Az ember életében vannak olyan pillanatok, amiket legszívesebben egész életük minden percében átélnének. Találni egy jó barátot, szerelembe esni, vagy csak átölelni azt, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Sokszor természetesnek gondoljuk, hogy ezek az élettel együtt járnak. Család, édesapa, édesanya, testvérek, rokonok, barátok, szerelmek. Ha hazamész, tárt karokkal várnak majd; bemész az iskolába, senki sem bánt, mindenki ugyanúgy szeret. Veszekedés és gond nélküli élet. De igazából ez jobb lenne? Hogy tanulná meg az ember, mit tegyen, mikor bajba kerül? Mit tegyen, mikor belé kötnek és meg kell védenie magát? Vajon mi a jó? A „jó” fogalom ugyanolyan szubjektív dolog, mint a „szépség”. Sajnos Lucy Nicolshon ezt a szót nem ismeri. A jóból nem sok jutott ki neki az elmúlt pár évben. A szülei elváltak, és az apjával, James-szel él, akinek már csak púp a hátán, és alig várja, hogy kirakhassa a szűrét. Ez az ügy folyik már 3-4 éve. Lelkileg nagyon megviselte, és ennek következménye lett, hogy zárkózottá vált a külvilággal szemben, rontott az egyetemen, barátait elüldözte, és csak azzal volt elfoglalva, hogy felépítse magában azt a környezetet, amiben ő a világ legboldogabb embere.

-Ne mondjam még egyszer, hogy menj le kenyérért! Ez a minimum azért, amilyen áldozatokat hozok érted! – vágta hozzá a szatyrot a papája. Már megszokta, kedve sem volt visszaszólni, mert inkább nyugalmat és „békességet” szeretett volna maga körül. A nap fénypontja mindig azok az időszakok voltak, amikor nem kellett elviselnie az otthon szörnyű létét. James úgy 2 hónapja munkanélküli, és mivel nem tudta finanszírozni az előző lakás költségeit, kisebbe és egy másik országba, Svájcba költöztek. Koszban éltek, ruhára és élelemre épphogy telt a segélyből. Lucy szinte majdnem mindenét eladta, csak azért hogy élelemhez jusson, mivel olykor annyira megsajnálta az utcán kolduló bácsikat és néniket, hogy inkább nekik adta oda a saját ételét. Túlságosan önzetlen és jólelkű teremtés. Néha az ember nem is hinné, hogy hozzá hasonlóak még akadnak a világban.

-Egy kiló kenyeret kérek, Marv! – a helyi boltban már ismerték. Hiszen egy kisvárosban szinte mindenki ismer mindenkit. Így volt ez Wollerau-ban is. A lakótelep mellett volt ez a kis bolt, ami szerencsére mindig nyitva van. A lakók ezzel jól járnak. Lucy amint megkapta a kenyerét, nem rohant rögtön haza, hanem tett egy sétát a parkban, ami tényleg 10 percnyire díszelgett. A lány ’élménypark’-nak hívta magában. Talán, mert ez volt az egyetlen hely, ahol levegőt vehetett, és szemtanúja lehetett az élet apró csodáinak, mint az első szó, az első lépések, az első csókok, az egymásra találások. Úgy érezte, hogy igazából itt szeretet veszi körül, mintha csak magába szippantotta volna őt. Érezte az öleléseket, az érintéseket, mindent. És ez volt az, ami megmutatta neki, hogy érdemes élni, és egyszer majd jobb sora lesz neki is. Annyit ült itt, amennyi elég lesz, hogy kibírja holnapig, amikor ismét lejöhet.

-Jó étvágyat! – az apja már az ajtóban kikapta a kezéből a zacskót, ami a vacsorájukat tartalmazta. Letépett egy kis darabot, és Lucy kezébe nyomta. A többit pedig elfogyasztotta egy rekesz sör mellett. Nyugalma volt viszonylag, mert nem zargatták egymást, csak ha okvetlen szükségesnek nézett ki. Becsapta az ajtót az apja maga mögött, és letelepedett étkezni. Lucy pedig a maga dolgát tette. Mindig azon törte a fejét, hogy szökhetne meg innen. De amikor már megvolt a haditerv is, egyszerűen rá kellett döbbennie, hogy nem lenne hol laknia, nem lenne mit ennie, és lehet, hogy az egész élettől elvenné a kedvét. Így is alig van, és még attól a maradéktól is meg kellene válnia. Na, azt már nem. Szinte már kisebb gyűjteménye volt a tervekből, ki is adhatná, de a végére odaírná, hogy úgysincs értelme a dolognak. Sőt, már lassan kezdi megszokni, hogy tulajdonképpen a maga világában él, és a külvilág megszűnt létezni. Jól érzi így magát, hiszen semmilyen fájdalmat nem kell elviselnie, senki nem bánthatja. A magányban végre önmagára lelt, ami manapság ritka dolog. Nem sajnáltatta magát, nem kísérelte meg az öngyilkosságot, sem a szökést, hanem tudomásul vette és elfogadta lehetetlen helyzetét, és tovább lépett. Azt vallotta, az életben mindig mindennek a jó oldalát kell nézni. Az övének is van. Hiszen van hol laknia, van mit ennie, és soha senki sem zaklatja. Minden este úgy feküdt le, hogy egyszer biztosan sokkal jobb lesz.

