Rami nem zavartatva magát, helyet foglalt a padon, nem is látva, hogy egy személy már bitorolja az ülőke felét. Arcát kezeibe temette, közben rázogatta fejét.

-A rúgás lehet, túlzás volt. – nem bírta ki Lucy, hogy ne szólaljon meg. Rami akkorát ugrott, hogy öröm volt nézni. Lehet, rossz a lelkiismerete, ha ilyen ijedős.

-Megspórolt volna neki egy potenciavizsgálatot és némi magyarázkodást. De ettől eltekintve, szép volt. – néztek egymásra nevetve már. Lucy most már tényleg sajnálta azt a rúgást, kicsit túl hevesen reagálta le a dolgot. De hát ő ilyen. Amikor az erek kitágulnak a homlokán, mikor mérges, nem gondolkodik, és elveszti az eszét.

-Nézze, lehet, hogy rosszul kezelte le a problémát, de biztos van oka rá. Emiatt nem kéne összeveszniük. A világért sem akarok beleszólni a maguk dolgaiba, de inkább, mint testvéreknek, össze kéne tartaniuk. – Lucy próbálta védeni a kisebbiket, de mindhiába.

-Ezt a hatalmas foltot is ő ejtette magán? – célzott Rami a lány ruháján tátongó szép nagy piros foltra. Kitért a válaszadás alól, nem akart róla beszélni.

-Nem, nem ő volt. Voltak, akik azon nevetnek jót, hogy másokat kigáncsolva tönkre teszik az emberek estéjét. Az enyémet azért tették tönkre, mert ez a mamámé volt. És fogalmam sincs, hogy fogom kiszedni ezt belőle. Ez a ruha sokat jelent nekem. – szegény fiú nyakába akar mindent varrni Rami. A lány szentül hitte, hogy valójában nem ilyen goromba, legbelül biztosan más. Ha valaki így viselkedik, akkor a háttérben valami van. Hogy mi, azt ő nem tudja, de lennie kell. Erre akarja rávilágítani Ramit, hogy próbáljon meg segíteni neki, ha kell.

-Ez csaknem ketchup? – a lány kezén is volt egy kis maradék, Rami az ujjával leszedte, és megkóstolta. Lucy nevetve bólogatott. Nem számított rá, de legalább nincsen most egyedül. Azt sajnálta, hogy Doug nem értette, amit neki mondott Lucy, nem látogatta meg. Reméli, egyszer viszont látja jótevőjét. – Helen az ilyen makacs zsíros szennyeződésre a megoldás, nem a Tomi kristály, és egyéb. Jöjjön! Ezen könnyen segíthetünk. – állt fel felpörögve a srác mellőle. A lány vonakodott az ötlettől. Nem jó, ha idegen házába csak úgy bemegy, ráadásul még vele is mosassa ki a göncét. No, azt már nem. Ennyire nem hülye azért ő sem.

-Ezzel a műsorral felléphetne a Humorfesztiválon is. Jó éjt! – Lucy felállt, és ahogy csak lehetett, távolodott az alaktól. De nem volt könnyű őt ám lerázni.

-Kérem, Lucy, ne csinálja! A barátnőm szívesen segít, addig meg Helen ad magának valami ruhát, és megiszunk hárman egy forró teát. Mi ebben a kivetnivalója? Csak segíteni akarok. Hiszen tartozom magának! – ragadta meg a karját Rami. Végül is tényleg, a tárca miatt mondhatja ezt. De ő sosem szokott senkitől ezért bármi fizetséget elvárni. Rami nem tartozik neki. De tény, hogy anyukája ruhája mindennél fontosabb. Mi lesz, ha egyszer visszajön, és meglátja majd a nagy pecsétnyomokat rajta? Lucy menten elsüllyedne szégyenében. Na, jó, kivételesen elfogadja az ajánlatot. – Kérem! – türelmetlenkedett a srác.

-Rendben van. – Rami elmosolyodott. No, legalább beszélhet vele, ez is haladás. Megtiszteltetés, hiszen az első olyan lány, aki nem esett hasra az öccsétől, hanem inkább tökön rúgta. Ilyet se hallott még. Ezek után a lány lett szíve másik csücske. Nagyon nem szerette testvére feleségét, túlságosan beképzeltnek és karrieristának gondolta őt. Folyton csak magára gondol, és az öcsire nem. Nem érti igazán, miért vette el ezt a nőt. Csak azért, mert szépségkirálynő, és így legalább nem kell szégyenkeznie?

