Okés, ideje mérlegelni. Jó lenne kideríteni, hogy mi az igazság. Anyu és a lányok, na meg persze Kimi szerint szó sincs eljegyzésről, és ne bízzak meg Fernandoban. Ha viszont Fernando tényleg a vőlegényem, akkor hogy eshet neki, hogy így viselkedem vele?? Azt hiszem fordított esetben nekem is iszonyatosan rosszul esne. Kimi és Fernando már első ránézésre is teljesen különbözőek. Tényleg muszáj lesz kiderítenem, hogy mi a helyzet, különben meg fogok őrülni.

-Szia kicsim, na milyenek a képek? –jött be anyu.

-Szia. Jók, csak tudod mit jobban mondva kit hiányolok?

-Apádat, igaz?

-Igen, ő miért nincs rajta egyiken sem?

-Tudod, ez nagyon bonyolult dolog. A lényeg az, hogy az apád és én külön éltünk, ezért nincs rajta egy képen sem.

-Ó, értem…-mielőtt mondhattam volna valamit, megszólalt anyu mobilja. Kiment a folyosóra telefonálni, majd még beugrott elköszönni. A lányok hívták, hogy szeretnének vele megbeszélni valamit, így megint egyedül maradtam. Pedig még szerettem volna néhány dolgot megkérdezni tőle a Kimi-Fernando üggyel kapcsolatban. Úgy érzem magam, mint aki pengeélen táncol vagy mint a kötéltáncosok a cirkuszban. Elég egy rossz mozdulat, és a mélybe zuhan. És én nem akarok a mélybe zuhanni, szóval nem ártana, ha helyesen tudnék dönteni. Hirtelen kopogást hallottam.

-Tessék. –mondtam, s vártam, hogy kit tesztelhetek látogatóm személyében.

-Szia! Jajj, úgy aggódtam érted!! –borult a nyakamba a kismama. Te jó ég, ő meg kicsoda?? Ismét egy ismeretlen arc, egy ismeretlen személy. Vajon benne bízhatok?? Már komolyan azt sem tudom, hogy kiben bízzak.

-Szia. Ne haragudj, de…megmondanád, hogy ki vagy?

-Ó, hát persze. Jessica vagyok, az egyik legjobb barátnőd!

-Sajnálom, tudod…

-Igen, Fernando mondta. Tényleg, szegény annyira kivan. Teljesen kétségbe esett, hogy nem akarsz hozzá menni.

-Én nem nem akarok hozzámenni, csak…

-Vagyis akkor mégis hozzámész? Szuper!! Szegény, hogy meg fog nyugodni ha megtudja…-a szóáradatot Kimi, Viki, Rita és anyu belépése állította meg.

-Te meg mi keresel itt?? –támadt neki rögtön Kimi.

-Csak meglátogattam, és beszélgettünk. Már ez is baj??

-Igen, baj, úgyhogy jobb, ha mész! –ment oda hozzá Rita. Hirtelen kivágódott az ajtó, és Fernando jött be, szuper, mostmár itt van mindenki.

-Szia  nyuszifül!! –fantasztikus, az étlapnak vége, most az állatkert van terítéken.

-Tűnj el innen!! –fordult most Kimi Fernando felé.

-Ugyan srácok, próbáljatok meg lehiggadni –csitította őket anyu, de úgy látszik hasztalan. Én meg csak ültem és figyeltem őket.

-Te mostmár mehetsz, nincs rád szükség –lépett Viki is Rita mellé, így már ketten várták Jessica távozását.

-Rendben, elmegyek, de Halie, ne feledd, Fernando az ideális férj a számodra. –állt fel Jessica majd kiment.

-Kicsim, ne higyj neki, csak ártani akar –jött mellém Kimi.

-Ugyan már, nem bírod elviselni, hogy Halie az én feleségem lesz. Te sosem kapod meg őt, ő már boldog velem.

-ELÉG VOLT!!!!!!!!!!!!!!!!! ELEGEM VAN BELŐLETEK!!! KÖNYÖRGÖM CSAK EGY KICSIT HAGYJATOK MÁR BÉKÉN!!!! –ordítottam el magam. Nem tudom, hogy tört ez most ki belőlem, de nagyon kellett.

-Na de kis bőgő majmócám! –próbált volna meg Fernando átölelni, de ellöktem.

