Lucy magánkívüli állapotba került. Beült egy olyan autóba, amibe jogtalanul tuszkolták bele, ráadásul szegény Benit nagy bajba keverte. Szólnia kellett volna a rendőrségnek, hogy ez a fiú a szüleit keresi. Ha ezt megtette volna, nem tartanának itt. Talán nem csuknák holmi undorító nevelőotthonba. Sajnos később könnyű okosnak lenni, de ott az adott helyzetben nem.

-Utoljára kérdezem! Hogy került magához a karóra? – a kihallgató szobában ült egy kényelmetlen fából készült széken. Üres volt az egész. Egy nagy asztal és két szék a négy fal között. Félelmetes. Vajon hány ember foglalt helyet már előtte itt? Hánynak kevertek le egy hatalmas maflást? Hányat kényszerítettek vallomásra vagy hazugságra? Hány ember vére tapad a kis szoba köveihez? Lucy hátán a hideg futott végig. Mintha hallaná a hangokat. „Ne félj!” vagy „Ki ne nyisd a szádat!” vagy „Hallgass!”. Félt, sőt rettegett.

-Jól van, akkor váltsunk témát! Ki ez a kisfiú? A magáé? – Benire pillantott az ablakból, aki egy nyomozó lábán ült, és sírt. Egy téglalap alakú üveg választotta el őket egymástól. Bárcsak azt mondhatná, hogy az övé. De akkor rögtön a papírokat fogják kérni. Az apja nevét. A születési anyakönyvi kivonatát. Rögtön kiderülne a hazugság. Másrészt képtelen lenne hazudni. Annyira látszik rajta, ha valami valótlan dolgot állít. Ajkai remegnek, szomorú tekintet, nem mer az ember szemébe nézni. De akkor mit tehetne azért, hogy elengedjék őket, és ne válasszák szét? Lehetetlen volt elkerülni ezt. – Mondja! Maga süket? Nem hallja, amit mondok? A kurva életbe! Csukják az egyes számú cellába! Ott majd lesz ideje átgondolni, hogy másnap felel-e a kérdésekre! – két aktát vágott a földre. Az egyik az övé volt, látta rajta a nevét. A másik az apjáé. Nem így képzelte ezt az egészet.

-Mi lesz a gyerekkel? – remegő hanggal merte kiejteni száján ezt a kérdést. Közben nem tudta megállni, hogy ne mutassa ki szomorúságát. Könnycseppek csillantak meg a lámpa fényében az arcán. Az erőszakos nyomozó megfordult. Ránézett. De válaszra sem méltatta. Továbbállt.

-Jöjjön! – odalépett hozzá két jól megtermett férfi, megfogták a karját, és bekísérték az egyes számú cellába. Azért helyezték oda, mert ott állt egy őr, aki éjszaka felügyel majd rá. És netán meggondolja Lucy magát, és beszélni óhajt a történtekről, akkor az őr azonnal tudja értesíteni a nyomozót. Annyira rideg volt minden itt. Rácsok mögött pont ő. De hát mi rosszat tett? Miért kell neki itt lennie? Hogy kerül ő ide? Az életétől fosztották most meg. Itt ül összekuporogva egy rozoga ágyon. Mivel érdemelte ezt ki? Csak segíteni akart annak a férfinak, csak visszaadta az óráját, amit csak elvett pár percre egy tudatlan, gyámoltalan kisgyerek. Ezért máris börtön jár? Hát ilyen gonosz világot élünk? Ahogy így végignézett ezen a helyen, már élni sem akart igazán, de a világért sem dobná el életét csakúgy.

-Na végre! Már azt hittem, nekem kell itt éjszakáznom. – állt fel az íróasztal mögül az aktuális őr, és kezet rázott az újjal. Lucy nem nézett oda, inkább próbált egy kicsit pihenni, és nyugodni.

-A munkámat azért még nem adom. Már megint fogtatok valakit? – pillantott be a cellába. Meglátta az összehúzódott leányzót. A szeme megakadt rajta.

-Igen. Ismered Jeremyt. Sosem áll le. Nála minden ember bűnöző. Csoda, hogy egy újszülöttet nem zár be… - azzal összeszedte a cuccait közben.

-Jó éjt! – elköszöntek egymástól, és az újonnan jött rendőr magára maradt Lucy, a tévé és a sportújság társaságában. Lucyval nem megy sokra, gondolta magában a lány. Nem beszél senkivel, amíg Benit nem látja maga mellett. Hiányzik neki. A legjobbat akarja neki, de nem nevelőotthon a válasz erre.

