-És mi lesz a délutáni futással? Nem lustulhatsz el! – ripakodott öccsére Rami. Kimi éppen ült a szobában, és tévét nézett, amit nem igazán szokott. Elege volt már a médiából. Főleg abból, hogy bárhova kapcsol, az ő tegnapi kilengését ecsetelik. Mintha még nem láttak embert részegen! Úgy kezelik, mintha a bulizás az oka annak, hogy rontott a teljesítményén. Ugyanolyan fiatal, mint bárki, miért ne nézhetne néha a pohár fenekére, ha úgy tetszik?

-Menjünk! – azonnal átrohant egy másik szobába, tréning nadrágot és egy pólót húzott magára, és jöhet is a napi fél óra futás. Sajnos muszáj volt rátenni 10 percet még, mert Kimi már nem érezte a 20 perc futás hatását. Egyáltalán nem volt fáradt utána. Meg se kottyant neki. Így úgy döntöttek, hogy plusz 10 perc nem árthat. Ha majd azt is megszokja, raknak rá még egy lapáttal. Erről szól az edzés. Nem veszítheti el a kondiját.

-Nagyon csöndben vagy. – szólalt meg 5 perc után Rami. Előbb a ház körül szoktak, utána meglátogatják a szomszédos parkot, majd pedig kimennek a város nem túl forgalmas utcás részére, és onnan vissza. Muszáj volt kiterjeszteni a távot az idő miatt.

-Csak koncentrálok a futásra. Már ez is baj? – kapta fel a vizet kocogás közben az ifjú titán. Hihetetlennek tartotta, hogy Rami folyton beszélget mozgás közben, nem pedig magára a mozgásra koncentrál. Mert ez így csak szórakozás, de Kiminek nem az. Neki ez az élete, ugyanis a híres száguldó cirkuszban pilótáskodik. Több éve csinálja ezt, és erre tette fel magát és a jövőjét. Nagyon tehetséges, ritka hidegvérrel rendelkezik, és a vezetőképessége egyszerűen bámulatos. Sokak irigyek rá, de hát ő sem tökéletes, ő is csak emberből van.

-Bocsánat, hogy próbállak emberként kezelni. Fel kéne már nőnöd végre. Hiába mondja neked anya is ezt. Semmi hatása. – lassan kezdték elérni a parkot. Gyönyörű fás terület, talán a város legszebb részének kiálthatnánk ki. Egy igazi sétányra hasonlított. Hatalmas lombú, öreg fák, szép zöld fű, egy kis keskeny egyenes betonút, mellette padok foglalnak helyet. Néhol még híresebb emberek szobrai ékesítik a helyet. Délután itt általában nagy nyüzsgés van. Jönnek a szülők a gyereküket sétáltatni, apák biciklizni, görkorcsolyázni tanítják szeretteiket, tollaslabdáznak a rét közepén, fociznak, piknikeznek. Ezért szeret Rami ezen a környéken futkározni, rengeteg emlék köti őt ehhez a parkhoz. Többek közt ő is itt tanult meg biciklizni, és szerelmével, Helennel. De ezek csak töredéke annak, amik itt történtek.

-Ehhez nem fűzök hozzá semmit. Úgyis kioktatás lenne a vége. – a parkot is körbefutották mire Kimi ki tudta mondani ezt a két kemény mondatot. Nem igazán szeretett volna most bájt csevegni Ramival. Valami miatt most nem vágyik az ő társaságára. De legalább nem kell egyedül kocognia, ennyi hasznát látott benne.

-Sokat változtál. De nem mondom, hogy jó irányba. Egyszer végre magadba kéne nézned. Tudod, ez az úgynevezett önvizsgálat. – elértek a nem forgalmas városrész elejére. Alig volt pár ember a környéken. – Ez ironikus. – szólalt meg pár másodperc után Rami. Kimi nem értette, mire gondol testvére, csak később esett le neki, mikor előre nézett, és megpillantott egy ismerős arcot. – Itt a lehetőség, hogy jóvá tedd! – állt meg pár méterrel előttük Rami. És Kimire szegezte villámokat zúdító tekintetét. Kimi is megállt. Csak állt. Nézte a bácsit, ahogy egy panelháznak döntve görbe hátát pihen. Nem tudta, most mit tegyen. Egy részről lehet, hogy kéne segíteni, más részről pedig torkig van a szegényekkel, és hogy tőle várják a megváltást, harmad részt idegesítette őt a bátyja. Nem, nem, nem. Elege van, befuccsolt.

