Ott álltam a színpadon, bambán, mikrofonnal a kezemben, és csak néztem őt... néztem, ahogy átvág a tömegen, ahogy szemével a tekintetemet keresi, de legbelül tudta, hogy neki ezt nem szabadna, akár mindkettőnk állásába is kerülhet, de ezt ügyesen meg fogjuk oldani. Most már, hogy mind a ketten biztosak vagyunk az érzéseinkben, semmi sem állíthat meg.
-Csak néz, de hozzám mit sem ér/ Nem szól, de némán is beszél/ Én értem kínzó álmait, mely féltett titkait rejti el/ Miért félsz, hát tekints végre rám/ Fény gyúl a lelkünk színpadán/ Ma éjjel mindent megtehetsz/ Ma éjjel más lehetsz, hinni kell! - kinyitottam a szemem, és látom, hogy érzi, ez a dal neki szól, ez a dal csakis rólunk szól, és benne van mindent, mit más szavakkal képtelen lennék elmondani neki. Most hogy itt van, ezt a számot magaménak érzem, és vele teljes az egész. Kit érdekel, hogy bárban vagyunk, a lényeg, hogy feltűnés nélkül tudtára tudom adni, mit jelent ő nekem, és ez a lényeg, a lelkiismeretem tiszta. - Ne bánd, hogy szíved újra él!/ Bekopog sorsod hozzám/ Szerelem vár rád/ Úgy ölelj, mint én, s ne félj!/ Ne tagadd, nincs mit tenni!/ Szerelem vár, csak ennyi, rád/ - ott állt mellette Montoya is, ahogy így elnézem, tud rólunk, de nem is baj, így Kiminek nem kell semmit magában tartani, benne maximálisan megbízom. Épp egymásra mosolyogtak, Juan meg hátbavágta barátian a szerelmemet, és még szélesebb lett a vigyor az arcán. Sosem voltam még ilyen boldog. Emlékszem, mikor először megismertem, leginkább a pokolba kívántam volna, most meg megőrülök érte. Szeretem, és nem fogom elereszteni, soha. - Egy csók és forr a levegő/ Eltűnik tér és az idő/ Úgy reszket lelkünk odabenn/ S a féltő szerelem társra lel/ Ne bánd, hogy szíved újra él/ Szabadon élni áldás/ Szerelem nem más/ Tégy egy próbát és ne félj!/ Tárd ki a szíved, ennyi!/ Szerelem kell és semmi más/ Előtted áll egy új világ/ Nincs már határ, menjünk hát tovább!/ Ne bánd, hogy szíved újra él/ Szabadon élni áldás/ Szerelem nem más/ Tégy egy próbát és ne félj!/ Tárd ki a szíved, ennyi!/ Halálig együtt lenni/ Csak szerelem kell, és semmi más!" - olyan volt ezeket a mondatokat kimondani, hogy magam sem hiszem el. Megkönnyebbültem. Számomra a zene és az éneklés egyfajta nyugalmat, vígaszt és támaszt nyújt, mintha megtestesítene egy embert, akihez nyugodt szívvel fordulhatok, mindig a számba adja a megfelelő kifejezéseket a megfelelő dallammal megspékelve, mint egy igazi lelkiismeret. Danitól megkaptam a lehetőségét annak, hogy kipróbáljam magam színpadon, milyen érzés, egyáltalán hogy fogadják majd, és nagy meglepetésemre sikerem volt. Mindenki felállt és mosolyogva tapsolt, ki hevesen ki kevésbé. Nem igazán foglalkoztatott, hogy kinek nem volt ínyére, hogy én ma itt állok, csakis az összhatás számított, és különösen Kimi. Jó érzés volt neki énekelni, de egyben ez azt is jelentette, hogy most nem rohanhatok oda hozzá, ugorhatok a nyakába azt kiáltozva, hogy sikerült, szeretnek. Ezt mind magamba kell fojtanom, és ez annyira nehéz. Jobb szeretem kimutatni mindazt, ami bennem lezajlik.
-Gratulálok, kicsim, nagyszerű volt, zabáltak téged, nem akarsz holnap is fellépni? - álltam és néztem, persze a közönséget, de legfőképp az én Kimimet. Dani zökkentett ki ebből az egész álomvilágból, mert a nyakamba ugrott és megcsókolt. Amilyen bamba voltam, hagytam neki, és miután meghajoltam már századszorra is, letaszigáltam magam a színpadról. - Mi van veled? Olyan furcsán viselkedsz. - mi tagadás, vele igen. De nem mondhatom el neki, miért, mert akkor már nem maradna titokban, mi meg sokáig itt. Inkább keresem a kifogásokat, és ha majd nagyon feszül a húr, akkor.