-Mióta vagy itt? – fordult oda a lányhoz a férfi. Lucy még mindig hátat fordított, és nem mutatott hajlandóságot a beszélgetésre. Úgyis tudja, miket akar kérdezni. – Nem akarsz beszélni róla, igaz? Hát, megértem. Nekem is volt szerencsém már abban a cellában ülni, és ugyanezt reagáltam, amit te. Szörnyű odabent. – Lucy nem igazán értette, mit akar ezzel mondani neki a rendőr, de valahogy úgy beszélt hozzá, mintha már ismerné. Valami megindult a lányban, és megfordult. Középmagas, fekete hajú, fiatal jóképű fiatalembert talált maga előtt.

-8 órája 16 perce és lassan 34 másodperce. – válaszolt a kérdésre a lány, mire a férfi hátat fordított a tévének, és a lányhoz lépett.

-Lucy… Lucy Nicolshon, igaz? – leült vele szembe, a lány nem tudta miért. A rendőrök nem szoktak a rabokkal csevegni, főleg nem letelepedni eléjük a földre, és a nevükön szólítani. Hiszen mindegyiknek van számuk, és a legtöbbször azt üvöltik nekik, ha hívni akarják. Például 1803-as vagy 1911-es. Nem, hogy Lucy.

-Honnan tudja a nevem? – ült közelebb a rácsokhoz, hogy lássa a férfi minden egyes rezdülését.

-A Peter Strasse-ban mindenki ismer. Én Doug vagyok. – nyújtotta a kezét a férfi, aki magát Dougnak nevezte. Alig merte megfogni a kezét. Zavarban volt Lucy. Hogy érti, hogy mindenki ismeri őt?

-Hol van Beni? – nem tudott másra gondolni. Megszerette azt a fiúcskát. Amikor ott állt az ablakánál, és sírt a tárca miatt. Amikor nevetett. Amikor átölelte. Tudja jól, hogy nem jó neki az otthonban. Tennie kell valamit.

-A szomszédban lévő gyermekotthonba vitték. Nincs valami jó állapotban. – még szép. Ki örülne annak, ha egy ismeretlen helyre bezárják? És ki tudja, mikor eresztik ki onnan. Egyáltalán a szülei tudják hogy elkószált? Egyáltalán vannak szülei?

-Nem maradhat ott. Nem jó neki ott. De tehetetlen vagyok, te jó ég! – szomorodott el. Pedig annyi ötlet futott végig az agyában. Csak mindegyiknek egyetlen bökkenője volt. Ő itt ül a rácsok mögött, és amíg nem beszél, nem engedik ki.

-Lucy! Hozzád tartozik a gyerek? Kinél volt a karóra? – nézett mélyen a szemébe Doug. Lucy melegséget érzett benne, és őszinteséget. Jó embernek tűnt. És valahogy derengett neki, hogy egyszer látta őt a parkban egy igen szemrevaló nő társaságában.

-Nem az enyém. Az ablakom alatt találtam rá. Nem volt vele senki. Nem hagyhattam egyedül. Ide azért nem hoztam, mert nem akartam, hogy bedugják egy otthonba. Volt már hozzá szerencsém, és senkinek nem kívánnám. Meg akartam keresni a szüleit, de a rendőrség „segítsége” nélkül. – a lány elmondott mindent. A karórás dolgot is, hogy a fiú vette el, de nem tudta, hogy ilyet nem szabad tenni, hiszen még gyerek.

-Jézusom, Lucy! Hát miért nem ezzel kezdted? – szentségelt a srác. Szinte nevetve. A lány értetlenül figyelte a férfit, aki visszarohant az íróasztalához egy aktáért és a mobiljáért. – Ha ezeket elmondod, nem kellett volna rács mögött tartani téged! Felveszem a vallomásodat, aláírja a seriff, és szabadon távozhatsz! – Lucy nem hitt a fülének! Nem kell még egy ilyen borzalmas órát eltöltenie ezen a helyen. Ezek a szavak jelentették számára a megváltást. De az a gond, hogy ez csak neki szólt.

-És Beni? – miközben Doug a vallomását írta, felkapta a fejét, és gondolkodni kezdett. Törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi értelmes.

