Az ismeretlen Marcsival lefolytatott beszélgetés után nem sokat üldögéltem a kávézóban, fizettem és már száguldottam is vissza a szállodába. Szerencsére nem ismertek fel, így nyugis "hazafele utam" volt. Viszont ez alatt nagyon sokat gondolkodtam. Hála ennek a csajszinak, rádöbbentem végre, hogy kicsit túl sokat tétováztam, és mindezidáig vakon járkáltam a nagyvilágban. Nem nyitottam ki a szemem, és most úgy érzem, minden világos, szeretem Kimit, mindennél jobban, és Dani abszolút nosztalgia volt. Szép időket töltöttünk együtt, de ami volt, elmúlt, nem lehet újra visszacsinálni. A Dani című fejezet a kis könyvecskémben lezárult végleg, csak arra várt, hogy pontot tegyek az utolsó mondat végére. Hát tessék, ezzel is megvolnék, vége és kész. Lezártam, valahogy kicsit megkönnyebbült a szívem, és jobban érzem magam, mióta tisztában vagyok mindennel, el sem tudom mondani.
-Szuper! - nyitottam be a szobámba, látva a hatalmas kupit, és nem emiatt voltam elégedett. A vigyort le sem törölhette senki az arcomról. Az viszont a szobára ráférne, ha rendet raknék, nem mintha tényleg akkora hatalmas rendetlenség lenne, csak egyszerűen egy két ruha volt szanaszét, meg az ágy nézett ki úgy, mintha egy óriás aludt volna benne, minden össze volt gyűrve. Ez nem vall rám, de idővel megszokom, hogy nem totojázhatok holmi tisztaságmániámmal, erről sajnálatos módon leszoktatják itt az embert. De nem baj, seperc alatt rendet varázsolok, és így is lett. Ajjajj, valami rezgett a gatyámban, uh, a telefonom, még mindig nem állítottam vissza. Hoppá, 10 nem fogadott hívás, és 3 szám tartozott ezekhez. De most egy negyediket jelzett ki, na ezt nem ismertem, most már ideje visszatérni az eredeti kerékvágásba, vegyük csak fel. - Halló, tessék! ... Szia, Kimi, mondjad! ... Itt vagyok a szobámban, mégis hol lennék... Jaj, ne! ... Ugye Ron most nincs a közelben? ... Huh... Persze, gyere csak! ... Szia! - várható volt, hogy ez lesz. Eltűnök csak úgy, nem szólok senkinek semmit, és Ron ismét bepipul, de azt hiszem nem gondol bele az én helyzetembe. Hirtelen belecsöppentem egy másik világba, időbe telik míg feldolgozom ezt, és megszokom, hogy itt mit kell csinálni és mi a módi. Jó lecke volt, hogy mindenkinek mindenről tudnia kell. Ebben igaza van, szólhattam volna. De mit tegyek, 18 éves vagyok, ez a legszebb kor mindenki szerint, és nekem dolgoznom kell látástól vakulásig. Nem mintha ellenemre lenne, mert legalább szeretem a munkámat, de emellett nekem szükségem egy csipetnyi levegővételre is, egyszerre ez most nekem sok volt. Hogyan is érthetné ezt ő meg, Ron, akinek minden kell, a nagy maximalista, a belünket is kidolgoztatja. Na mindegy, kár ezen rágnom magam, mert hallottam a kopogást az ajtón, biztos Kimi jött meg, még ő is le fog cseszni szuperális.
-Gyere be! - na már egyáltalán nem izgultam. Inkább kíváncsi voltam, miről akar velem beszélni, már felkeltette az érdeklődésemet, nemcsak úgy.
-Szia! - jött be, még teljes menetfelszerelés volt rajta, úgy tűnik mostanság érhetett véget a sajtóval való diszkurzus. Sajnáltam, nem lehet könnyű neki, ugyanazt elmondani 50 felé, és ráadásul, ha kimegy az utcára, biztos megrohamozzák. Meg kell tanulni kezelni ezt, nekem még nem sikerült, de majd belejövök.
