Ahogy felkelt pár óra múlva, elkezdett készülődni. Mégse Rongyosan menjen egy ilyen helyre, pláne ha még a szülőkkel is találkozni a kell. Sajnos nem válogathatott kedvére abból a 3-4 ruhából, ami volt neki. Kiválasztotta a legnormálisabbat, felvette, és kicsit rendbe szedte magát.  Már amennyire tudta. Közben pedig azon gondolkodott, vajon azok az emberek, akik szintén az utcán élnek, miért nem veszik többször igénybe a nekik felépített hajléktalan szállást? Nem kellene az utcán egy híd alatt tölteniük az éjszakát, lenne minden nap mit enniük, inniuk, és megfürödhetnek minden egyes nap. Annyi ilyen hely van szerte az országban, direkt nekik. Ha nem élnek a lehetőséggel, mi értelme? Lucy pont emiatt nem esett kétségbe rögtön, amikor apja kidobta otthonról. Tudta, hogy ezek léteznek. Ebben látott egyedül reményt.

-Korán érkeztél. – köszöntötte Doug a lányt az épület bejárata előtt. Egy padon ült, és látta, ahogy Lucy bemenne az ajtón nélküle, így kénytelen volt utána szólni.

-Nem mondtál időpontot, gondoltam, előbb jövök. – Doug a kezével a padon mellette lévő üres helyre mutatott. A lány vette a célzást, és leült. Az izgatottsága hamar elmúlt. Valahogy már nem érezte, hogy feszült. Nem is félt már. Tudva, hogy szabad, és Beni élete egy csapásra helyre jött. – Mit mondtál rólam a szüleinek? – tudakolta. Abban bízott, a srácnak volt annyi esze, hogy nem mondott semmit.

-Csak a nevedet tudja. Nem egy idegennek kell rólad mesélnie másoknak, hanem neked. – ennyi kő nincs a világon, amennyi Lucy szívéről leesett. Újabb megkönnyebbülés.

-Doug, kérhetnék valamit? – a lány nagyon elővigyázatos volt minden kérdésben, így szerette volna, ha a férfi megőrzi a titkát. A srác bólintott. – Maradhatna kettőnk között, hogy nincs fix lakóhelyem? Gondolom, rájöttél magad is, mikor láttad, hogy sátorban aludtam az éjjel. – a szegényeket és a hajléktalanokat tisztelte az erejükért, a lelki erejükért. De most hogy ő is ebbe a helyzetbe sodorta magát, nem akarta, hogy bárki is megtudja. Be kell vallania, hogy szégyellte.

-Bízhatsz bennem. – megveregette a kezét. – Szerintem menjünk a fiúhoz. Amúgy Johny Griffith a neve. És tudod, ki az apja? Az a híres divattervező, aki most dobott piacra két kollekciót, és hatalmas sikere van, és… - befele menet Doug Johny hozzátartozóinak történeteivel terelte el Lucy figyelmét a sok szempárról, ami rá szegeződött. Mindenki csak bámult utána, hogy ki ez a lány, és mit kereshet itt. Arról nem is beszélve, hogy az eset másnap reggelre címlapra került, hála a pletykás portásnőnek. Így az aznapi reggeli napilapból mindenki felismerhette az arcát. Doug ezt jól tudta, és nagyon jó cselt hajtott végre. Lucynak fel sem tűnt semmi egyáltalán ebből az egészből.

-Vigyék ki a parkba! Ráfér egy kis friss levegő és mozgás. A papát majd kiküldöm Önökhöz, ha megérkezett. – kísérte oda Lucyékhoz a kisfiút egy nagyon kedves nő. Ahogy Johny meglátta a lányt, szaladni kezdett, és a mosolyt le sem vakarhatták róla.

-Szia, te nagyfiú! – ölelte meg Lucy, amint összeakadtak. Doug csak nézte ezeket a felbecsülhetetlen pillanatokat, és ő már tudta, hogy Lucy nem tolvaj. Egy legyet is megsiratna, ha véletlenül agyon ütne egyet. – Ugye hiányoztam? – bólogatott nagyokat Johny.

-Menjünk ki, rendben? – azzal elindultak a park felé. Johny kezében egy jó nagy labda volt, hogy játszanak vele. Imádott labdázni, annál jobb dolgot nem talált eddig. Szereti megkeresni azt a pontot, ahova majd becélozza és elrúgja a gömbölyű játékszert. Ez legyen egy pont, egy téglalap, vagy egy kisebb lyuk.