-A szabály értelmében Beninek addig az otthonban kell maradnia, míg nem jönnek érte a szülei. Sajnálom! Sajnos nem tudok segíteni. – Doug iszonyatosan szégyellte magát. Magával a megtestesült jósággal beszélgetett. Soha nem szólt Lucy senkihez, mindenki így ismerte. De Doug ezek közül kivétel volt. Neki elmondott olyasmit, amit Rogernak, a nyomozónak nem volt hajlandó. Ennek ellenére tehetetlenül gépelte be Lucy szavait.

-Nem hagyhatom ott. Muszáj legalább látnom! -  ekkor nyitotta ki a lány celláját. Amikor átlépte a padlót, valahogy másképp érezte magát. Végre szabad. Nem kell egy helyben ülnie, és bámulnia a semmibe. Élete leghosszabb 8 órája volt.

-Sajnálom! – hajtotta le fejét Doug, hogy be tudja fejezni a vallomás felvételét. Képtelen volt segíteni, hiszen Lucynak nem adják ki a gyereket, sőt, lehet hogy nem is engedik be hozzá.

-Viszlát! – a lány azzal angolosan távozott egy kis papírkával és a cuccaival. Szerencsére visszakapta azokat. Azonnal egy csendes területet keresett, ahol fel tudja verni a sátrát nyugodtan. Legalább volt annyi esze, hogy elhozza otthonról. A kedvenc parkjától nem messze meg is lelte a legmegfelelőbb helyet. Amilyen gyorsan csak tudta, elkészítette a fekvőhelyét, és letelepedett. Ahogy hanyatt vágódott, elnyomta az álom, egészen másnap reggelig. Újult erővel ébredt fel, és azon törte a fejét, honnan szerezhetne valami élelmet, hogy ne morogjon a gyomra. Csak van a környéken egy hajléktalan szálló. Hiszen Svájcban rengeteget létesítettek. Szinte minden második utcában van egy. Nem lesz nehéz találni. Akár még le is pakolhatja a holmiját, és nekivághat a nagyvilágnak.

-Szép reggelünk van, igaz? – mikor kijött a sátorból, valaki a háta mögül hozzá szólt. Azonnal megfordult, és nagy kő esett le a szívéről, mikor meglátta az illetőt.

-Hogy találtál meg? – szegezte neki a kérdést rögtön, közben csomagolásba fogott. Rengeteg dolgon járt az esze. Fel sem fogta a tegnapi nap eseményeit, sőt, ami a legfurcsább, meg sem látszik rajta.

-Elfelejtettem mondani, hogy bemehetsz Benihez, de csak ha veled megyek. Meg amúgy is alá kellett volna írnod a vallomásodat, és követtelek. Nem volt nehéz. – és egy aktát dugott az orra alá egy toll társaságában. Lucy odafirkantotta a nevét, és folytatta a pakolást.

-Nem lettek meg még a szülei? – éppen az utolsó simításokat végezte, és végre szembefordult Douggal. Annyira örült, hogy láthatja a gyereket, hogy el sem tudná mondani. Nem látszott rajta, mivel reggel mindig morcos és fáradt. Nem szeret beszélgetni alvás után.

-Telefonált egy férfi, bizonyos  David Griffith, hogy ő az apja, és már napok óta keresi. Ma délután jön érte. Többek közt szeretne találkozni veled. Meg akarja köszönni, hogy megtaláltad, és vigyáztál rá. – Lucy nem akart hinni a fülének. Végre megvan a gyerek családja. Egy részről tényleg örült, hogy Beni hazatérhet, más részről pedig hiányozni fog neki a kis arca, és hogy olyan jól nevelt volt végig. Egy rossz szava se volt rá. Miért is lett volna?

-Ez igazán… jó hír. Sietek, ígérem. – felemelte a csomagjait és elindult a szomszédos utcának, hogy megkeresse a szállást. Ott hagyta Dougot, mint sem mondva neki arról, hogy merre megy. Csak bandukolt. Igen. Végre szabad. Ez lehet, hogy önzően hangzik, de valahogy ennek is tud örülni, hogy fellélegezhet. Szeretett egyedül lenni, a maga útját járni, senkitől nem függni, nem gondolni másra, csak arra, amit ő szeret.

-Jó reggelt! Szeretnék eltölteni egy napot itt, ha van rá mód. – semmit nem felelt a férfi, kezébe adott szintén egy kulcsot, és egy nagy papírt, amin minden le volt írva, és útjára bocsátotta Lucyt. Megkereste a szobát, és ismét az ágy puha melegét érezte maga alatt. Csend. Nyugalom. Békesség. Senki nem bánthatja.