Mi tagadás, merész lépésre szántam el magam. Ron már nagyon a bögyömben volt, és most elhatároztam, hogy akár a főnököm, akár nem, megmondom neki, hogy ez már több a soknál. Így belegázolni mások lelki világába, csak azért, mert nem működünk olyan gépezetként mint ő és ahogy elvárja. Nem elég hogy kisebb dolgokért a fejemet veszi, még azt is lenyeltem, hogy beleszól a magánéletembe, de hogy Daniékat ok nélkül kirúgja, az volt az utolsó csepp a pohárban. Én nem fogom titkolni, hogy szeretem Kimit, addig ne szóljon bele, míg nem a munka rovására nem megy. Sőt mégha segíti is, akkor még köszönetet is mondhat. Lefele menet közben elgondolkodtam, hogy ha a McLarennek sikere van, akkor ott mindig a főnök kapja az érdemet, az ő nevét ismeri mindenki, és azokról nem szól a fáma, akik mindezt véghez vitték, az összes mérnök, szerelő, gyártó stb. Pedig ez nem sokban a főnök sikere, hanem a csapaté, aminek ő van az élén, de nem ő kovácsolta össze és vezette végig a versenyt.
-Szabad! - kopogtam be hozzá szívbaj nélkül, be is nyitottam, éppen terpeszkedve nézte a tévét. De jó, hogy ő ennyire ráér. Arra van ereje, hogy mindenkibe belekössön, de rendet tenni, az már luxus. - Te meg mit akarsz? Tudod, hány óra van? - nézett az órájára, és hevesen mutogatta nekem az időt. Azt hittem, lerúgom, komolyan, megvertem volna legszívesebben.
-Váltson hangnemet és stílust mikor emberek közé megy, akik a maga utasításait hajtják végre! Másodszor, a magánéletemhez és Kimiéhez semmi köze, ha szeretjük egymást az ellen nem tehet semmit! Harmadszor ok nélkül ne rúgjon ki olyan tisztességes embereket, akik az ég világon semmi okot nem adtak a maga haragjára! Nem tudom, mi baja magának, de tudja mit? Nem is érdekel, de nem másokon töltse ki, fojtsa el, vagy tegyen ellene valamit! - ez elég velősre sikeredett, és nem is érzem, hogy máshogy kellett volna előadnom, abszolút megérdemelte a sok igazságtalanságaiért. Valakinek már be kellett olvasni neki, mert ahogy itt elnézek mindenkit, senki nem merne vele újat húzni.
-Mi a fenét képzelsz magadról? Nem vagy az atyaúristen, hogy megmondja, mibe szóljak bele! És mi közöd hozzá, mit miért teszek? Ha igazán tudni akarod, a drága zenészbarátaidat azért rúgattam ki, mert az egyik tag úgy összeverte az egyik mérnökömet hogy fel sem bír kelni és elég súlyos a sérülése. Még mindig ártatlan? Egyelőre még itt én diktálok, és ez egy darabig így is marad! Ha nem tetszik, mehetsz is! Nem fogunk sírni utánad! - ezt tényleg nem tudtam, hogy így nekiesett valamelyikőjük egy férfinak. Máig nem értem, mi üthetett belé. Viszont ez egy okkal kevesebb, na bumm. Ott van még a többi kettő. Nem tűrök meg ilyen stílust, inkább hagytam volna az egészet a fenébe, mentem volna haza, és mindez meg sem történt volna. Milyen világot élünk, te jó ég!
-Akkor köszönöm szépen, felmondok! - könnyezve mentem ki a szobából. Nem tudtam mit csinálok, nem gondoltam végig, amiket mondtam, azt sem fogtam fel, miket vágott a fejemhez, csak azzal voltam tisztában, hogy én így nem akarok dolgozni, és Kimivel sem lehetek boldog, mert ő a háttérben mindig keresztbe fog nekünk tenni. Talán így lesz a legjobb, de csak neki, nekem már nem.