-Focizzunk? Én benne vagyok, de én leszek a kapus! – Doug át is vette a szerepet. Lucy elfáradt a fogócskázásban, csak le szeretett volna ülni. Johny vette a lapot, úgyhogy a labdát felmutatta a rendőrnek, aki azonnal benne volt a dologban. A lány arcán sugárzott a nyugalom, és a boldogság. Hiányoztak neki ezek a pillanatok, amikor egyszerűen csak leül egy padra, és nézi az embereket. Ahogy megtanulnak járni, biciklizni, görkorcsolyázni a gyerekek. Ahogy homokozóban várat építenek. Ahogy fociznak, kosaraznak, röplabdáznak vagy egyéb dolgot művészkednek össze a labdával. Ahogy a szerelmesek, apák és anyák, testvérek és barátok, barátnők egymásra találnak. Áldotta ezt a pár percet, míg…

-Jó napot! – érkezett meg az apukának titulált férfi. Magas volt, jóképű, rövid felzselézett barna haj, igéző zöld szempárral társítva, farmert és egy mutatós inget viselt. Szimpatikus alaknak tűnt. Hasonlított rá Johny, nem vitás. De valahogy másmilyennek képzelte őt.

-Magának is. – állt fel Lucy, és kezet fogott vele, majd bemutatkozott. – Lucy Nicolshon, igazán örvendek.

-David Griffith. – erős kézszorításból ítélve határozott ember lehetett, aki tudja, mit akar.

-Sajnálom, hogy nem vittem rögtön a rendőrségre. Csak meg akartam kímélni az otthontól, amibe nekem már volt rész… - szabadkozásba kezdett a lány. Bántotta a dolog. Helytelenül cselekedett, nem ésszerűen, és ez így nem volt helyes, sem tisztességes Johnyval és szüleivel szemben.

-Kérem, erre semmi szükség. A lényeg, hogy végre előkerült. Hála magának. Ez mindennél fontosabb. – ültek le egymás mellé. Közben figyelték, ahogy a két „gyerek” egymás ellen küzd. Kineveztek két fát kapunak, és azóta oda próbálják lőni a labdát.

-Imádnivaló kisfiú. Nyugodt és a végtelenségig türelmes. – áradozott közben róla Lucy.

-Van programja ma estére? Van egy felesleges jegyem a ma esti jéghoki meccsre, és örülnék, ha velem tartana. Johny úgyis a kisbarátjánál alszik. – ez szuper. Alig pár perce látták egymást, és David rögtön randira hívja. Ez azért már sok Lucynak.

-Ezt maga sem gondolja komolyan! – szörnyülködött el az ajánlaton a lány. Nem tudta, mi ezzel a célja a férfinak, de hogy jó nem sülhet ki belőle, az is biztos.

-Szeretném valahogy megköszönni. Este 6-kor a stadion 5-ös bejárata előtt várom.

-De… - Lucy elhallgatott, mert megállt előttük egy hölgy.

-Mi a frászért kellett idehívnod, David? Ha nem tudnád, épp egy konferenciát hagytam ott a hülye telefonod miatt! – a lány csak nézett felfelé, míg meglátta az arcát a hölgynek. Nagyon magas, vékony, gyönyörű nőt látott. Hosszú barna haj, barna szem, viszont az összhangot elrontotta a kellemetlen stílusa. Első látásra nem ilyen gorombának képzelte. Biztos valami fontos ember a szakmájában, akinek meg van szabva az időbeosztása.

-Ennyi időt igazán szánhatsz a gyerekedre, ha már rám hagytad! Azt se vetted észre, hogy eltűnt! – állt fel hozzá David. Látszólag nem igazán kedvelték egymást. Lucy azon is csodálkozott, hogy ezek szerint David nevelné Johnyt? Ez érdekes. A bíróság általában mindig az anyukára bízzák a gyereket, nem pedig az apjára. Ezek szerint nem házasok, és még csak együtt sem élnek. Az élet furcsa dolgai. Legalábbis Lucy számára.

-Bocsánat, de minden egyes percem meg van szabva! Azért mert te nem találsz normális állást, arról nem én tehetek! Ezzel a két kollekcióval nem mész semmire ezen a piacon! – a nő és a férfi úgy vitázott egymással, mintha Lucy ott sem lenne. Észre sem vették egyikük sem, hogy ő ott van, és csak arra vár, hogy mehessen végre.

-Féltékeny vagy, mert nem neked csináltam az új ruháimat, és nem te mutatod be? – már David is felállt hozzá, hogy szemtől szemben legyenek. Hihetetlen, hogy nem tudnak meglenni békében, legalább akkor, amikor itt van Johny és Lucy is. Őrizzék már meg a hidegvérüket!