-Szia! - én is köszöntem, épp az ágyamat igazítottam meg akkor, de az a mázli, hogy nem látta előtte a kisebbfajta kuplerájt. Mondjuk, tuti ő is ilyen, neki még nehezebb dolga is van mint nekem, így szétszórtabb is talán nálam.
-Hol voltál? Mindenki halálra aggódta magát! A telefont sem vetted fel se Juannak, se Connienak, se Ronnak! Mi ütött beléd? - szép tőlük, hogy ennyire figyelnek rám. De úgyis tudom mire megy ki a játék, kár erőlködni, főleg Ron részéről.
-Igazán kedves tőletek, de senkire az ég világon nem voltam kíváncsi! - basszus, most mondjam el neki, amit Ron művelt? Hát végülis legalább tisztában lesz azzal, kinek dolgozik.
-Azt megértem, hogy rám nem, de mi bajod Ronnal vagy Juanékkal? - ha ő azt tudná. Juanékkal semmi bajom, de velük is mikor beszéltem utoljára. Azt nem tudnám megmondani, egyelőre nincs nagy jelentősége, de hiányoznak kicsit.
-Levegőre vágytam. - megfordultam - A régi életemre, és nagyon jól esett ez a pár óra pihenés. Nem bántam meg. - remélem csak megérti, hogy én nem vagyok ehhez szokva. Nekem időre van szükségem, hogy megemésszem mindaz ami most körülöttem lezajlik.
-Az az érzésem, hogy itt más van a dologban. Ha ilyeneket kérdezek, akkor harapni szoktál. - ez valahogy így van vagyis volt. Mostanáig. Nem tudja mi zajlik le itt belül, fogalma sincs, ebben a pillanatban mit érzek, mire gondolok, lelkem mélyén mire vágyom.
-Melyik boszorkányra gondoltál, a nyugati vagy keleti? - húzni akartam az időt, hogy összeszedjem magam, és ne mondjak olyat, amit később ezerszer megbánnék.
-Ezzel körülbelül azt kérdezted, hogy a jó vagy rossz boszi. Hát eléggé elgondolkodtató és mélyen filozófikus kérdés, kedves Eszter. - tett úgy, mintha tényleg tanakodna, mi a helyes megfejtés. Biztos látta, hogy el akarom neki mondani, csak nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, és ezzel most kicsit segíteni akart.
-Ezt vegyem mélyen szántó kritikának, kedves Raikkonen? - nem is tudom, most legszívesebben megpusziltam volna, de nem lehetett, Esztinek jó kislánynak kellett maradnia, nem kezdeményezünk, nem, nem.
-Jesszus, most belegázoltam a lelki világába, ne haragudjon, kérem! - már egyikünk sem bírta ki nevetés nélkül, így én már annyira a padlót fogtam, hogy ledobtam magam az ágyamra, na vicces, most csináltam meg, erre megint összerondítom, kész katasztrófa. Ami meglepett, Kimi követte példámat, és leült mellém, persze lassabb és finomabb mozdulatokkal mint én, elvégre én "itthon" vagyok.
-Gondolom, láttad a lapokat. - tértem vissza kevésbé mulatságos témára. Mivel kíváncsi volt, így úgy döntöttem elmondom neki, ha már így aggódik.
-Mi tagadás, ilyen hamar egy nő még nem szabadult meg ruháitól, a férfiakat is felülmúltad, gratulálok! - én nem éppen erre gondoltam, de ezzel most kezdi azt mutatni, hogy tényleg fogalma sincs, én mire célzok. Azon csodálkozok, hogy akkor a sajtó nem is kérdezgette őt erről a témáról.
-A leckékért azért jattot fogok szedni óránként! - nagyon szeretek vele beszélgetni. Sosem könnyítette még senki meg így a dolgomat. látta hogy küzködök a szavakkal, és nehezen jönnek belőlem, és erre ő segít.