-Dani, fáradt vagyok, nekem ez volt az első kimerültem, egész nap dolgoztam, mit vársz még? - nyafogtam ide-oda. Láttam rajta, hogy aggódik, de valahogy ez már korántsem hatott meg. Főleg a délutáni jelenete után.
-Tudod mit? Inkább pihenj, menj! - és otthagyott, csakúgy. - Még mindig itt rontod a levegőt? Menj már! - kábán álltam ott, és csak lestem, hogy ez meg mi a fene volt. Még neki áll feljebb? Felőlem sértődjön meg, megtettem amit elvárt tőlem, nem értem igazából. Nem volt ilyen hisztis természete régebben, ez most jött elő.
-Fordulj fel! - mondtam utána rögtön, úgy hogy meg is hallja, és vonultam ki a bárból angolosan. Felőlem azt csinál amit akar, de velem nem fog úgy beszélni mint egy utolsó kapcaronggyal. - Azt hiszem egy kiadós alvás rám fér! - egyenesen utamat a szobám felé vettem, nem vágytam most másra, csakhogy elfelejtsek mindent és pihenjek. Napok óta alig 3-4 órákat tudok csak aludni, és olyan vagyok másnap mint a mosott rongy, ez nem mehet így tovább. Mindig mindenki kitalál valamit, ami miatt fájhat a fejem, vagy belegázoljon a lelki világomba, vagy egyszerűen csak egy újabb pocsék napot szerezzen, és kipiálja magánál, hogy ezzel is megvolnánk. Igazából nem is tudom, mit várhattam volna. Azt sem tudom, miért vállaltam el ezt a fellépést, plusz egy teher volt a vállamon, ahelyett hogy szunyókáltam volna a maradék szabadidőmben. Az lenne most a legjobb, ha mindenki most ebben a pár percben békén hagyna, hogy lazíthassak, kifújhassam magam, mert néha egy nap annyi minden történik, ami máskor egy év alatt nem szokott, és nem tudom ezt mind azonnal feldolgozni. Hirtelen döntéseket hozni. És még legyen időm magamra is. Kíváncsi lennék, Kimiék hogy csinálják, hogyan őrzik meg a nyugalmukat, hogyan képesek 3 órákat aludni, hogyan tudják magukban lerendezni a dolgokat. Ugyanezt csinálom, mégis máshogy reagálok mindenre, mint kellene. Mostanában egyre idegesebb, ingerültebb, feszültebb és hangulatváltó lettem, ezek nem voltak rám jellemzőek. Néha pedig már a dolgomban sem vagyok biztos. Ezek még újak számomra, de ha itt akarok maradni, meg kell barátkoznom a velejárókkal. - Istenem, csodás este. - szédültem ki az ablak mellé. Egyszerűen csodálatosak, a fények, a házak, a Duna, ezt szeretem igazán ebben az országban. Sokan persze mondogatják, hogy ilyen koszos, igénytelen, stb, és egyáltalán nem is tesznek érte. Amellett nem veszik észre ennek a városnak a szépségeit, a kincseit, képtelenek értékelni, hogy még egy ehhez hasonló város nincsen. Sok helyen jártam már, de a mi kis fővárosunknál szebb nincs, itt egészen más a táj, a levegő, az emberek, a közlekedés, az elrendezés. Csak itt tudtam úgy igazán belefeledkezni az életbe, órákig voltam képes egyetlen egy pontot nézni, de az az egy pont sokmindenre rádöbbentett eddig csekélyke életem során. Igazán a gondolkodásmódomat formálta át, rávilágított arra, mi a fontos, miért érdemes és kell is harcolni, áldozatot hozni, erőfeszítést tenni, kik azok akik eddig mellettem álltak és mindenben támogattak, hogyan tegyük szebbé ezt a világot. Sokminden köt ide, és most érzem csak, hogy nem tudnék elszakadni szülővárosomtól hosszabb időre. Nem, sajnos.