-Azokra a rongyokra? Soha nem vennék fel ilyet, ha a világ összes pénzét odaadnák, akkor sem! Különben is, kinek képzeled te magad? A férjem sokkal különb nálad! – hát ezt is megtudta Lucy a beszélgetésükből, már ha használhatja rá ezt a szót. Szóval együtt voltak, gyerek lett belőle, de a nő nem akarta felnevelni, és átpasszolta Davidnek. Ő pedig férjhez ment. Elállt a szava.

-Ebből elég volt!!! Hagyják abba, kérem! Rossz magukat hallgatni! Ahelyett hogy Johnyval törődnének, itt civakodnak egymással? Vegyék már észre jobban magukat! – üvöltötte Lucy, mert már képtelen volt tovább hallgatni őket. Mint két gyerek, úgy veszekedtek egymással. Fel kéne nőni végre! Hiszen ezek szerint mindkettejüknek jól menő állásul van, nem nélkülöznek, és szerencsére Johny sem. Miért nem tudnának kompromisszumot kötni, hogy a gyerek előtt nem rendeznek jelenetet? Olyan nehéz dolog ez? Egyszer kéne csak kipróbálni, és ami utána jön, azért hálásak fognak lenni később. Kevesebb veszekedés, több öröm.

-Mégis kinek képzeli magát, maga toprongyok királynője?  Mi köze magának a fiamhoz? – mordult Lucyra az ismeretlen nő. Hihetetlen mennyi gorombaság szorult az emberekbe. Kezd undorítóvá válni. Főleg, hogy a gyerek anyja elhagyta egy másik férfiért. Hogy tehetett ilyet?

-Elég furán hangzik a te szádból! Mikor megszülted, egyszerűen csak a kezembe adtad, hogy vigyem! És van képed a szádra venni a nevét? – ez sok, ez már tényleg túlzás. Lucy nem bírta tovább ezt az egészet. Semmi köze neki hozzá, mi történt kettejük közt, és nyílt színen mindent kitálalnak egy idegennek, sőt idegeneknek, hiszen Dougra sem tartozik. Annyi szerencse volt, hogy nem hallotta meg, mert el volt foglalva a fiúval.

-Vigyázz, kis David! Ha így folytatod, a végén elintézem, hogy sehol a világon ne kapjál állást, semmilyen körülmények között! Nagyobb hírem van, mint neked valaha is lesz! Puszika! – azzal hátat fordított a nő, és távozott a helyről. Viccesen nézett ki tűsarkú topánkában egy füves területen. Lucy számára élvezet volt nézni, hogy alig bírt menni. Egyszer majdnem el is esett, de inkább visszafojtotta nevetését, nehogy összetűzés legyen a vége. Abszolút nem volt neki szimpatikus, pedig kedves arca van, kétségtelen. Sajnálta Davidet. Fogalma sincs róla, min mehet keresztül, hogy Johnyt egyedül kell nevelnie, még emellett dolgozzon is. Fárasztó és idegtépő lehet. De legalább nyugalom van, persze ha Johny nem kezd el sírni.

-A pokolba veled! – ordította utána a srác, de már nem hallhatta meg. A lány elég kellemetlenül érezte magát. Még sosem vitatkozott ennyire előtte két idegen. Semmi köze sem volt hozzá, mégis kénytelen volt végig hallgatni.

-Doug, mennünk kell. – szólt a férfira Lucy. Nagyon lelombozta őt, abba kellett hagynia a játékot, pedig látszott, hogy mennyire élvezte.

-Lucy, épp most kezdek belejönni. Ennyi kapufát még sosem lőttem. – reagálta Doug.

-Teljesen megfeledkeztem magáról, ne haragudjon! Csak ahányszor megjelenik az exbarátnőm, kiborulok. – rohant oda Lucyhoz David. Hát mindenesetre eléggé magánkívüli állapotba került, mikor megjelent az „exe”. De nem hibáztatja érte, mert amennyit hallott, neki elég volt. A nő csak úgy lepasszolta a gyerekedet a férfinak, ő pedig rá sem hederít. Még csak le sem tagadta.

-Vigye haza Johnyt, mindkettejükre ráfér a pihenés! – elindult vissza a nevelőotthonba, hogy kijusson onnan, de Doug a nyomába eredt. Hát mivel csak vele mászkálhat az épületen belül bárhol, így nem hagyhatta egyedül.

-Most minek kell mennünk? Olyan jót játszottunk, szinte a második gyerekkoromat éltem! – bűzlött az izzadtságtól, ami láthatóvá vált rajta perceken belül. De kedvelte a srácot, sokat segített neki, így azért ő is tartozik neki.