-Szállj le rólam, világos? Felőlem azt pátyolgatsz, akit csak akarsz, de engem hagyj végre élni a magam életét! – az utca zengett Kimi hangjától. Nem tudta, mi ütött belé. Hirtelen senkiből sem kér, nem akar semmi mást csinálni, csak feküdni egy ágyon, és zenét hallgatni. Nem gondolni arra, mi van a fal másik oldalán, nem gondolva, mi lesz holnap. Nyugalmat, békességet és csöndet kívánt. De amíg Raminál van, ezt nem fogja megkapni.

-Élni? Ez neked élet? Kikészíted magad idióta edzésrendekkel, étrendekkel, csak száguldozol, de soha nem éred el a VB-t? Nincsenek fix barátiad, folyton csak jó képet kell vágnod mindenhez, amire Ron mondja. Te egy kitalált figurává változtál! Mindenkinek csak játszol, közben nem vagy önmagad! A feleségedre sem jut időd, és ahogy így elnézem, anyuékkal jobb, ha most közlöd, hogy ne nagyon számítsanak unokákra! – szimplán csak kimondta a nagyobbik fivér, amit legbelül gondolt. Sosem hitte volna, hogy szükség lesz rá, mert ezzel most nagyon a lelkébe gázolt Kiminek. Lehet, hogy sosem fog vele többet beszélni, sőt, összeszedi a cuccait és elmegy. Ez az, amitől a legjobban tartott.

-Dögölj meg! – Kimi fogta magát, és tovább kocogott immáron testvére társaságától mentesen, egyedül. Rami pedig az irányt a bácsi felé vette, de pár másodperc múlva meg is állt, mert nem hitt a szemének. Beállt egy házhoz, hogy ne vegyék észre, és hallgatózott. Tisztán értett mindent.

-Szia Sam! Nézd, mit hoztam neked! – ezt a lányt ismeri. Ő volt az, aki visszahozta a pénztárcáját. Most sem nézett ki különben, régi ruhák voltak rajta, és össze volt fogva a hosszú, barna haja. Ahogy megérkezett a Samnek szólított férfihoz, egy közönséges lyukas papírzacskóból egy kiló kenyeret és 1 üveg vizet vett elő. – Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem! Az utolsókat hoztam el. – Rami nem hitt a füleinek. Ez a lány másnak adja az utolsó morzsákat, ahelyett hogy maga enné meg.

-A szíved aranyból van, Lucy! Remélem, Isten majd megjutalmaz a végtelen szeretetedért és önzetlenségedért. – hálálkodott az öregúr. Könnyek hagyták el szemhéját is. Rami egy percig szótlanul állt a ház falánál, és feldolgozta a látottakat. Még sosem látta ilyen közelről, hogy valójában mi folyik a külvilágban. Azt hitte, hogy az emberek nem segítenek egymásnak, csak átgyalogolnak egymáson, pedig nem. Csak egy pillantást kell vetnünk a szegény negyedre. Ha az emberek ott nem fognak össze, és nem segítik egymást, akkor meg is halhatnának. Sajnos náluk élet-halál harc folyhat egy szelet kenyérért, mert nekik az jelenti egy napi élelemszükségletet. Már egy felvágottas kenyér svédasztalnak számít. Hihetetlen, de így van. Mi nem is tudjuk ezt elképzelni, mivel nekünk egy felvágottas kenyér reggelinek számíthat maximum. Pedig jobban meg kéne becsülnünk mindazt az élelmet és folyadékot, amit nap, mint nap kapunk.

