Persze, hogy nem Kimi hívott vissza. Naná. Miért is hívott volna, ha egyszer az anyja telebeszélte a fejét! Biztos egy utolsó senkinek állított be. Azt sem tudja ki vagyok, mi vagyok, milyen vagyok. Miért nem adott egy esélyt, hogy megismerjen? Egyáltalán mi vezette őt ilyen elszánt és érzéketlen lépésre? Eddig sem értettem az embereket, de most már még inkább nem. Sőt magamat sem! Miért ülök itten a parton, és tétlenül nézem a telefonomat, ahelyett hogy tennék valamit? De mit tehetnék én? Semmit sem tudok az ügyről, és egyáltalán ki tudna segíteni? Egyedül Kimi és az anyja akik mindenről tudnak. Kihez fordulhatnék? Basszus, még ez a hülye remegés is itt van. Ez nem igaz! Rossz tulajdonságom, hogy ha nem adom ki magamból a feszültséget, nem nyugodt a lelkiismeretem, idegeskedek valami vagy valaki miatt, és nem tehetek ellene semmit, akkor elfog a remegés. Olyan mintha körülöttem -100 fokos hideg lenne, és megfagynék már. Vicces, miközben magamban mondom a magamét, el is felejtettem, hogy csörgött a telefonom. Ezt a számot nem is ismerem. Majd hülye leszek visszahívni, hívjon, ha nagyon akar valamit! Ezzel az egyedül való ücsörgéssel nem megyek semmire. Azt hiszem itt az ideje bemennem Montoyához. Szegényt totál elhanyagoltuk, pedig megígértük Kimivel hogy bemegyünk hozzá mihamarabb. Na legalább megbizonyosodom róla, hogy ő jól van, és Connie is. Fogjunk egy taxit, és száguldjunk befele.
-Szent Imre kórház! - szuper, komolyan, legalább társaságom lesz, akiket szeretek. Már ha még egyáltalán ott vannak. De mondták, hogy még bent tartják megfigyelésre. Úgyhogy ott kell lennie. - Köszönöm! - kifizettem, és rohantam be hozzá, mint akit kergetnek. Senki sem tudta, mi ilyen sürgős, de hát mi közük hozzá? Kit érdekel a külvilág, a saját gondjaimat kell megoldanom, és perpillanat egy világ omlott össze bennem, de tartanom kell magam!
-Szia, bejöhetek? - nyitottam be Juanhoz. Nem volt ott Connie, teljesen egyedül feküdt a betegágyban.
-Már azt hittem, megfeledkeztetek rólam. - örült meg, és lassanként ült fel, hogy üdvözöljön. - Hol hagytad finn barátunkat? - le is konyult, hogy legjobb barátját látta mellettem. Úgy tűnik, nagyon számított rá is. De hát ő nem tudhatja mi történt egy fél órával ezelőtt. Erről nem tehet.
-Fogalmam sincs, de most nem ez a lényeg. Mit mondott az orvos? Hogy érzed magad? - ültem le az ágy mellett lévő székre. Tereltem a témát, legalábbis megpróbáltam.
-Holnap visszamehetek a szállodába. Csak megfigyelés. De most nem ez a lényeg. Nekem nem tudsz hazudni, ugye tudod. - nézett úgy rám, hogy zavarba jöttem. Ez volt a célja. Tisztán tudom. Elég volt, nem akarok róla beszélni. Főleg hogy még ő is mondjon olyanokat amivel csak összezavar. És akkor megnyugszok, közben meg kiderül, hogy más van a háttérben.
-Tényleg nincs semmi... biztos valami dolga van, be fog jönni hozzád, nem ennyire érzéketlen - hát nem tudom, hazudni tényleg nem tudok. Főleg nem Juannak, columbiai, ő átlát a szitán. Annyira már azért ismerem, de egy próbát megér.
-Ezt nem veszem be. na gyerünk, ki vele, hol van most Kimi? - mondtam én vagy mondtam én? Nincs menekvés, el kell mondanom. Jaj, már csak ez hiányzott.
-Az igaz, hogy fogalmam sincs hol van. Egyszerűen fogta a kabátját és elviharzott... de előtte még ennyit mondott nekem: "Kár volt idejönnöd"... - majd részletesen elmeséltem neki az esetet. Nem tudom, hogy most engem néztek-e érzéketlennek, de nem sírok vagy nem bánkódok vagy ilyesmi. Mert ha megmondta volna miért hagy itt, és igaza lett volna, akkor enyhén szólva kiborulnék. De ha úgy hagy ott, hogy az okát sem mondja meg, akkor engem inkább a bizonytalanság őrjít meg. Semmi kétség afelől hogy szeretem-e. De ezt már paraszti ésszel nem vagyok képes felfogni.
