Másnap reggel nagyon korán kidobta az ágy Lucyt. Sosem kelt fel 11-nél előbb, most pedig már 7-kor ébren volt. Lehetséges, hogy annyira kimerítette a tegnapi események tömkelege, hogy ahogy lefeküdt, elnyomta az álom, és beérte a szervezete pár óra pihenéssel. Mindenesetre még fel kellett fognia, mennyi minden történt vele az elmúlt órákban. Most már nem érezte magát biztonságban, mert folyton azon töri a fejét, vajon Helen elmondta-e Ramiéknak a rá bízott titkot. Nem tudja, jól tette-e, hogy kiadta magából ezt az információt. De egyfajta könnyedség is az uralma alá kerítette, mert végre beszélhetett róla. Nem a plüssállataival, hanem egy élő emberi lénnyel. De tök mindegy, hiszen úgysem fog velük többet találkozni. Mindenki mehet a maga útjára, ő pedig az újságoshoz, ahogy eltervezte. No, szedd össze magad, Lucy! Megmosakodott, összepakolt, mert ugye csak egy éjszakát tölthet el egy helyen, és már ment is. A szálló mellett rögtön volt egy újságos, be is tért oda.

-Jó napot! – leemelt pár darabot, mert minden napilapban van álláshirdetés. – Ezeket kérném! – kifizette gyorsan, és megcélozta az első padot. Rögtön az állásokhoz lapozott.

-Hát elég egyoldalú. – szörnyülködött magában, mert mindenhova valami diplomát kérnek, vagy nyelvtudást. Kezdett kétségbeesni, mikor már a 4. lapban is ugyanazok voltak. Építőmérnök, biomérnök, pénzügyi asszisztens stb. Nem fűz túl sok reményt ahhoz, hogy valami állást kerítsen magának. – Na, csak meghallgattak az égiek. Akkor karikázgatunk. – talált 3 olyan álláshirdetést, ami pont megfelelt neki, nem is megerőltető, viszont szórakoztató, és diploma sem kell hozzá. Ezeket most azonnal végig hívja, utána keres valami helyet magának. Reménykedik, hogy az egyikre csak beveszik. Felállt, és máris a közelben egy telefonfülkére lelt. Rögtön bedobott jó sok pénzt, hogy ne kelljen ezzel vacakolnia, és már tárcsázta is az első jelöltet.

-Jó napot! Miben segíthetek? – egy hölgy hangja csengett vissza a kagylóból Lucy fülébe.

-Jó napot! Az állásra jelentkeznék. – vágott bele a lány rögtön a közepébe.

-Sajnálom, az állást épp ebben a percben töltötték be. – és letette a telefont a vonal másik végén beszélő titokzatos hanghordozó.

-Minden jót neked is! – Lucy is lerakta, de kezdett bedühödni. – Hülye baromfi! – a tollával ki is húzta a listából. Hát az első sosem szokott rögtön sikerülni. De nem adja fel. Van másik.

-Tessék, Crystal Klub, jó napot kívánok! – ez valahogy már szimpatikusabb volt. Felvette, bemutatkozott, udvarias, illedelmes. Hát férfi volt az illető, de az udvariasságot nem lehet nemhez kötni.

-Jó napot kívánok! Lucy Nicolshon vagyok, és az álláshirdetésre szeretnék jelentkezni. – vett egy nagy levegőt, és kifújta.

-Kezét csókolom, azonnal kapcsolom az illetékeseket!

-Köszönöm szépen! – itt legalább nem küldték el rögtön az elején a telefonban.

-Tessék, Crystal Klub, miben seíthetek? – na tessék, a jó napot kívánok elmaradt. De sebaj. Ennyit még elnéz Lucy nekik, ha felveszik.

-Jó napot kívánok! Lucy Nicolshon vagyok. Az álláshirdetésre szeretnék jelentkezni. – ugyanazt a bevett nyájas szöveget kell nyomni, ezt nem szerette a leányzó. Bájologni, olyan, mint a képmutatás.

-Maga volt eddig a leggyorsabb. Megoldható lenne, hogy holnap reggel 8-ra bejöjjön a Klubba egy beszélgetésre? – Lucy alig hitt a fülének.