-Szemét! - vágtam be most már végleg a saját szobám ajtaját magam mögött, de úgy, hogy szerintem az emeleten mindeki akarva akaratlanul észrevehette, hogy hipp-hipp-hurrá megjöttem. Túlságosan elhamarkodottan reagáltam, nem tudom, Ron ezt mennyire vette komolyan, vagy ha igen, akkor nem tudom, Kimi mit fog szólni ehhez. Nem akarom neki megmondani, nem szeretném, hogy magát okolja.
-Jesszus, mi történt? Úgy vágtad be az ajtót, hogy az épület tervezői aggódnak a fennmaradásáért! - mosolyogva jött be, én pedig a szekrénynek dőlve ülve kisírt szemekkel néztem a semmibe. Most már mindegy, muszáj megmondanom, hogy véglegesen felmondtam. - Na, mi van, kicsim? Bántott az a szőrmók? - huppant le hozzám, és nem is sejti, hogy itt ennél sokkal komolyabb baj van. Átkarolt, és magához húzott, közben simogatott. Egy árva szó sem jött ki a torkomon, képtelen voltam rá, így belegázolni a lelkébe. Végre rátaláltunk egymásra, és én a forrófejűségemmel és az önérzetemmel mindent tönkre teszek, mindent feladok, amit eddig elértem. Iszonyatosan megbántam, nagyon, de ezt már nem csinálhatom vissza. Hülyén nézne ki, ha visszamennék Ronhoz az állásomért könyörögni. Már csak azért sem teszem meg. Úgyis a futamot ki kell várnom, csak utána mehetnék el innen. - Vársz valakit? - nézett rám kérdően Kimi, mikor meghallotta a kopogást. Én sem értettem a dolgot, de mit tehettem volna, mindenki tudja, hogy itt vagyok, és nem mentem el sehova.
-Nyitva! - lassan a szobám olyan lesz, mint egy átjáróház. Nem lepődtem meg, hogy Ron ilyen gyorsan meggondolta magát, vagy lehet, hogy csak a papírokat hozta. Szuper. Kimi ledöbbent arccal állt fel velem együtt. Nem igazán fogta az adást, de sejtette, hogy a kisírt szememhez Ronnak köze van.
-Beszélhetnénk négyszem közt? - nézett célzóan pilótájára, aki menni is készült, de én kiraktam a kezemet, amibe bele is ütközött. Jeleztem, hogy innen egy lépést sem tesz kifele, csak a testemen keresztül.
-Kimi előtt nincsenek titkaim, nyugodtan mondja előtte! - nem volt Ron olyan helyzetben, aki dirigáljon. Szegény Kiminek fogalma sem volt arról, mi zajlott le közöttünk néhány perccel ezelőtt. Mivel nem voltam képes magam rábírni, hogy a szemébe nézve kinyögjem, megyek haza. Most viszont már megtettem volna, mert láttam Ronon, hogy megbánta a dolgot, és vissza akar szerezni. Hát tessék, állok elébe!
-A pályafutásom során először fordul elő, hogy egy alkalmazottamnak könyörögjek, hogy ne menjen el. Nem beszélhetnék róla, de nagyon nagy bajba került a csapat, és elképzelésem sincs, hogy szedjem ki a szarból őket. Évek óta itt dolgozom, és most egy csapásra megszűnne. Nagyon felkavart, és hirtelen felindulásból és idegességből mondtam, amiket. Igazatok is van, semmi közöm a magánéletetekhez, ha szeretitek egymást, szeressétek! Ne haragudjatok! - micsoda??? Mi van a csapattal??? Ezt nem akarom elhinni, és mindezt titkolta, senkinek nem szólt egy árva szót sem, hátha tud neki valaki segíteni. De nem, magában őrlődik.
