A kikötőbeli emlékek még másnap reggel sem hagytak nyugodni, de tudom, hogy ha az ember túlságosan hamar akar elérni valamit, az vagy nem sikerül vagy nem úgy, ahogy azt szeretné. Márpedig én egyre jobban szeretnék emlékezni. Kezdek egyre jobban kétségbe esni, hiszen mi van, ha soha nem jönnek vissza az emlékek? Mi lesz, ha a múltam csak egy sötét folt marad? Akkor fogalmam sincs, hogy mit csináljak, hiszen akkor már semmi nem lesz a régi, na nem mintha most az lenne. Én csak szeretném visszakapni az életem, az emlékeimet, a múltamat. Valami láthatatlan erő azonban mintha Kimihez húzna, de…kétségeim is vannak, hiszen Fernando nem lehet annyira aljas, hogy ilyet kitaláljon. Viszont azon is el kell gondolkodnom, hogy mindenki mást mond, mindenki másra adja le a voksát, én meg már azt sem tudom, hogy mit akarok. Minden esetre jól jönne egy kisebbfajta csoda, vagy valami, ami segítene. Na de erről ennyit, elég a kesergésből, különben semmi nem lesz a mai napból. Jajj, még anyut is fel kell hívnom, különben még egy mentőt talál ideküldeni.

-Szia anya, csak szólni akarok, hogy jól vagyok.

-Szia, ennek nagyon örülök. Biztos, hogy nincs szükséged semmire?

-De, egyedüllétre.

-Jajj, ezt már megbeszéltük. Hallom, hogy Alex is felhívott.

-Igen, beszéltem vele is. Minden okés, ne aggódjatok.

-Jól van. És tegnap mit csináltál? Hogy aludtál?

-Csak pakolásztam egy kicsit –a kikötőről valahogy nem volt kedvem beszélni- aludni pedig jól aludtam, köszönöm.

-Rendben, akkor mostmár hagylak pihenni. Szia.

-Köszi, szia.

Azt hiszem, hogy ma is elmegyek sétálni. Hátha megint visszajön egy-két emlék. Bevallom egyrészről jó lenne, másrészről nem. Felkaptam a dzsekim, és elindultam a sétámra. A park felé vettem az irányt, majd a parkban leültem egy padra. A madarak csicseregtek, a párok meg kéz a kézben sétálgattak. Furi érzés így látni az embereket, még sosem figyeltem meg így őket. Szinte megszűnt körülöttük a világ, csak egymásra figyeltek. Az egyik pár a mellettem ülő padon éppen arról beszélgettek, hogy elköltöznek Franciaországba. Irigylem őket, milyen jó nekik, hogy simán költözhetnek. Talán nekem is ez lenne a megoldás. Mindent magam mögött hagyni, elmenni innen, és vissza sem jönni. Túl sok már ez nekem. A baleset, Kimi, Fernando, és ha nem jönnek vissza az emlékek, akkor…de tulajdonképpen miért is ne tehetném meg?? Nincs se férjem, se gyerekem, jelenleg munkám sem. Tulajdonképpen nincs semmi, ami itt tartana. Jó anyu, meg Alex, de Apple is elutazott, és azt is kibírták, akkor azt is kibírják, ha én elutazom, jobban mondva egy kicsit felszívódom. Szigorúan tilos lesz nekik akár Kiminek, akár Fernandonak beszélniük arról, hogy hol vagyok. Így mindenkinek jobb lesz. Az ötlettől vezérelve betértem egy könyvesboltba, és vettem néhány könyvet, majd amint hazaértem, elkezdtem olvasni őket. Monaco egyszerűen lenyűgözött. A neten utánanéztem, hogy milyen eladó házak jobban mondva lakások vannak arra.  Mondjuk még bérlés is szóba jöhet. Találtam is 3-at, ami jól néz ki belülről, ezek Monte-Carlo-ban vannak. Az mondjuk jó, mert legalább kamatoztathatnám a tudásom például az egyik szállodában. Várjunk csak, ez a név olyan ismerős…álltam meg az egyik lakás tulajdonosának nevénél, huh, de honnan??? Gondolkodj Halie, gyerünk. Nem igaz, hogy nem ugrik be, most minimum a falra tudnék mászni. Hívjam fel anyut? De akkor tuti frászt kap, hogy el akarok menni, és riasztja Alexet, ő meg rögtön Kimit. Hirtelen megcsörrent a telefonom, így nem volt lehetőségem, hogy tovább gondolkodjak.

-Szia Hugi, mizu? –hallottam Alex hangját.

-Szia, semmi, és nálad?

-Dolgozunk ezerrel, mondjuk szegény Kimit úgy tízpercenként szólongatják, hogy tud-e koncentrálni, egész nap rólad beszél.

-Szegény…-szomorodtam el. Na tessék, miattam még a munkája sem megy, tényleg jobb, ha nem találkozunk többet. Monte-Carloban úgyis nagy a nyüzsi, nem fog megtalálni. – Alex, nem ismerős neked Jacques Blondau neve??

-Huh, várj csak, valahonnan dereng…mindjárt beugrik. Hát persze, anyu egyik volt munkatársa. Összejártunk régebben, tudod, nekik vannak az iker fiai.

-Hm, lehet, nem emlékszem –már megint ezek a hülye emlékek.