-Természetesen. Ott leszek. Köszönöm.

-Akkor várjuk szeretettel. Viszlát! – ezzel meg is volnánk. Lucy még nem kapta meg az állást, de jók voltak a megérzései. Nagyon kedves volt vele a nő, és rögtön állásinterjú. Ez szuperül hangzott. Hihetetlen, mennyire boldog volt. Furcsa érzés neki, hogy végre a saját lábára állhatott, és ő küzd meg mindenért, amire szüksége van. Érzi, hogy megdolgozik azért, amije van, és ez kellett neki. Bebizonyítja magának, hogy bátor, elszánt, és sosem fogja feladni. No, akkor elindul végre valami szállás után nézni, hogy kicsit csökkenjen a teher a válláról szó szerint. Mi tagadás, 45 percen keresztül gyalogolt, míg felfedezett egy helyet. Nem gondolkodva megtámadta az intézményt sikerrel, mivel volt üres hely. Ily kora reggel nem csoda. Mindenki vagy alszik, vagy keresgél. Ahogy elfoglalta a szobát, ledőlt aludni. Nagyon fáradtnak érezte magát. Főleg, hogy ennyit sétált ekkora csomaggal. Itt volt az ideje számára a pihenésnek. De a nyugtát megzavarta az ajtón hallatszódó hangos kopogás zaja. Nem akarta elhinni, hogy képtelenek békén hagyni, de főleg azt nem, hogy ki keresi őt.

-Hát te hogy találtál meg? – Doug állt vele szemben. Szintén egyenruhában, biztos megint szolgálatban volt. De nem érdekelte, nagyon nagyon örült a látogatásának.

-Elmentem a Daileybe, de ott már nem voltál. Megpillantottalak egy olyan fél órával később, és utánad eredtem. Csak nem aludtál? – a karikás szemei nagyon árulkodtak a fáradtságáról. Ja, meg hogy a pólója össze van gyűrődve.

-Nem, csak éppen gondolkodtam az ébrenlét és az álomvilág között. – a kezével beinvitálta Dougot, de ő nem ment.

-Van kedved sétálni? – hát mondjuk délután 3 órakor már tényleg jól tette, hogy felkelt, illetve, hogy Doug felébresztette. Nem számított rá, azt hitte, hogy nem értette a srác, és sosem fogja többet látni. Nem így történt.

-Az rám fér. – kimentek a közeli kis utcákba, ahol lehet nézelődni kicsinykét. – És mi szél hozott erre? – érdeklődött Lucy.

-Ezt David és Johny küldi neked. Tulajdonképpen most postást játszok, de tudni akartam, minden rendben van-e. – előhúzott az egyenruha egyik zsebéből egy nagyobb méretű borítékot. – Arra kért David, hogy egyedül nézd meg! – látta, hogy Lucy fel akarta bontani, ezért akadályozta meg. Ő be szokta tartani az ígéretét. Lelkiismereti kérdést csinálna abból, ha nem úgy tenne, ahogy mondta. Nagyon lelkiismeretes srác.

-Köszönöm, hogy elhoztad. – egy pár percig néma csendben szelték a kisváros utcáit, míg végül kilyukadtak egy dombosabb területen. Családos emberek járkáltak fel s alá, kisfiúk, kislányok kergetőztek, anyukák és apukák üldögéltek padokon babakocsit ringatva, testvérek ugróköteleztek kispalántákkal. Lucy ezek miatt szerette nagyon Svájcot. Rengeteg meghitt és csodálatos helyei, parkjai és dombocskái vannak, amilyen sehol másutt nincs.

-Sajnálom, de mennem kell. Az ebédszünetem sosem hosszú sajnos. – szólalt meg Doug.

-Rendben, és még egyszer köszönöm.

-Még látjuk egymást! – hangzott el a rendőrsráctól az utolsó mondat. Hát most Lucyn áll, hogy visszamegy-e a szállásra unatkozni, vagy még szív egy kis friss levegőt. Mindenesetre körülnézhet, nincs veszteni valója. Legfeljebb, elfárad, megunja, és szépen visszasétál. De egy ilyen környéket lehetetlen elunni. Nem lehet betelni a gyönyörével, a mámorával, a szenvedéllyel, amit sugall maga körül. A lány letelepedett egy padra, ami mögött egy nagyon öreg, terebélyes lombkoronával rendelkező fa szomorkodott.