-Ááááá! – hallatszott a hang az ablaka alatt. Bizonyára nagyon kicsi gyerek üvölthetett, a hangjából ítélve. Nem hagyhatja annyiban Lucy, ki kell mennie segíteni neki, még akár baja is eshet ebben a nagy világban.

-Papa, hangokat hallottam, kimehetek megnézni? – James csak legyintett, hogy azt csinál, amit akar, őt nem érdekli. Lucy visszarohant a szobába, és a lehető legnormálisabb ruháját igyekezett magára ölteni, ha már emberek közé merészkedik ki. Sajnos nem adatott meg neki a lehetőség a minden napi mosakodás az anyagi helyzetük nyomán, így annak örülhetett, ha minden harmadik nap víz érhette testét, és kimoshatta kevéske öltözékét. Ha mindezt nem vesszük figyelembe, egy karcsú, kedves arcú, hosszú barna hajú és szemű teremtés képe tárul elénk, ha rája vetünk egy pillantást.

-Kincsem, mi a baj? – mikor a lány hátraszaladt, látta hogy a rózsabokor előtt állt egy kisgyerek, és sírt. Lucy eleinte nem értette, a fiúcska mire céloz, de aztán gondolta, hátha elhagyott valamit, ami a bokor mögött van. – Elhagytad a játékod? Ne félj! Megkeressük, rendben? – kézen fogta a kétségbeesett kisfiút, és együtt elindultak a félelmetes rózsabokor mögé. Elmosolyodtak mind a ketten, mikor megtalálták a szomorúság titokzatos okát. – Nicsak, mit találtunk! Ez a tied? – egy pénztárcát emelt fel Lucy. Nem hitte azt, hogy a gyereknek már ilyen idősen pénzt adnak a kezébe. Alig nőtt ki az első foga, beszélni sem tud, csak sírni. A járásán is látszik, hogy talán 1 hete kezdte el. Biztos a szüleié. Muszáj belenéznie, hogy a gyerekkel együtt vissza tudja vinni. – Tudod mit? Mit szólnál, ha leülnénk a padra, és kitalálnánk, hogy jutsz haza? – azzal pár lépést arrébb mentek, és leültek. A fiú kinyitotta a tárcát, és a fényképeket dugta a lány orra alá. – Ő az apukád? Nagyon hasonlítasz rá. Itt a pisze orrocskád… - azzal az ujjával megérintette a kisgyerek nóziját, ő pedig cserébe mosolygott. - … a fülecskéd… - majd a füle következett. Látszott hogy parányi emberkezdemény nagyon élvezte a játékot. Tovább lapoztak. Ott állt immáron egy végtelenül csinos és szimpatikus hölggyel a képen. – Ő biztosan az édesanyád, aki már nagyon aggódik érted, hova kódorogtál el. Hátha találunk benne valamit, amire a címed van ráírva. – Lucy az összes rekeszt végig pásztázta, mire rábukkant egy személyi igazolványra. – Jól van, azt hiszem, haza tudlak vinni. – Felkapta a kisfiút, akinek még mindig nem tudta a nevét, és elindultak a megadott cím felé. Ismerte jól ezt az utcát, a volt osztályfőnökéhez ide mentek szerenádozni még régen, amikor középiskolába járt. A srácnak ez volt a szerencséje. Csak sajnos fél óra sétára volt Lucy otthonától. Otthon. Ez is számára elég furcsa kifejezés. Ha az ember úgy általában meghallja ezt a szót, nemcsak egy meleg takaros házat képzel maga elé, hanem amikor a bejárati ajtót kitárják, egy nagy család boldogságtól és szeretettől sugárzó különböző arcai néznek vissza az emberre. Ha Lucy jobban visszagondol a múltjába, kevés ilyen percet tudna felsorolni, amikor „otthon”-nak nevezhette azt a házat, melyben lakott kint a távolban, Finnországban. Édesanyja, Marie szerette őt, csak nem volt ideje vele foglalkozni, mert állandóan dolgozni kellett, vagy éppen James-szel vitáznia. Viszont egy nap megelégelte az egészet, és beadta a válókeresetet mindenki tudta nélkül. Ez volt az a nagy csapás, ami megváltoztatta Lucy életét és magát a lányt is. Azelőtt nyitott volt mindenre és mindenkire. Vevő volt az új dolgokra, új emberekre, imádott nevetni, segíteni, tanulni. Szerették az emberek, a barátai, rokonai, osztálytársai, tanárai. Sőt, nem kellett koszban és éhezésben élnie. – Meg is érkeztünk. No, becsöngetsz? – a piciny törpicur a kezével megérintette a csengőt, és kint is hallatszott a gyönyörű hangja. Egy hatalmas villával néztek farkasszemet. Volt neki medencéje, nagy kertje, szaunája, több „lakosztálya” is. Lucy csak úgy tátotta a száját. Kezdte magát kellemetlenül érezni, a magafajátja mit keres itt? Még jó, hogy a fiúcska nyoma meg a csöngőt, még összepiszkolta volna, amilyen ügyetlen. Már azon gondolkozott, hogy lerakja a gyereket, ő pedig elfut. Nehogy a végén észrevegyék, kivel volt délután a kissrác. De nem tehette meg, mert a távolban egy középmagas rövid szőke hajú férfi jelent meg. Fehér inget és fekete farmert viselt. Hihetetlenül ápoltnak látszott, kifinomult járás, sugárzó szemek.