-Rendben, nem megyek el, de mi ez az egész? Miért nem mondta meg, hogy baj van? - Kimi végképp nem értette már, miről is beszélünk, csak annyi jutott el a tudatáig, hogy én el akartam menni, itt akartam őt hagyni, és nem tudta, mire vélni, miért csinálnék én ilyet. Aztán pedig, hogy baj van a McLarennel. Kész káosz, de nekem is.
-Megszűnik a McLaren? Ne szórakozzon! De maga képes megoldani, ugye? - Kimi szemében kétségbeesett aggodalmat láttam. Ha a McLarennek befuccsoltak, mi lesz velük? Neki ez az élete, ebből él, és küld haza pénzt is.
-Nem tudok semmit ígérni, Kimi! Nem mondhatom el, mi a baj, csak annyit, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megoldjam! Nem kell aggódnod! - azzal barátian a vállára tette főnöke a kezét, és elment. Nem tudtam hirtelen, Kiminek hogy is magyarázzam el ezt az egészet, de nem hagyhattam őt kérdések között vergődni.
-Elmagyaráznád végre, mi folyik itt a hátam mögött? - rá sem mertem nézni, éreztem már a hangján is hogy eszeveszett mérges, amit meg is értek, teljesen jogos, de most már nincs menekvés, Eszti, szedd össze a gondolataid, és értelmesen mondd el, mi a fene történt.
-Az egész Daniéktól indult. Szakítottunk, és közben kiderült, hogy Ron kirúgatta őket, mert én énekeltem lent. Nekem ez már sok volt, és annyira dühös voltam, hogy lerohantam hozzá, és nagyon kikeltem magamból. Olyannyira, hogy... felmondtam neki. - ekkor jobbnak láttam, ha az ablakhoz menekülök, lassú léptekkel. Láttam rajta, hogy összezavarodott. Minden ami eddig biztos volt, most kész káosz. És ennek is én vagyok az oka.
-Esküszöm, nem értelek! - egyre feljebb ment a hangja, szinte már kiabált, de mégsem, nyugodt volt de egyben dühös is, és nem azért mert én fel akartam mondani, hanem mert nem képes összerakni a részeket.
-Nem gondoltam át, miket beszélek, és nem is gondoltam komolyan, ne haragudj! - éreztem, hogy a szemeim nedvesednek, mekkora hülyeséget csináltam, most akár el is veszthetem őt, nem engedhetem, szeretem, nagyon szeretem, belehalnék, ha vége lenne, hiszen még csak most kezdődött.
-Ha igazán komolyan gondolnál minket, még forrófejűségedben sem mondtál volna ilyet. Úgy látszik, ismét tévedtem. - haragszik Esztire, nem hitte volna, hogy képes lett volna mindent itt hagyni csak azért mert nem bírja idegekkel, még őt is. Ha tényleg szereti, nem mondott volna ilyet. Lehet, hogy ennek semmi értelme. Bele se kellett volna esni ebbe az újabb csapdába.
-Soha nem gondoltam még semmit sem ilyen komolyan. - és már tényleg sírtam, nem bírtam visszatartani. De nem figyelt rám, kiment a szobából, ügyet sem vetve rám. Jesszuskám, mi a túrót műveltem?:( Elszúrtam, elüldöztem azt, aki számomra a legfontosabb volt, csalódott bennem az, akit igazán szeretek. Ha most átmegyek, és szabadkozom, nem megyek semmire, csak egy hülye hisztis libának fog elkönyvelni, inkább kivárom, amíg lehiggad kicsit.
-Szeretlek, és egy cseppet sem tudnék rád haragudni! - jött vissza azonnal futóléptekben, és felkapott. Hülye, hülye, hülye, itt a frászt hozza rám.
-Ne csinálj többet ilyet, jó? - ölelgettük egymást, egy pillanatig sem eresztett el, úgy fogott mint egy kisfiú a kedvenc játékát, vagy egy kislány a kedvenc babáját. Ez a pillanat tartson örökké.
-Felejtsük el az egészet! - és megcsókolt.