-Te meg itt ülsz ölbe tett kézzel? Felhívtad már? Utánarohantál? Kérdezősködtél az ismerőseinél? Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - akadt ki rajtam Juan.
-Azt hiszed nem hívtam már? Semmi értelme nem volt, mivel tudja, hogy én hívom, és nem veszi fel. Igen, utánarohantam, de annak sem volt értelme. Elment valahova, nem tudom hova, nem tudom miért. Azt hiszed, én olyan baromira nyugodt vagyok? Attól félek, valami hülyeséget csinál, vagy történik vele valami, vagy soha többet nem látom, de leginkább az idegesít, hogy nem tudom az okot! Érted? - levágtam a telefonom a földre, darabjaira esett szét, és felálltam. Nekidőltem a falnak és még mindig az utolsó arckifejezése lebegett előttem. Valamit mondani akart még, érzem, és látom is. Csak nem tudta, nem lehetett. Megőrülök mindjárt.
-Eszti, figyelj, higgadj le, oké? Attól, hogy magadat gyötröd, nem jutunk előbbre! Kérlek ülj vissza a székre és rakd össze a mobilod, még kellhet! - persze, mire kellhetne még? Arra hogy vegyek magamnak egy repülőjegyet Amerikába, ahova soha az életemben nem akartam kimenni, de ha ez így megy tovább, ki fogok menni, csak hogy mindentől és mindenkitől távol legyek, ne gyötörjön senki és semmi, totál idegen környezetben, új emberekkel vagy egyedül. Senki és semmi nem bánthat.
-Megöl a bizonytalanság. Nem tudom, miért. Neked nem mondott semmit? Nem beszéltetek azóta? Vagy nem viselkedett furcsán? - tettem fel a hülyébbnél hülyébb kérdéseimet, amire mindegyikre tuti nem lesz a válasz.
-Többet én sem tudok, mint te. Én is csak arról tudok, hogy miattad összekapott a mamájával. Várj, hátha felveszi nekem, ideadod a mobilom? - hirtelen egy kis reménység szállt meg, nem is gondoltam, hogy ezt is meg lehetne próbálni. Odanyújtottam Juannak, és már hívta is. Istenem, marhára izgulok, könyörgöm, neki vegye fel!
-Mi a frász van veled, ember? Hol a fenében vagy? Tudod, hogy most szúrod el az életed? - szólt bele Juan, ezek szerint elérte? Jesszus, hála istennek, semmi baja, egyelőre. - Persze, hogy tudok a dologról! Hogyne tudnék, mikor Eszti égen földön téged keres! ... Nem ő kért meg, nincs is itt, épp járja az utcákat, egyenesen Ronhoz tart! ... Ugyan már, hogyne érteném, telebeszélték a fejedet hülyeségekkel, és te bedőltél neki! Te mekkora egy ökör vagy! ... Na jó, én ezt a siránkozást nem hallgatom tovább, nincs igazad! Most pedig azonnal mondd meg hol vagy különben kirúgatlak keményen, és akkor mihez kezdesz majd? ... Esküszöm, ha ez tisztázódik, elmeorvos az első megálló... Miből vennél jegyet? Nincs is pénzed öregem! ... Mi az hogy menned kell? Hogy mer... - rohadt életbe! Úgy néz ki semmit sem mondott se arról mi történt a szobában, se arról hol van. - Megfojtom! Ez a hülye Ferihegyen van, és elrepül valahova! Semmit sem mondott a dologról, csak annyit, hogy kérdezzelek téged és a barátaidnak nevezett embereket! - hát én ezt már végképp nem értem. Annyira utálom ezt az egészet. Talán igaza volt. Tényleg nem kellett volna idejönnöm. Lehet, hogy akkor nem dúlom fel a békés családi életét, nem keveredek kellemetlen helyzetekbe, és főleg nem kéne Ronéknak megalázkodniuk nekem, hogy egy 18 éves lány mondja meg a felnőtt tapasztalt mérnökeinek és persze neki, hogy mit tegyenek, mi a legjobb az autónak. - Felhívom Ront, hátha ő... - megállítottam a kezét, hogy ne hívja fel. Nem akarom. Nyugalmat és békességet szeretnék. Semmi mást. - De Eszti, hiszen szereted! Nem hagyhatod annyiban! Tudod jól, mennyire naív, mindent elhisz. Kibogozzuk a szálakat, és újra boldogok lesztek. - valahogy látta rajtam, hogy én ebben már nem hiszek. Belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy mindig az igazamat kell bizonygatnom, belefáradtam, hogy elhitessem mindenkivel hogy szeretem Kimit, és nem a pénzére meg a hírnévre fáj a fogam. De legfőképpen abba, hogy azon rágjam magam, hogy mindenkinek csak a megfelelő oldalamat mutassam, elegem volt, hogy én nekem kell alkalmazkodnom másokhoz. Mindig ez volt, de ez fordítva nem volt igaznak mondható. Sosem kaptam vissza azt, amit én nyújtottam másoknak. És ez bánt. Ez bánt ebben a helyzetben is. Alkalmazkodnom kell ahhoz a szituhoz, hogy Paula soha nem fog engem elfogadni úgy ahogy vagyok, mert állandóan a rólam elterjesztett pletykák fognak keringeni a szeme előtt. Amit én nem tudok eloszlatni. Se Kimi. És mint látjátok, Kimi inkább hisz az aljas alávaló rágalmaknak, minthogy kiállna mellettem. Ez bizonyítja, hogy gyenge jellem. És ez bizonyítja azt is, hogy mennyire erős ez az általa mondott szerelem.