-Nyitva! - kiáltottam ki, mert kopogással zavarták meg elmélkedéseimet. Nem fordultam meg, nem néztem meg ki az, igazából annyira magával ragadott az esti kivilágított település, hogy azt is elfelejtettem, hogy az előbb isten tudja kinek mondtam hogy jöjjön csak be egészen nyugodtan.
-Valami baj van? - most már aztán tényleg megfordultam, Kimi volt az. Furcsán nézett rám, amiért annyira elbambultam az ablaknál. Csak egyszerűen szép, és most a lelki békém is a helyén van.
-Miért kérdezel ilyeneket? - odamentem hozzá, és úgy bújtam komolyan mint egy anyátlan kiscica.Jól esett nagyon, hogy végre egyedül vagyunk és magamhoz ölelhetem.
-Úgy viharzottál el most, mint akibe nagyon belegázoltak. - adott egy puszit, én meg értettem már a kérdését. Tényleg elég morcosan léptem le a bárból, de Dani nagyon felhúzott. És enyhén szólva bántott minden egyes szava, még akkor is ha már nem szeretem.
-Csak muszáj volt gondolkodnom, ennyi az egész. - bújtam ki a karjaiból, és még mindig nem vette az adást. Rendet kellett tennem az életemben, és ehhez egyedüllét kellett. Most már sokkal jobb minden.
-Tehát vagy. - vigyorgott rám hatalmasat, istenem milyen művelt a szentem. Mindjárt leszakad a plafon, akkorákat hazudok itt magamban:) Jól van, ez tényleg csúnya gondolat volt, de nem hagyhattam ki.
-Mindjárt hanyattvágom magam tőled! - ő meg enyhe kaján mosollyal felém vette irányát, és... ez nem komplett...
-Szavadon foglak:) - tényleg ledöntött, basszus, akkorát estünk, és ő meg rám tehénkedett. Nem olyan pehelykönnyű őt tartani, ezt még megkeserüli.
-Auuuu... ezért fájdalomdíjat kéne kérnem... auuuuuu! - egymásra néztünk, és láttam rajta, hogy komolyan vette. Azt sugallta, folytassuk a délutáni jelenetet, én pedig szintén erre vágytam a legjobban, semmi másra.
-Így már jó lesz? - és nem habozott, azonnal megcsókolt, istenem egész testemmel beleremegtem, annyira vágytam, hogy érezhessem teljes lényében, hogy magamévá tudjam, és kimutassam neki, nem játszom én itt az érzéseivel, hanem nagyon is komolyan gondolom. Hihetetlen, hogy tud valaki ennyire szenvedélyes és gyengéd is lenni egyszerre. Elmondhatom most már magamról, hogy nagyon el vagyok kényeztetve, különösen ezekben a percekben. Órákig képes lettem volna ezt folytatni, de a jóból is megárt a sok.
-A padló kicsit kényelmetlen, nem gondolod? - nevettem halkan, és közben felálltam. Nagyon kemény volt, de ezt csak akkor vettem észre, mikor ajka már nem ért hozzám. Arra az időre abszolút elfelejtettem hogy nagyon nyom. - De tunya vagy! - ő még mindig ott feküdt a földön, tarkóra tett kezekkel, keresztbe vágott lábakkal, és mosolygott, mint aki nagyon elégedett. Lehet is mire, nem mondom, de nem szeretem, ha így néz rám, olyan furcsán áll neki:)
-Húzzál föl! - nyújtotta két kezét, sejtettem mire megy ki a játék. Abból nem eszik, hogy engem visszaránt, ugyan már.
-Nagy fiú vagy, tessék szépen felállni, vagy fenéken leszel billentve. - esküszöm megverem. Még mindig nem volt hajlandó felkelni, kezd fogyni a türelmem, nem sokáig húzza, de rossz vége lesz:)
-Nehéz lesz, mivel azon ülök, nem gondolod? - hahahaha, nagyon humoros, mindjárt eldobom magam:) - Na jól van, de csak azért mert ilyen csúnyán nézel:) - feltápászkodott, és odasétált hozzám, átkarolt, szorosan magához szorított, én pedig megcsókoltam, de...
-Szállj le róla! - ez nem lehet igaz, nem igaz, Dani rontott be a szobába, mint egy dúvad, Kimi felé készült, de én eléje álltam, nem engedme, hogy egy ujjal is hozzáérjen, nem hagyom hogy bántsa, tőle most már minden kitelik.