-Itt volnánk. – meg is érkeztek az emlegetett házhoz. – Kicsim, megjöttem, de… - benyitottak, és 2 hatalmas szoba tárult Lucy elé két oldalról, és egy hatalmas felfelé vezető lépcső szemből. Látta már a házat, de belülről még szebb volt, mint kívülről.

-Gyors meccs lehetett. – kukucskált ki egy nő a lépcső alól. Nem volt túl magas, hosszú, természetes szőke hajú, barna szemű hölgy volt, és nem túl kirívó. Szimpatikus volt a lánynak, ahogy Rami is első alkalommal.

-Szerintem a holnapi napilapban olvashatsz is róla, hála Lucynak. – lépett elő Rami háta mögül a lány. Helen nem tudta, ezt mire vélje. Mi köze ennek a lánynak a meccshez és a sajtóhoz?

-Lassú a felfogásom, kénytelen leszel bővebben felvilágosítani. – most a lányra nézett Helen. – Mi még nem ismerjük egymást. Helen Barney vagyok, örvendek. – nyújtotta a kezét.

-Lucy Nicolshon. Elnézést, hogy így magukra török, de… - kezet ráztak, és Lucy magyarázni kezdte volna az esetet, meg hogy kerül ide, Rami olyan szúros pillantást vetett rá, hogy inkább elhallgatott.

-Ugyan már, nem zavarsz. De előbb elmesélnétek, mi a fene történt? Kezdek kíváncsi lenni. – terelte be Helen a nappaliba őket. Lucy nagyon nem akart menni, hiszen csupa maszat, és így menjen be egy ilyen gyöny9rű nagy helyiségbe?

-Igen, de közben ki kéne tisztítani a ruháját. Csupa zsír, és ha beleszárad nem jön ki többet, ahogy a dinnye- és az eperfolt sem. – mutogatott Rami hevesen Lucy öltözékére.

-Ez kemény menet lesz. No gyere velem! – intett a lánynak a házigazda. – Ja, Rami, addig vigyél be innivalót és valami kaját. Meg tegyél fát a tűzre. Kicsit hűvös lett.

-Máris, szívem. – azzal a két hölgy felbaktatott a lépcsőn, és meg sem álltak a fürdőszobáig.

-Vesd le, addig hozok valamit helyette. – magára hagyta a lányt Helen, elment ruhát keresgélni.Lucy addig kibújt belőle, közben volt ideje körülnézegetni. Nagyon nagy volt a mosdó, terjedelmes mély kád, zuhanyzófülke, és minden csak úgy ragyog a tisztaságtól. A mosógép ott volt mögötte. Legalább nem kellett mászkálni érte. Hogy tud egy ekkora házban mindössze két ember meglenni? Ő elveszne benne, az tuti. – Ezt neked is adom, rám szűk sajnos. Gondoltam, rajtad sokkal jobban fest majd. – amint meglátta Lucy a ruhát, eltátotta a száját. Térd fölöttig érő, spagetti pántos, zöldeskék mintás ruha volt. És az anyaga… a lány nem is érezte a kezében, oly könnyű volt.

-Nem adhatsz csak úgy nekem egy ilyen méregdrága, gyönyörű ruhát! Nem fogadhatom el! – nyújtotta vissza a szépséget a tulajdonosának. Helen csak lesett. Azt hitte, örül majd neki, és elfogadja.

-Választhatsz. Vagy Ádámkosztümben mész haza, vagy ebben. – szegény lányt most szépen zsarolják. Végül is Helen kezében van, mert közben már a mosógépben volt a mamája ruhája, ő pedig egy szál melltartóban és bugyiban feszített, két kezével takargatva erényeit. Nem kellett volna, hiszen a fehérneműk direkt erre valók. Ő mégis kellemetlenül érezte magát.

-Ez zsarolás! – húzta magát jobban össze Lucy.

-Az bizony! – a félmeztelen lány kikapta Helen kezéből a ruhát, és gyorsan magára öltötte. – Helyes döntés! Én is így gon… - Helen csak ámult, amikor meglátta Lucyn a ruhát. Mintha csak rá öntötték volna. Sokkal jobban állt neki, mint Helennek valaha is. Sikeresen beletrafált. Kész hercegnő benne. – Gyönyörű vagy benne! – a lány nem hitt a szemének. Annyira más érzés egy ilyen finom darabot viselni. Olyan, mintha ruha sem lenne rajta, annyira könnyű. Amikor meglátta magát a tükörben, visszaszállt az önbizalma magába. Bárcsak minden nap ebben járhatna!

-Ezt nem akarom elhinni! – mindketten a tükörképet bámulták.