-ELEGEM VAN ÉRTED?? MUSZÁJ NEKED A FÖLDÖN LÉTEZŐ ÖSSZES KAJA ÉS ÁLLAT NEVÉT RÁMERŐLTETNI??

-Jajj, drága csokis pilótakekszem, most miért vagy ilyen?? –ez nem igaz!! Ilyen nincs!! Ennek tényleg nincs agya vagy ott hordja ahol gondolom??? Áááá, egyszerűen az agyamra megy. Megfogtam a párnát és hozzávágtam.

-KIFELÉ!!! –mindenki tök furcsán nézett rám, de nem érdekel, csendet akarok, így nem lehet gondolkodni. –MENJETEK MÁR!!! –néztem rájuk könnyes szemekkel. Hála anyu vette a lapot, és kituszkolt mindenkit. Esküszöm, ha még tovább veszekedtek volna, én tuti az idegosztályon kötök ki. Azt hiszem, ideje meglépnem innen, és keresek egy nyugis helyet. Sírva összepakoltam a cuccom, majd átöltöztem, és kiléptem a folyosóra.

-Maga meg mit művel?? –förmedt rám Dr. Brown.

-Köszönöm, amit értem tett, de én mostmár elmegyek innen.

-De nem mehet el, még néhány napig szeretném megfigyelni önt.

-Saját felelőségemre távozok. Mutassa meg, hogy mit kell aláírnom, és már itt sem vagyok –mondtam szipogva.

-Biztos abban, hogy ezt akarja? Ráadásul ilyen állapotban?

-Igen, biztos.

-Rendben, akkor jöjjön. –követtem őt a kis rendelőjébe. Előkereste a papírjaimat, én addig megpróbáltam egy kicsit összeszedni magam. Aláírtam ahol kellett, s közben megnéztem a címem. Te jó ég, még erre sem emlékszem!! Még jobban elfogott a sírás, de igyekeztem uralkodni magamon. A doktor még adott egy-két receptet, hogy legyen mit bevennem szédülés vagy fejfájás ellen. Kimentem a kórház elé, majd fogtam egy taxit, és bemondtam a címem. Miután sikerült felmásznom az emeletre, ami meglehetősen nehéz volt, mert nagyon fájt a fejem, és még szédültem is, bevetettem magam az ágyamba és csak bőgtem. Bántott minden: a veszekedés, maga a nem emlékezés, az, hogy mindenki mást mond, és nekem fogalmam sincs, hogy kinek higgyek. De nem, össze kell szedjem magam!! A doktor szerint is időt kell adni magamnak. Ekkor hirtelen nagyot fékeztek az utcán, s erről eszembe jutott valami. A földön fekszem, és Kimi hajol fölém. Megkérdezi, hogy jól vagyok-e, majd a karjába vesz, és az autójába rak. Huh, ez most szuper, de nem sokat segített. Vajon ez az a baleset ami most történt?? De várjunk csak, most a kórházban ébredtem, huh, akkor ez nem az. Vagyis volt már máskor is balesetem. Óóó. Na, ez most már abszolút megnyugtató. Hogy lehetek ilyen béna?? Mi ez az ordibálás?? Csak nem?? Máris megtaláltak volna? Na mondjuk nem nagy kunszt a lakásomon keresni. De nem, ez nem az ő hangjuk. Hanem….valaki másé. Azt hiszem kinézek. Kinyitottam egy kicsit az ajtót, és kidugtam a fejem.

-Á, előkerültél végre?? –kezdett el hozzám beszélni a nő- És hol marad a sofőrőd??

-Tessék?? –hirtelen megjelent előttem egy kép. Kimi hozott haza a kocsijával, majd elbúcsúztunk. Aztán bevillant egy másik is, amikor Fernando hozott haza.

-Ugyan már, azért ne nézz hülyének. Szédíted itt a pasikat, aztán meg csodálkozol, hogy két szék közül a földre estél. De tudod mit? Megérdemelted.

-Na ide figyeljen! Nekem már csak arra volt ma szükségem, hogy maga ossza itt nekem az észt. Különben is azt sem tudom, hogy ki maga!!

-Mi az, hogy nem tudod?? Mrs. Roberts vagyok.

-Szuper, akkor most már haza is mehet, engem pedig hagyjon békén.