-Juan éppen most csillapítja Ront. Hogy így eltűntél, nem volt túl elragadtatva. És én sem. Azt vettem észre magamon, hogy aggódtam érted, nagyon! - ha Montoya meggyőzi, hogy ne rúgjon ki, egy életen át a hálámtól nem fog szabadulni. Kimi aggódott értem, istenem, azt hiszem mindjárt itt folyok el, annyira olvadok. Na de Eszti, tudod, hogy ennyi még semmi.
-Ezt jó hallani. De tudod, Ron az az ember, aki már egy cseppet sem érdekel. - nézett rám még mindig, nagy szemekkel, azt hiszem, mindjárt tényleg megszédülök. Szeretem ezt az érzést, és örökké át akarom élni.
-Ezt miért mondod? - mintha nem tudná, ugyan már, drága Kimi, ne játssz itt nekem! Úgyis érti, mire célzok, vagy mit akarok mondani.
-1. Túlságosan felfújta azt az estélyt 2. Megfenyegetett, hogy még egy ilyen, és kirúg 3. Megszabja, hogy... szívem kit válasszon. - felkapta a fejét rögtön, mivel értette, hogy Ron miért volt úgy kiakadva.
-Hát... öhm... - kapkodott hirtelen a szavak után. Nagyon zavarban volt, ez látszott rajta, nem tudta hova tenni az utolsó mondatomat, mivel... - és tegnap? - nem tudott mást kimondani, csak ezt. Kalapált a szíve, torkában volt már lassacskán, és azon nyomban elmúlt a félelme. Érezte belül, hogy szeret, és nem számít neki már semmi más, csak az hogy most itt vagyunk, és minden kiderül.
-Azt hiszem, ott félbemaradt valami... - elmosolyodtunk mindketten, nem voltunk a szavak embere, inkább egymás pillantásaiból próbáltuk megérteni a másikat, ami sokkal izgalmasabb és sokkal mélyebb, mintha mindent kimondanánk. És valamit nem lehet szavakkal kifejezni, azt érezni kell, különben sosem tudja meg az ember, mi az.
-Nem... inkább elkezdődött... - majd kiugrottam a bőrömből, olyan boldog voltam. Igen, most ennek meg kell történnie, ezt ő is tudja, nem is tétovázott sokáig. Lassan közeledett felém, már majdnem érezhettem őt, mikor hirtelen...
                                                             ********
-De uram, ezt nem teheti! - szabadkozott Juan, szegény éppen azon volt, hogy az egyetlen munkaerőt, akit nagyon kedvel, védje bármi áron is. Nem hagyhatja őt cserben, hiszen még alig 18, elég nagy lelki trauma ez az egész.
-Szép tőled, hogy védeni próbálod, de te is tudod, hogy nem tűnhet el minden szó nélkül! És ezzel kész, vége, én befejeztem vele! Ez volt az utolsó csepp a pohárban! - aztán az irányt az ajtó fele vette Ron, de Montoya bármi áron is, de kiáll érte, hiszen annyi mindent köszönhetnek neki.
-Azt hiszem, elfelejtette, hogy ő még csak 18, és hogy bekerült ide, hatalmas változás és lelki terhekkel jár neki. Gondoljon már bele az ő helyzetébe is! Sajtó, nyilvánosság, semmi magánélet! Adjon neki még egy lehetőséget! - megállt. Úgy tűnik, hatásos volt, de majd kiderül. Titkon remélte, hogy nem küldi el, Kiminek az nem tenne jót, megint visszaesne abba az állapotba, amiből az előbb lábalt ki, és ezt is csakis Esztinek köszönheti.
-Rendben van, de ajánlom, hogy beszélj a fejével! - ez szuper! Kő esett le Juan szívéről, és Kimiéről is az fog, ha megtudja. Itt marad az, aki életben tudja őt tartani, hatni tud rá. A szíve kiugrik a boldogságtól. Lehet hogy ezt mindannyiuknak meg kéne ünnepelni, Kimi sikerével együtt...