-Szia! Segíthetek? – nyitott ajtót a férfi. Lucy rácsodálkozott, hogy a saját fiát nem ismeri fel. Elég furcsa dolog. Ő már rég kikapta volna a kezéből, hogy megnézze, nincs-e semmi baja. De a férfi csak értetlenül állt az ajtóban vele szemben. Furcsa édesapa mindenesetre.

-Ezt inkább én kérdezhetném. Nem hagyott el véletlenül valamit… jobban mondva valakit? – a szőke srác csak meglepődötten rázta a fejét. Nem kapizsgálta, Lucy mire céloz. – Akkor azt mondja meg, maga Rami Raikkonen? – most már kezdett türelmetlen lenni a lány.

-Rami, látogatód érkezett! – ordított hátra, és egy másik férfi sietett le a lépcsőn, ami a kapuhoz vezetett. Mi van itt? Valami diliház? Biztosan testvérek lehettek, mivel annyira egyforma a két srác.

-Hát kegyed mi járatban? – sokkal illedelmesebbnek tűnt mint az előző férfi. Ő rögtön tegeződött, Rami pedig távolságtartóan magázásnál maradt.

-A saját fiát sem ismeri fel? – szegény lány mintha meseországba csöppent volna, tele megoldatlan kérdésekkel. Mint például kié ez a gyerek? A sors tréfája. Ha nem az övé, akkor mi rákot keres nála a pénztárcája?

-Ez valami tévedés lehet, nekem nincsen gyermekem. Mégis honnan veszi, hogy az enyém? – kezd kissé zavarossá válni ez az ügy. Lucy azt hitte, hogy gyorsan lepakolja a pöttöm embert a családjához, mindenki örül, és mehet végre vissza a kis kuckójába élni tovább az életét a rózsaszín fellegek között. De nem így történt.

-Ez volt nála. Az Ön személyigazolványa van benne, és a képei. – átnyújtotta Raminak a tárcát, ő pedig átkutatta, miért hozta ide ezt a kis bébit a lány.

-Nem tudom, hogyan került hozzá, de egy biztos, a képeken nem ez a gyerek van, hanem a mamám barátnőjének a fia. Nem pedig ő, nem is hasonlít rá. – mutogatta Lucynak a képeket. Jobban szemügyre vette, és tényleg. A fejformája is teljesen más volt. Nem is érthette Lucy, hogy hozhatta Ramit ilyen kellemetlen helyzetbe. Szégyellte magát már.

-Igaza van, uram. Azt hittem, hogy mivel az Ön tárcája van nála, csak Önhöz tartozhat. Ne haragudjon, hogy ilyen kínos szituációba kevertem. – szabadkozott Lucy. Szinte belepirult ebbe az egészbe. Nem is tudta, miért jött ide. Egyáltalán miért akar mindenkin segíteni. Kezdi érezni, hogy semmi értelme.

-Ugyan, semmi rosszat nem tett. Megtalálta a tárcámat, és ezzel megkímélt engem egy napokig tartó ügyintézéstől. Szóval, nagyon köszönöm. Más nem adta volna vissza, hanem megtartotta volna. Jó tudni, hogy vannak még ilyen emberek. – Lucy ott állt a kapuban, és tágra nyílt a szeme, ahogy hallgatta Rami szavait. Soha nem volt még senki ilyen kedves hozzá. Sok ilyen dolgot tett már, de csak a koldusok és a hajléktalanok mutattak ilyen szintű hálát neki.

-Semmiség. Hiszem, hogy bárki megtette volna az én helyemben. Nem is zavarom tovább! Minden jót! – ahogy megfordult Lucy, és útjára indult volna a gyerekkel a karjában, Rami utána nyúlt.

-Az a legkevesebb, hogy hazaviszem. Várjon, hozom a kocsi kulcsomat! – Lucy nem tudta, mit tegyen. Ideje sem volt megszólalni, ő mit mond erre, Rami egy szempillantás alatt eltűnt a kastély mélyében. A legjobbnak azt látta, ha elindul, és meg sem áll hazáig. Nem akar beülni idegen kocsiba, pláne, hogy koszos lesz az ülés, és azt biztos nem két perc kitisztíttatni. Szaladni kezdett a lány, ahogy csak a lába bírta. A tárca gazdája tehát megvolt, de a fiúcskáé?