor elhiszem, hogy ez nem álom! Istenem, sikerült! Életemben először, kiugranék a bőrömből! Véghez vittem életem tervét! Elértem, itt vagyok az F-1-ben, itt a McLarennél! Szóhoz sem jutok, lélegeztetőgépre kéne hogy kapcsoljanak! - Azt hitted, elküldünk? Jól bedőltél, az fix! Akár színésznek is elmehetnék! - tett le végre Juan. Eléggé jól játszotta a rá kirótt szerepet. Nagyon becsapott, azt hittem, itt van vége mindennek, ami annyira szépnek indult, de nem, ez a történet nem ért véget, hanem pont hogy folytatódik, és még hallotok rólam, ígérem:)
-Eszti, ez az eddigi legtökéletesebb autó, amit valaha láttam 4 keréken! Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok neked! Köszönöm, hogy itt vagy, köszönöm! - minden létező emberke jött gratulálni. Meg is döbbentett, hiszen Martinnak köszönhetően egy lotyó hírében állok, most mégis mindenki nagyon kedves volt. Lehet, hogy ez csak a látszat, mert aranyat érhetek, vagy nem tudom. Nekik nem fogok bedőlni, valamelyik emberen látszik, hogy ez az öröm erőltetett. Az a meggyőződésem, hogy valami történhetett a gyűlésen. Tudom, de mi?
-Pezsgőt!!!! - és ki is bontották, de annak ellenére, hogy iszonyatosan boldog vagyok a hírtől, mégis valami kavarog bennem, egy ellenérzés. itt valami nem gömbölyű, és nekem tudnom kell, mi! A szimatom eddig nem hagyott cserben. Nem tehetek úgy, mintha nem is vennék róla tudomást. Mert folyton ezen fogok agyalni. Az pedig nem jó, mert most nem ezen kéne törnöm a fejem. De, talán Juan tud valamit. Ha vége ennek a banzájnak, akkor félrehívom, hogy beszéljünk. Kíváncsi vagyok, mi volt ott a gyűlésen. Valaminek lennie kellett!
Na jó, akkor ünnepeljünk!
                                                      ************
Kimi a gyűlés után lelépett hamar, kiment kis friss levegőt szívni, nem akarta hallgatni, hogy Eszti hálálkodik neki. Viszont azt sem értette, miért állt mellé. Hiszen folyamatosan marták egymást, most pedig ő könyörgött, hogy gondolják meg a mérnökök magukat. Lehet, hogy motoszkál benne valami iránta? Kizárt! Mindenben ellentétek, Eszti pörgős, életrevaló, céltudatos, makacs, szókimondó, ellenben Kimi nyugodt, szereti maga körül a biztonságot, nem mond ki mindent a szívében van. Hogy is lehetnének meg jól együtt? De akkor miért érzi egyre jobban azt, hogy örül annak, hogy marad? Ez a kettős érzés nagyon zavarta őt. Tulajdonképpen mióta Eszti itt van, neki sikerült először két éve kihozni őt a sodrából. De nagyon! Jókat vitatkoztak egymással:)
-Miért, mondd miért? Miért vették be ezt a libát a csapatba? Ez egy lotyó, összeszűrte a levet a főnökkel! Csakis azért vette be, mert jó az ágyban neki! - ment el mellette egy nagy piás üveggel Martinnak látszó ember. Bűzlött a piától. Látszott, hogy nincs magánál, és biztos csak hülyeségeket beszél, Eszti és Ron? Képtelenség! Ront nem úgy ismeri! Ha jobban meggondolja... Ronnal eléggé bizalmas viszonyban vannak... az is lehet akár... hogy... ezt nem akarja elhinni... de Martin honnan a fenéből veszi? Biztos látta őket... köztudott, hogy az ember részegen a legőszintébb, és Martin még egyszer sem tévedett... és még kezdte volna megkedvelni! Jézus, egy hülye kis libával kell majd együtt dolgoznia? Nem! Ez nem lehet! Nem igaz! Mit is várhatott volna Esztitől? Hogy tényleg ennyit tud az biztos kamu, Ron bemagoltatott vele mindent, és biztos egy súgókészülékkel van felszerelve. De akkor honnan szedte ezt a fantasztikus tervet? Rontól nem, az hétszentség! Ennyire még nem konyít hozzá, hogy ilyet kifejlesszen! Egyedül nem! itt valami bűzlik nek... Martinon kívül. Juantól talán? Nem tudná róla elképzelni, túl egoista, hogy neki engedje a tervet. És végülis barátok, miért tenne neki keresztbe? Furcsa, de nem jött rá a lényegre! De egyre mérget vehetnek, Esztit ha kell erőszakkal kifúrja innen, olyannyira drasztikus lesz, hogy önszántából fog elmenni a csapattól! Nem ronthatja itt a levegőt, nem, nem hagyja!
Ezekkel a gondolatokkal fordult egyet hátrafele, és csalódottságával együtt battyogott vissza a szállásra. Nem akarta még mindig felfogni. Na jó, erre muszáj aludni, kellenek olyan órák, amikor kiürítheti a gondolatait, és tisztába rakhatja őket. Ezek az órák lesznek azok.