-Hagyd békén! - löktem tiszta erővel vissza, ő meg nem igazán vette az adást.
-Bántott? Megcsókolt? Mi történt? - tényleg nem fogja fel ezt a nagyon egyszerű szituációt. Mit is várjak tőle, hiszen azt hiszi még, hogy szeretem, és én itt követtem el a legnagyobb hibát, nem mondtam meg neki nyíltan, hogy vége. Ez itt a baj, és erről teljes mértékben én tehetek.
-Szeretem őt. - fogtam tiszta erővel le mind a két kezét, mert nem bírt magával, nagyon kikelt, ilyennek még soha nem láttam. Nem akartam hogy így tudja meg, higgadtan, nyugodtan szerettem volna elmondani, és békében elválni, sajnálatos módon ez így jött ki.
-Mivel hülyített be, mi? Csak azért, mert versenyzik? Mi ez az egész? Miért? - teljesen kikelt magából, szerettem volna neki elmagyarázni ezt az egészet, de valahogy egy szó sem hagyta el a számat.
-Később visszajövök. - adott egy puszit Kimi és elment, jobbnak látta, ha ketten tisztázzuk az egészet. Nem látta értelmét, hogy ő itt fölösleges harmadikként ácsorogjon, amíg ők megvitatják. Ezt a dolgot nekik kell lerendezniük egymás között. Csakis aztán beszélhetnek már róluk, Esztiről és Kimiről. Nem szabadott volna előtte belevágni, le kellett volna zárni ezt, tudta.
-Nem hülyített be semivel. Ami köztünk volt, annak vége, már évekkel ezelőtt vége volt, csak nem akartuk elfogadni. Tudom, hogy te is így gondolod. Ami volt, elmúlt. - ránéztem, és láttam a szemében, hogy igazat ad, nem kellett volna megint elkezdeni, ha egyszer ebelfutottak ebbe a problémába, újra megteszik.
-Miért nem mondtad meg? Miért kellett a hátam mögött? Ennyire semmibe veszel? - ebben teljesen igaza volt, nem a háta mögött kellett volna, bele kellett volna néznem a szemébe, és végleg pontot tenni a mondat végére. Biztos azt hiszi, hogy csak játszottam vele, hogy csak kihasználtam. Pedig ez nem így volt. Nem voltam biztos abban sem, hogy szeretem-e és akarom-e ezt az egészet, ezt ő is tudta, és látta.
-Tudom, hogy hibát követtem el. Nem így akartam, hogy megtudd. Sajnálom. - annyira nehéz. Amikor szakítottam vele, akkor is nehéz volt kimondani. Nem tudtam, mit kezdeni a helyzettel, annyira kínos volt.
-Remélem, most boldog vagy. Sikerült teljesen tönkre tenned. A főnököd kirúgta a zenekart, mert te léptél fel velünk, és nem szóltunk neki. Szerinte nem kéne ennyire magamutogatónak lenned, amivel én nem értettem egyet, de már úgyis mindegy volt. A sajnálatodat tartsd meg magadnak. - micsoda???? Miattam képes volt őket kirúgni??? Ezt nem akarom elhinni. Erről is én tehetek, mindenkire hozom a bajt, csoda hogy Kimi még nem engem okol mindenért.
-Nézd, én... - és azonnal félbe is vágott. Azt sem tudja, mit akarok mondani, azonnal beleszól, meg sem hallgat. Mondjuk annyi szent, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy megsértődhetnék.
-Ne magyarázkodj! Fölösleges! Végre rájöttem, hogy nem kellett volna újrakezdeni. Túl kellett volna lépnem rajta, mikor szakítottál velem. Most végre sikerült, és érzem, hogy az életem más színt kapott. Még mindig szeretlek, de... valahogy máshogy... - itt szünetet tartott. Örülök, hogy ő is így gondolja. - Remélem, Kimivel boldog leszel. - miután ezt kimondta, azt hittem elsírom magam. Nem hagyhatom, hogy Ron elküldje őket. Beszélni fogok vele, ha ez az állásomba is fog kerülni. - Szia! - elment. Ronnak mi a fene baja van? Nem ilyennek ismertem meg, tuti hogy itt valami van a háttérben, de mi az, ami ennyire felizgatta? Na jó, bátorság, és megkeresni Ront... fel kell készülni egy újabb veszekedésre... remélem nem fogja a házat is rámdönteni...