-Kísérj ki, utána visszamehetsz! – bólintott a férfi, és az ajtó után megálltak egymással szemben. – Tudom, hogy semmit nem jelent, és nem sokra mész vele, de… köszönöm, amit értem tettél. Klónozni kéne téged! – nevette el magát Lucy. A srác csupaszív szeretet volt legbelül, és ezt ki is tudja mutatni. Ilyen emberek kellenének a világba. Ezek azok, akik összefoghatnák az emberiséget, és a jó útra terelnék. Akkor nem lenne ennyi gyilkosság, baleset, gonoszság, álnokság. Meg kell tanulniuk nekik élni, egymással hogy kell viselkedni.

-Hogy még több rendőr legyen? Szerintem akkor Doug-irtásba kezdene mindenki. -  humoránál van nagyon, de ez nem baj. A nevetés fél boldogság.

-Dailey. – és Lucy elment. Remélte, hogy Doug értette, mit akart ezzel mondani.

***

Kimi épp hazaért a bátyjától, eléggé feldúlt állapotban. Valahogy már sok volt neki mindenből. Úgy érezte, hogy Rami felsőbbrendűnek érzi magát, kiváltságosnak, és hogy joga van dirigálni neki. Elege volt. Abból is, hogy folyamatosan dolgoznia kell, nincs ideje egy filmet megnézni, egy koncertre elmenni, mindig bájolognia kell a szponzorok előtt.

-Jenny, szivem! Hol vagy? – hatalmas házban lakott. Kész paradicsomnak számított. Két ember szinte leveszik benne. Pedig mindössze két lakója van eme csodás építménynek. Kimi és felesége.

-Rohadt dög, hagyj már! – lelt rá a kertben a finn. Meglepődött nagyon Jenny mondatain, sőt nem is kicsit. Soha nem üvöltözött, és pofozgatta le magáról Ajaxot.

-Miért bántod a kutyát? – lépett ki az ajtón, mire a lány ijedtében megperdült. Látta, hogy férje szintén zaklatott állapotban van, de ő sincsen másképp.

-Tudod jól, hogy gyűlölöm, mikor össze-vissza nyalogat! Undorító!

-Azt csodálom, hogy a lovakét elviseled. De mindegy. Mitől borultál így ki? – Jenny ugyanis imádott lovagolni. A szenvedélye volt, ugyanúgy, mint férjének a vezetés. Az élete. Persze csak a modellkedés mellett. Szerette, ha körülrajongják őt, imádta, hogy mindenki ismeri, és eldicsekedhetett, milyen sikeres férje van. Sokan megkérdőjelezik, hogy szeretik-e egyáltalán egymást, hiszen 3 hónap együttélés után jelentették be, hogy összeházasodnak.

-A lovaknak lelkük van. De ez egy kutya könyörgöm! Daniel legalább megértette ezt. – ez volt Kimi gyenge pontja. Lassan 3 éve házasok, mégis minden egyes nap meg kell hallgatnia, mit csinált jobban a volt pasija. Sose veszekedtek máson, csak ezen. De ahogy elnézzük, jogos a dolog. Ha szereti Jenny Kimit, miért hozza fel folyton a volt pasiját?

-Kérdezhetek valamit? Ha tényleg mindenben jobb, mint én, miért nem mész vissza hozzá? – állt fel dühében Kimi. Kezdte már folytogatni sokszor a téma. Mindig ezen kaptak össze, mindig. Akárhányszor szóba kerül. De nem is Kimi hozza fel, hanem a nő.

-Ne légy nevetséges! – Jenny szinte félvállról kezelte a dolgot. Nem fogta fel, férje miért bántódik meg mindig, ha csak Davidet emlegeti fel. Kimi szerint ez nem természetes, de Jenny szerint igen. Része volt hosszú ideig az életének, majdnem házasság lett belőle. A végén döntöttek úgy, hogy külön mennek. A lány utána hónapokig nem tudta feldolgozni, ami történt.

-De tudod, mit? Ezek után egyes egyedül megyek mindenhova! Nincs szükségem arra, hogy minden egyes alkalommal szinte átaludd az egészet! Áldozatot persze képtelen vagy hozni másokért! – Kimi kiviharzott a kertből, egyenesen a szobájuk felé, bevágta maga mögött az ajtót, és ledobta magát az ágyra. Ajax bejött hozzá a másik bejáraton, ugyanis a szobájuk a kertre nyílt, és éppen nyitva volt.

-Nem szeret, igaz? – simogatta meg az állatot. – Ne is figyelj oda rá! Majd megbékél. Nem hagyom, hogy bárki is kezet emeljen rád, érted, haver? – azzal a kutya odalépkedett a ruhás szekrényéhez, orrával kinyitotta, és kihúzott belőle egy pólót, odavitte gazdájának, majd egy hosszú nadrágot is. – Köszönöm. El fogok menni. Vagy vele, vagy nélküle. – összeszedte magát, felöltözött, és már otthon sem volt.