-Lányok! Jöttök már? Elmegy a bor ereje! – a háttérből Rami hangját hallották meg mindketten, aki türelmetlenül várta a hölgyeket. Helen jól ismerte, hogy nem bír sokáig egyedül lenni.

-Szerintem menjünk! Nehogy megvárassuk az uraságot! – mosolyogtak össze. Helent nagyon kedvesnek találta Lucy. Pedig valahogy arra számított, hogy féltékenységi jelenetet rendez, hogy a barátja miért hoz haza nőket. De nem. Készségesen fogadta, és segít neki. Megigazították magukat mindketten, ahogy nőkhöz illik, és levonultak. Rami épp fát tett a tűzre, ami egyre hevesebben lobogott, és árasztotta szét a melegét.

-Te aztán tudod, mi illik másokhoz. Csodás fest benne, kedves Lucy! – állt fel a kályha mellől a férfi, és végigmérte a hölgyeket, majd odalépett hozzájuk.

-Ugye? Régi rongy, amúgy is szűk rám, úgyhogy neki adtam. – állt Rami mellé Helen. Együtt bámulták Lucyt, amint láthatóan kivirul ebben a szépségben.

-Helyesen tetted! No, hölgyeim? Egy pohár vörösbor mindenkit felmelegít. – kezébe vette a poharakat, és szétosztotta. – Hármunkra! – koccintottak. Lucy már tudta, hogy nem ellenkezhet velük, így most már szó nélkül elfogadta az italt is. Igaza volt a férfinak. Tényleg kicsit felmelegítette, és elűzte a gyötrő fejfájását, ami a meccs óta gyötörte. Másrészt pedig egy kis alkohollal a gyomorban mindenki oldottabban fog majd beszélgetni.

-Én mindent megtettem, de most már meséljétek el! Mit fogok majd megtudni a holnapi újságokból? – ültek le, és Helen rögtön megadta a beszélgetés alaphangját. Amióta csak megjött a két dalia, furdalta a kíváncsiság a történtekkel kapcsolatban.

-Lucy igénybe vette a felezőt Kimi golyói ügyében. – mind a ketten nevettek, de főleg, hogy szegény Helen még mindig nem értette.

-Mi van??? – értetlenkedett mosolyogva a nő.

-A lényeg, hogy Lucy ágyékon rúgta az öcsémet több ezer ember előtt. Már látom is a lapokat: Kimi bal heréjét eltávolította egy ismeretlen terrorista orvosi segítség nélkül! – a barátnője nagyon nagyot csodálkozott. Ez volt a legutolsó, amit Lucyról el tudott volna képzelni.

-Ez most komoly? Tökön rúgtad a nagy Kimi Raikkönent? Atyaég! Imádlak! – azzal Lucy nyakába borult a nő, ő pedig ezt nem értette. Miért ilyen nagy csoda, hogy egy nő tökön rúg egy férfit a nyilvánosság előtt? Kimi, ezek szerint így hívják, valami nagy ember? Politikus, vagy író, vagy énekes, vagy mi? – Kérlek, meséld el! Minden részletet tudni akarok! Hanyadik másodpercben hány fokos szögben állt a lábad? Hány newton nagyságú erővel találtad el? Mindent! – nem hitte volna, hogy ekkora csodát művelt ezzel.

-Amikor kijöttem a mosdóból… - részletesen elmesélte a történetet, kivéve, hogy ő hogy került oda. Arról inkább nem is kéne szót ejteni. Jobb, ha erről egyikük sem tud. Még a végén kidobják, és örökre meggyűlölik. Elbeszélgették az időt, de szerencsére semelyikükben nem merült fel a kérdés Lucyról. Valahogy kezdett megnyugodni. Jól esett végre újra nevetni, és jó emberek társaságában lenni.

-Ki lehet az ilyenkor? – kopogtak az ajtón. Lassan este 11 felé járt az idő. Nagyon elröpült. És Ramiék pont emiatt képtelenek voltak felfogni, ki zargathatja őket ilyen későn. Ráadásul olyan hevesen veri az ajtót, mintha kergetnék.

-Nyisd ki, kérlek! – szólt Helen a barátjára. Bólintott, lerakta a poharat, és meg sem állt az ajtóig. – Te meg mit keresel itt? – a két lány nem tudta, ki az, ők nyugodtan cseverésztek tovább.

-Te is hiányoztál! Nézd, beszélnünk ke… - vette az irányt a nappali felé, a hölgyek hátranéztek, és Lucy lassan felállt. Amikor meglátta a jövevényt, rádöbbent, hogy itt nincs tovább keresnivalója…