-Az a boldogság sosem lesz az, amiről mi álmodunk. Hiszen mindig lesz egy csepp méreg a levesünkben. Mindig. - felálltam, és kifele tartottam volna az ajtón, de Juan megállított. Tudom, hogy mit szeretne mondani, de felesleges. Sokkal jobb ha elmegyek, minthogy maradjak, és kínosan kerülgetnénk a másikat.
-Ha a csapatot is itthagyod, az esély a reménnyel együtt veled száll el. Ebből a helyzetből is ki fogunk mászni, majd én és Connie meg persze Ron is segítünk. Mi mind melletted, illetve mellettetek állunk. És ez az amit nem szabad elfelejtened. - megöleltem, és elgondolkodtatott amit mondott. Tényleg szemétség lenne ha a csapatot a magánéleti válságom miatt elhagynám. Ezt nem tehetem velük, nem lenne fair. Végig kell csinálnom velük az évadot legalább. Majd aztán elválik, mi lesz velem. De Kimiről legbelül képtelen vagyok lemondani. A szívem azt súgja, harcolj érte, ne add fel, de az eszem azt mondogatja, hogy aki nem bízik a szerelmében, mikor ő sokkal jobban ismeri, mint egy olyan ember, aki életében csak újságban látott róla képeket, akkor az azt sem érdemli meg hogy vele maradjak. Fogalmam sincs mit kéne tennem.
-Taxi! - intettem le, és megadtam a hotel címét, ahol lakom jelenleg. Most lehet, hogy emiatt egy hülye libának néztek vagy ilyesmi, de ha belegondoltok, megérdemli-e egyáltalán? Megéri harcolni egy olyan férfiért, aki nem hisz nekem, pedig azt állítja, szeret és mindig kiáll majd mellettem? Valahogy a düh és a szomorúság párosa vívódik bennem éles kardokkal de néha már a puskájukat is előkapják. Harcolnak egymás ellen, de ez egy olyan párharc, aminek soha nem lesz egyértelmű kimenetele. Mindig megvédik magukat, és egész életen át nem lehet harcolni. Nem ebből áll az élet csakis. Néha másra is kell gondolni. - Köszönöm! - rohantam fel a szobámba de hallottam már magam mögött a lépteket. Biztos jött valamelyik mérnök beszólni, hogy elüldöztem a reménységüket. Huh, de ha így lesz, úgy tökön rúgom, hogy 3 egész napon keresztül varrhatják neki össze, és gipszben feküdne ha rajtam múlik egész életében!
-Eszti, ne siess már, hova rohansz? Beszélhetnénk? - már kinyitottam a szobám ajtaját, és mutattam hogy fáradjon beljebb. Még nem volt időm rendet rakni, de hát ezt kit zavarhatna. Emberből vagyok, és tele megoldatlan kérdésekkel. A terveim is szanaszét hevernek, a mérnököknek ki sem adtam még a feladatot, te jó ég, tuti ezért jött! Basszus kulcs!
-Üljön csak le, csupa fül vagyok! - miközben ő leült az egyik székre, én nekiálltam összerakodni a ruháimat meg a műveimet.
-Állj már le, kérlek! És ülj le ide te is! - megijedtem ahogy mondta. Totál ideg volt. Tuti tudja az esetet és ebben is én vagyok a ludas. Letettem becses hátsó fertájamat a mellette üresen tátongó székre, és figyeltem. Már amennyire képes voltam rá. - Nézd, tudok az esetről, de megnyugtatásul mondom, hogy Kimi vissza fog jönni, mert ez az élete, és nem hagyja itt csakúgy, és főleg hogy neki folyamatos edzésekre van szüksége, hogy kibírja azokat a förtelmes nagyságú és hatású erőket, amik nyomást gyakorolnak rá vezetés közben. Nem hagyhatja el magát, különben nem indulhat a következő futamon, vagy ha indul is, valami komolyabb baja eshet, ezt ő is tudja. Egyszerűen csak kiborult, és szüksége van egyedüllétre. - aha persze. Ezzel most engem rohadtul megnyugtatott.