-A francba, ez a fejfájás! – hirtelen hasogatni kezdett a lány feje, és Lucy az arcát a kezeibe temette. Körülbelül 20 percen keresztül nem látott, nem hallott a fájdalomtól. Azt sem vette észre, hogy vannak-e körülötte, akik próbálnak segíteni, vagy teljesen magára maradt. Ujjával a halántékát masszírozta, és lassanként elmúlt a kínzó fájdalom. Sajnos néha elő szokott nála fordulni. Még 12 éves korában volt egy autóbalesete, és súlyos agyrázkódást szenvedett. Kibírhatatlanok voltak azok a napok számára, de legalább elmúlt. Kivéve ez a maradvány.

-Az idegeimen táncolsz! Miért nem fogod be csak pár percre a kis szádat! – felkapta a fejét Lucy hirtelen, mert finnül hangoztak ezek a mondatok. Istenem, milyen rég hallotta a saját anyanyelvét. Végre valaki beszéli még. És itt, Svájcban. Ez kész csoda. Oldalra fordult, ahonnan a szöveg jött, és hirtelen meglátta…

-Ez nem lehet igaz! – azt hitte, csak a szeme káprázik. Nem lát jól. Miért botlik mindig beléje? – Nem rázogatni kell a gyereket! – szintén finnül vágott oda valamit, mert már késő volt. Észrevették egymást kölcsönösen. És ő is ugyanúgy meglepődött, mint Lucy.

-Nem kell ehhez diploma, hogy rájöjjek! – Lucy valahol örült, hogy találkozott vele, mert feleleveníthette anyanyelvét. De azért nem repdesett, mert ki nem állhatta a srácot.

-A lányod? – leült a padra kérés nélkül a lány. Nem tudta, miért csinálta, fogalma sincs, miért nem hagyta ott faképnél. Valami azt súgta, hogy neki nem szabad elmennie a helyszínről. De őt legbelül csak a finn nyelv érdekelte.

-Honnan tudod, hogy lány? – hát ez jó kérdés volt. Ugyanis zöld színű volt a ruha rajta, sárga volt a babakocsi, akár fiú is lehetett. Viszont ha az ember a pofijára vet egy pillantást, akkor egyértelmű, hogy a gyengébbik nemet erősíti.

-Fülbevaló? Pedig még nem fejlődtek ki a női nem ékességei rajta. – azt meg kellett hagyni, hogy fülbevalója is volt. Kimi viszont hogy venné észre ezt vaksi szemeivel.

-Én első látásra fiúnak hittem. Ja, és megbocsáss, a pedofilia nem az én szakterületem. – köhögött egyet. Ezzel arra célozva, mikor Lucy megjelent náluk egy kisfiúval a kezében. Hát ez szép, mondhatni.

-Humorodnál vagy, látom. De a kislányt nem nyűgözted le vele eléggé. – ez a legabszurdabb helyzet. Tegnap még ölték egymást, Kimi még meg is fenyegette. Most pedig itt ülnek egy ismeretlen helyen, és a saját anyanyelvükön csevegnek, vagyis inkább már csak vitatkoznak.

-Úgy beszélsz, mint akinek több tucat gyereke lenne, és Jancsi bohóc vicceivel elaltatod őket! Te meg mit üvöltesz már megint? – ripakodott rá a kislányra. Lucy már annyira szánalmasnak vélte Kimi viselkedését, hogy kikapta a kezéből a gyereket.

-A hímegyedek a világteremtés csődjei! – a lány nagyon nyugodt volt. Nem érzett dühöt, kesergést, semmit. Annyira megragadta, hogy újra használhatja a finnt, hogy elfelejtette, milyen volt vele az elmúlt időkben a srác. Ráadásul itt ez a Pöttöm Panna is.

-Nem is tudom, ki tépte le a tilitott gyümölcsöt a fáról a Paradicsomban! – Kimi már szinte magánkívüli állapotban volt, ismét. Idegesítette a lány, de azért marad vele viszonylag visszafogott, hogy hallgattassa el a gyereket. Semmi másért.