-Hogy lehetsz ilyen szívtelen perszóna???!!! –azzal fogta magát és hazabattyogott. Komolyan mondom sosem lesz békém. Bementem a lakásba, és megpróbáltam a rendrakással egy kicsit húzni az időt. Nem akartam most a döntésen rágódni. A megcsörrenő telefonom a frászt hozta rám. Nem igazán akartam felvenni, de mivel már régóta csörög, nincs más választásom.

-Mondd, te eszednél vagy??? Mi az, hogy csak úgy kisétálsz a kórházból?? –hallottam anyu hangját a vonalban.

-Csak nyugalmat akartam. –válaszoltam röviden.

-Most hol vagy?? Azonnal oda megyek, és…

-Nem kell. –szakítottam félbe- szeretnék egyedül lenni, és úgysem engedek be senkit. Ne aggódj, nem lesz semmi bajom.

-Mégis, hogy a jó égbe ne aggódnék?? –jujj, nagyon ideges.

-Tényleg minden rendben van, de ha nem fogom jól érezni magam, akkor szólok. Rendben? –próbáltam kompromisszumot  keresni.

-Nyugodtabb lennék, ha vagy a kórházban vagy itt nálam lennél.

-Anyu, kérlek ne tedd ezt velem! Szeretném kideríteni, hogy mi hogy volt, de ehhez egyedül kell lennem. Kérlek értsd meg, ez nagyon fontos nekem. Ezen áll vagy bukik minden, és jelen esetben nagyon nem szeretnék bukni. Csak szeretnék boldog lenni a megfelelő emberrel.

-Hát…jól van, de minden nap fel kell hívnod, hogy megnyugtass, hogy jól vagy, érted? Ha nem, akkor rögtön érted megyek, és mész vissza a kórházba, megértetted? Ez nem játék. Az életedről van szó, meg is halhattál volna.

-Igen, ez nem játék, ezen múlik, hogy boldog leszek vagy sem. Ha ez kell ahhoz, hogy megnyugodj, akkor legyen, hívni foglak.

-De ne feledd, egy mulasztás és kórház.

-Rendben, és köszönöm, imádlak. –azzal letettem a telefont, és lehuppantam a kanapéra. Szegénykém, tuti jól megijedt, hogy leléptem. Nem akartam én bajt, csak nyugit. De úgy látszik erről le kell mondanom, újra csörög a teló.

-Halo.

-Szia hugi, te aztán nem vagy semmi. –röhögött Alex. – csak úgy simán leléptél a kórházból?

-Hát, muszáj volt, ha nem akartam zárt osztályon végezni.

-Viszont Kimi fogja zárt osztályon végezni, ugyanis a repülőről felhívott, mert anyu felhívta, mert azt hitte, hogy hozzá mentél, aztán mostmár tiszta ideg, hogy hol vagy.

-Akkor mond meg légyszi neki, hogy minden a legnagyobb rendben, és hogy szeretnék egy kis nyugalmat!!! Sok sikert a futamra, szia. –azzal bontottam a vonalat. Komolyan a futótűz hozzájuk képest lajhár. Úgy látszik ebben a családban nem lehet felszívódni. Tettem-vettem a  nap hátralévő részében, csak hogy ne kelljen gondolkodni. Hogy hogyan fogom az emlékeim nélkül kideríteni a dolgokat azt még nem tudom. De majd csak kitalálok valamit. Elsőként azt, hogy elmegyek egyet sétálni. Csak még beveszek egy fájdalomcsillapítót, különben szétrobban a fejem. A friss levegőn szinte újjá születtem. Egész délután csak sétáltam, este felé pedig kimentem a kikötőbe. A fények gyönyörűek voltak, és a kivilágított hajók…egyszerűen mesés. Milyen jó lehet egyszer egy ilyenen vacsorázni?! Vacsora!!! A hajó!! De kivel??? Basszus, nem látom az arcát! Háttal állok neki! Ez nem lehet igaz, végre jönnek az emlékek, erre tessék. Áááááá, elegem van!!

-Kisasszony, jól van?? –szólított meg egy férfi.

-Ö….igen…minden rendben. –tértem vissza az emlékvilágból.

-Biztos?? Nagyon sápadt.

-Igen, már megyek is –azzal sarkon fordultam, és magam mögött hagytam a kikötőt, s talán az emlékeimet is.