-Jó napot! – lépett Lucyhoz bátortalanul Rami. Maga a srác sem tudta, hogy miért megy oda, de érezte, hogy muszáj. A múltkori esetet nem hagyhatta szó nélkül.

-Magának is. – nézett fel Lucy. Meglepődött, hogy ismét találkozik a tárca tulajdonosával, sőt még lealacsonyodik hozzá. – Sam, az úr Rami Raikkonen. – zavarában nem tudott mit csinálni, így bemutatta egymásnak a két embert.

-Örvendek. – reagált Sam készségesen. Rami bólintott. Semmi kézzel fogható nem jutott eszébe, hogy kérjen bocsánatot Kimi nevében, ha már ő ezt képtelen megtenni.

-Sajnálom, az öcsém nevében. – Lucy csak nézett nagyokat. Nem gondolta volna, hogy két ismerőst mutatott be egymásnak.

-Hagyja csak, strapabíró öregember vagyok. Fátylat rá! – Rami szinte úgy érezte, mintha a Mars bolygón élne. Ilyen könnyen elfelejti Sam, hogy Kimi majdnem jobban tönkretette a fél lábát? Ő a helyében szitkozódott volna, vagy ordibálna, vagy nem is tudja igazán. De nem megbocsátani.

-Túl jó az öcsémhez, Sam. Tehetek magáért valamit? – az öregúr csak rázta a fejét, ki sem látott a kenyérből, amit Lucytól kapott. Számára Lucy volt az áldás az életében. Mindig törődött vele, és amikor volt valamije, mindig neki adta. Ha meg kéne határozni a lány szívének méretét, az univerzumé csak a töredéke lenne. – Arra sem hagyott időt, hogy legalább a nevét megkérdezzem. – nem vallhatta be, hogy hallgatózott, így úgy tett, mint aki nem tudná.

-Miért kérdezi meg a nevemet, ha másnapra úgyis elfelejti, mivel nem találkozunk többet? – a lánynak elege volt a képmutató emberekből, és az erőltetett beszélgetésekből. Nem látta semmi értelmét, ha most nekiáll ezzel a férfival is jópofizni. A saját kis világába vágyott vissza. Egyedül egy gyönyörű lakatlan szigeten, tele fákkal, madarakkal, tengerrel. Csak feküdni a tenger partján, nem gondolni semmire, csak lebegni a vízen… csak lebegni a vízen… érzi, ahogy a hullámok szerető karjai simogatják törékeny testét… érzi, ahogy a víz minden szeretetét átadja neki… érzi, ahogy éltetik őt…

-Miért nem engedte, hogy hazavigyem? Miért rohant csak úgy el? – Rami olyan gyorsan tette fel kérdéseit, mint aki kétségbe van esve. Nem tudja, mi ütött belé, de meg kellett tudnia a választ. Gyűlöli a bizonytalanságot.

-Maga ezt nem értheti. Hagyjon békén, kérem! – ez már sok volt a törékeny lánynak. Nem tudta, mi tévő legyen. Azonnal elrohant a tett helyszínéről. Valahogy nem bírta feldolgozni, hogy vannak még olyan emberek a világon, akiknek eszükbe jut másokkal törődni. Azok után a szörnyű évek után, amiket az apja szerzett neki… Azalatt elvesztette a hitét, a türelmét, és megtanulta, hogy csak magára számíthat. Nem jó függni másoktól, mert csak gondolnak egyet, és kihúzhatják a szőnyeget a lába alól. És akkor majd ott áll a nagyvilágban minden nélkül. Azt is megtanulta, hogy nem fogadhat el semmilyen segítséget senkitől, mert ha a másik félnek nagyobb szüksége van rá, akkor lelkiismeret-furdalása lenne, hogy elvette tőle. Ezért sem akart barátokat, nem akart soha szerelmes lenni, nem akart senki rabja lenni. Csak egyedül. Fél a fájdalom érzetétől, fél a szeretet hihetetlenségétől, fél a csalódástól, fél a halál karmaitól. Ha az ember egyedül van, mindezeket nem kell elviselnie. Nem kell belerokkanni a fájdalomba. De amit Lucy elviselt a családtól… már azt sem tudja, mit jelent szeretni. A mamája a remény kicsinyke sugarát is magával vitte. Ezért látta jobbnak, ha kivonja magát a külvilág rémes történéseiből, és egyedül áll talpra. De most már Beni miatt ezt nem teheti meg, és Sam miatt sem.