-Nem hasonlít ilyenkor Hókusz Pókuszra a meséből? Szerinted? Már csak a haját igazítjuk formára kicsit, és tökéletes. – Lucy immáron a kislányhoz beszélt, aki még mindig sírt, de most már nem üvöltött, mióta a lány karjaiban fészkelődik. A mamája őt mindig énekkel nyugtatta meg. Hátha az segít itt is. Bár Kimi kritizálni fogja, de nem érdekli.

-Mire tanítod a gyereket? Ellenem uszítod? – a dühöngés kellős határán volt, de Lucy csak mosolygott a dolgon, mert egy alig 1-2 éves gyerek aligha érti meg, amiket itt mond neki az ember. Felállt a padról, átkarolva, magához ölelve a leányzót, lepisszegte Kimit.

-…A Whole New World… - Lucy nagyon szerette ezt a dalt. A mamája mesélte neki, hogy mindig erre szundikált el. Ha neki sikerült, Lucynak is fog. Csak éreztetni kell a babával, hogy biztonságban, nyugalomban van. Semmi és senki nem bántja. A lánynak ezt nem volt nehéz átadnia. A kislány 5 perc alatt megnyugodott, és elaludt. A lány odasétált mosolyogva a babakocsihoz, és lassú mozdulatsorokkal lefektette a kocsijába, betakargatta, és még pár pillanatig nézegette, ahogy szuszog.

-Ezt hogy csináltad? – ámuldozott a srác mellette. Ezt a babát még ilyen mélyen aludni sosem látta. Lucynak pedig egy csapásra sikerült megnyugtatnia, és beterelni őt az álmok országába. Sikeresen át is lépte a kaput, ami remélhetőleg egy ideig bezárult mögötte.

-Nem elősegíteni kell az emésztést, mert azzal te húzod a rövidebbet, és hidd el, nem kellemes dolog – boldogsággal töltötte el, hogy elaltatta a kislányt. Egyszerűen felemelő érzés. Pedig még nem is anya, aztán máris elárasztotta a gondolat, hogy hogyan nevelne fel egy ilyen kis pöttömkét.

-Ezt Rami és Helen küldik. Náluk hagytad. – Kimi előhúzott egy zacskót a babakocsi tartójából, és átadta Lucynak. A lánynak nem esett le a dolog. Hogy a fenébe akadt rá? Lehet, hogy Helen elmondta nekik? Ez kész rémálom.

-Öhm… kösz! – nézegette a mamája ruháját. Patyolat tiszta és illatos volt. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – muszáj tudnia. Mert ha Helen ezt a dolgot kiadta, akkor soha többet nem fog megbízni az emberekben. Milyen barom volt, hogy kifecsegte!

-Mert múltkor is itt futottunk össze, mikor Ramival futottunk. – Lucy csak lesett. Ennyire emlékszik, hol és mikor találkoztak? Vagyis inkább csak látták egymást? Ez furcsa, mert tudtával a srác ki nem állhatja a lányt. De… ugyanezen a környéken lenne? Körülnézett gyorsan. Tényleg erre sétált akkor. Hát ez jó, körbe-körbe kering a városon. – És megkérdeztem egy járókelőt, aki ismert téged. Azt mondta, parkokban kell keresni, mert mindig kiülsz egy padra, és csak figyelsz.

-Milyen pletykás egy környék. Nem csodálom, hogy annyi szennylap szerkesztősége itt telepszik meg. Itt mindenki tud mindent. – pedig ő nem is létesített kapcsolatot senkivel. Még csak barátai sem voltak, akkor honnan tudják, ki ő? Biztos az apjától. De akkor már arról fecsegne mindenki, hogy kirakta a szűrét, és ez nem lenne jó móka. Nagy csend lett úrrá rajtuk. Valószínű azért, mert egyikük sem érti, hogy miért beszélgetnek ilyen nyájasan. Tegnap mindketten üvöltöttek, mint akik megőrültek, most meg mintha mi sem történt volna. A kislány is elaludt. Kimi meg csak emiatt volt viszonylag kedves. De hogy utána miért nem szállt vissza eredeti modorába, arra nem jött rá. De ez nem tartott túl sokáig, mert akkor megtörtént az, aminek nem kellett volna…