-A kis egyedüllét magánál is azt jelenti, hogy egyenesen már repülőgépen ül és valahova tart? Tényleg azt hiszi, hogy vissza fog a rohadt karrierje miatt jönni, mikor romokban hever a magánélete? Ennyit már ő sem nyel le! - szinte már kiabáltam a saját főnökömmel, nem csodálkoznék, ha azonnali hatállyal kérné hogy pakoljak össze és húzzak vissza haza.
-Hogy micsoda? Biztos vagy benne hogy már gépen ül? Akkor sürgősen tennünk kell valamit! Miért nem ezzel kezdted? Ez a fiú kincset ér, nem pazarolhatja el a tehetségét, főleg most nem hogy te itt vagy! Azonnal intézkedem! - ezt nem hiszem el... tátottam el a számat...
-Maga csak a dollármilliárdokat látja benne? Komolyan? Azt hittem, hogy maga legalább normális ember! Azt hittem törődik a pilótáival! Szóval csak erről szólt a fáma! Ez kezd számomra gusztustalanná válni... - ordíbáltam már szó szerint vele. Majdnem nekiestem. Azt sem kérdezte meg, egyáltalán mi történt, mi ez az egész. Tőle vártam ezt a legkevésbé. Most nagyon csalódtam benne. Tipikus csapatfőnök. Nem csoda hogy Juan nem érzi olyan jól magát itt, meg vele sem jön ki igazán. Teljesen megértem, meg kell hogy mondjam.
-Idefigyelj, hogy a magánéletét hogy teszi tönkre, nem izgat, de a Forma 1-es szezon emiatt nem áll meg, nem halasztják el az edzéseket, teszteléseket, csak mert a pilótáknak gondjaik vannak. Kelj már fel az álomvilágból, könyörgöm! Nem vagyunki Alice csodaországában, ahol minden úgy megy ahogy mi szeretnénk! Nem fogod fel? - az a baj, hogy részben igaza van. De lehetett volna tapintatosabb is. Jól tudja, hogy nagyon szeretem Kimit, és nem beszélhet így.
-Tudom, tudom, de maga meg megérthetne egy csöppet engem is! Minket is! Magát még nem hagyták ott faképnél úgy hogy fogalma sem volt mi rosszat tett? Nem tudja, milyen ramaty érzés ez! A bizonytalanság tudata a legrosszabb a világon. - ültem vissza a székre, és csak néztem magam elé. Megláttam az asztalon azt az ingét amit leöntöttem levessel. Megfogtam és csak néztem, simogattam az ujjaimmal, és rá kellett döbbennem, hogy már most hiányzik. Nélküle nem tudom megcsinálni a kocsit, nélküle nem megyek semmire.
-De... velem már történt ilyen... azóta se tudom az okát, de van egy gyönyörű feleségem és gyönyörű gyerekeim, és nem bánkódok miatta. Tudom, mit érzel most, hidd el! És segítek megtalálni Kimit, és kideríteni, mi ütött belé, rendben? - bólogattam - Tudod, mit? Ez a nap neked pihenő nap. Holnap reggel találkozunk, addig megnézem, mit tehetnék! - ment ki a szobából. Jó, mondjuk az ő álláspontját is meg lehet érteni. Ha Kimi nem indul a futamokon abból nagy botrány lesz, és nem Kimin fogják leverni, hanem a csapaton, jobban mondva a csapatfőnökön, magyarul Ronon. Hát be kell látni, ebben a kérdésben nehéz igazságot kihirdetni. Mert ez nézőszemszög kérdése az egész. Na jó, az önmarcangolásnak véget vetünk, alszom egyet, aztán majd meglátom a továbbiakat. Megvetettem az ágyacskám, és ruhástul bedőltem az inggel a kezemben. Már aludtam is, annyira kivoltam. Egyszerűen elnyomott az álom.
Úristen... este 8 óra volt már, ideje felkelni, vacsizni meg hasonlók, és kigondolni, hova fogjak, mondjuk Juant felhívom, utána Ront, hátha megtudtak valamit. És végül ki a levegőre. Vagy... inkább tegyünk egy kis sétát... sokkal jobb lesz utána kajálni, és beszélni velük. Nem tudok már mit tenni tehetetlenségemben, és megőrülök tőle már nagyon!
De mi a rák ez...?