-Eltűnt a karórám! Hívják a rendőrséget! Kutassák át az egész épületet! A nagyapámé volt, felbecsülhetetlen érték! – hallotta a lány egy férfi üvöltözését, mikor belépett az épületbe könnyes szemmel. Nem vette magára, hiszen ő nem tolvaj. Viszont volt valami a férfi viselkedésében, ami nyugtalanította… Beni! Jézus, mi lehet vele? Ugye nem vitték el? Hogy lehetett ilyen felelőtlen, hogy ennyi időre magára hagyott egy gyámoltalan kisfiút!

-Beni, hol vagy? – berontott a szobába. A cuccai megvoltak, de az ágy üres volt. Biztos elkóválygott. Vagy kicsit körül akart nézni. De hát bezárta az ajtót kulcsra. Hogy jöhetett ki onnan? Csak neki van hozzá megfelelő eszköze! – BENI!!! – rohant ki a folyosóra, és torka szakadtából üvöltött. Kétségbe volt esve, hiszen ha megtalálják a gyereket, automatikusan az anyját fogják keresni, és perpillanat most ő vigyáz a fiúra. Tehát őt fogják felelősségre vonni, és akár börtönbe is csukhatják, Benit pedig gyermekotthonba zárják. Ezt nem tehetik meg. Meg kell találnia a fiút, nem engedi, hogy jogtalan kezekbe kerüljön! – Hát itt vagy! Végre! Gyere! El kell mennünk innen! – felkapta az emberpalántát, és visszarohant a szobába a cuccokért. – Mi ez a zsebedben? – valami nehéz dolog lapult meg a fiú birtokában, itt valami nem stimmelt. Kihúzta óvatosan, és egy igen régi, eredeti Rolex karórát tartott a markában. „A nagyapámé volt!”. Szinte visszhangzott a fejében a férfi mondatai. Nincs más hátra, vissza kell adni neki. Különben tolvajnak fogják titulálni. – Na jó, te most itt maradsz, rendben? Ezt visszaviszem a bácsinak, veled még számolunk ezért! – elindult ki a szobából, és a hang után ment. Csak azzal nem volt tisztában, hogy mit mondjon. De majd kitalálja.

-Uram, elnézést, ez az Öné? – kocogtatta meg a vállát, aki olyan hirtelen hátrapördült ijedtében, hogy Lucy egy hatalmasat ugrott. Rendezetlen, és nagyon ápolatlan külső mellé, a hozzátartozó illatáradat is társult. De az arca… nagyon meleg tekintete volt… mintha már ezer éve látta volna valahol…

-MOCSKOS TOLVAJ, FOGJÁK MEG! – minden szempár rájuk meredt, miközben Lucy rohanni kezdett, a szobája felé. Az óra már nem volt nála, a férfi kezébe adta, csak a kései reakció után szedte a lábait. Hátranézett, és két biztonsági őrnek látszó alak robogott a nyomában. Sajnos Lucy edzetlen volt, és nem volt hozzászokva az üldözés szituációjához. Így hamar el is kapták.

-Hová hová, kislány? – pont a szobája előtt ragadták meg a karját, ő pedig már az ajtót ki is nyitotta, és a férfiak megpillanthatták Lucy sorstársát.

-Eresszenek el! – ficánkolt a lány, mire a két férfi egymásra nézett, a másik intett a fejével, hogy hozza a cuccokat és a gyereket is. Ő azon nyomban elkezdett sírni, mindig érzi, ha baj van kilátásban.

-Most szépen velünk jönnek az őrsre, és a bűnügyisek majd eldöntik, mi legyen magukkal.