-De miért kérdezed??

-Csak úgy. –vágtam rá gyorsan, és próbáltam meg terelni a témát- Fernando nem érdeklődik felőlem?

-Nem, de nem terelj! Pontosan tudom, hogy ilyenkor forgatsz valamit a fejedben.

-Kiadó a lakásuk Monte-Carloban.

-HOGY MICSODA??? Te meg vagy huzatva????

-Valami baj van? –hallottam Kimi hangját a háttérből. Tehát ő is ott van.

-Nem, nem vagyok meghuzatva, csak…böngésztem a neten.

-Ja, én meg a Dalai Láma vagyok.

-Biztos szép lehetsz, de most leteszem.

-Meg ne próbáld! –hallottam Alex hangján, hogy nagyon ideges lett. – Hallod??

-Itt vagyok. Nézd, próbálj megérteni. Nem bírom már ezt a nyüzsgést.

-Nyüzsgést??? Szerinted ott mi van?? Siralomház?? Komolyan, eldobom tőled az agyam.

-Alex, mi a baj?? –hallottam ismét Kimi hangját.

-Csak megőrült a hugom –válaszolta neki. –Figyelj –mondta ezt mostmár nekem- ha hazamentem, akkor mindent megbeszélünk. Jó?? Addig ne csinálj semmit, értetted??

-Kérlek ne szólj anyunak, szia. –azzal bontottam a vonalat, s már tárcsáztam is Jacques Blondau számát.

-Hallo –szólt bele Jacques.

-Jó napot, Halie McCarthy vagyok, emlékszik még rám?

-Halie, hát persze!! Hogy vagytok? 

-Köszönjük, jól vagyunk.

-És minek köszönhetem a hívásod?

-A neten láttam egy kiadó lakást Monte-Carloban, és a név alapján azt hiszem, hogy az öné.

-Igen, az enyém. Szeretnéd kivenni?

-Igen, ha lehetséges.

-Nézd, semmi akadálya. Mikor tudnál átugrani megnézni?

-Nem szükséges megnéznem, inkább költözni szeretnék minél hamarabb.

-Rendben. Nézd, nekem teljesen mindegy, mikor jössz, felőlem akár már holnap is jöhetsz, itthon vagyok, és be tudsz rendezkedni is.

-Az nagyon jó lenne, a holnap nem jó, de mondjuk 2 nap múlva megfelelne.

-Megbeszéltük. Azért majd telefonálj mielőtt indulsz.

-Természetesen, köszönöm, és további szép napot.

-Nagyon szivesen, neked is, szia.

Hát ez letudva. Villámgyorsasággal kezdtem el összecsomagolni. Bekapcsoltam a tv-t, hogy szóljon valami mellettem, és hát persze, hogy éppen az időmérő volt. Szuper. Na mindegy, rendületlenül pakoltam tovább, Kimi pedig rendületlenül csúszkált, hát ez nem az ő napja, az biztos. Áá, minden bőröndömet sikerült telerakni ruhákkal, de tulajdonképpen most még nem is kell más. Ja de, néhány piperecucc. Végül is ennyi erővel akár ma is indulhattam volna. Szegény Kimi, csak a 8. lett, Fernando persze az élről rajtolhat. De nem, ki kell őket vernem a fejemből, nem fogok velük foglalkozni. Ki is kapcsoltam a tv-t, és inkább csináltam magamnak vacsit. Miközben falatoztam, megszólalt a telefonom.

-Hallo.

-Ron Dennis vagyok. –jézus, hát ő meg mit akar??

-Mit tehetek önért? –kérdeztem félve.

-Elég sokat tehetsz, de nem értem, hanem Kimiért. Vagy menj hozzá feleségül vagy végleg hagyd el és ne játszadozz vele többet. Remélem érthető voltam.

-De én nem játszadozom vele.

-Akkor mégis minek nevezed azt amit művelsz? Vagy nem láttad, hogy mit művelt ma a pályán? Még jó, hogy a 8. hely meglett. Egy fűnyíró nincs annyit a füvön, mint amennyit ő volt ma. Amikor pedig megkérdeztem, hogy mégis minek köszönhetem ezt a kirobbanó formát, akkor csak a nevedet tudta kinyögni.

-Nézze, nem sokáig lesz miattam gondban, és igazán sajnálom a mai napot is. Remélem a holnapi jobb lesz.

-Hát én is nagyon ajánlom neki. További kellemes napot.

-Magának is.

Hát ez kezd egyre jobban egy tragikomédiához hasonlítani, vagy éppen melodrámához? Na mindegy, az tuti, hogy ez nem az erősségem. De Mr. Tökéletes megnyugodhat, nem fogom többé Kimit zavarni. És talán az lesz a legjobb, ha még ma elutazom. Felhívom a repteret, és megérdeklődöm, hogy mikor indul a legközelebbi gép. Fogtam is a telefont, és tárcsáztam. Miután lefolytattam rövidnek cseppet sem mondható beszélgetésemet a jegykezelővel, már egy másodosztályra szóló jeggyel voltam gazdagabb az este 5 órai járatra. Gyorsan felhívtam Jacques-ot is, hogy tudjon az érkezésemről, majd Vikitől és Ritától búcsúztam el. Szegények teljesen ledöbbentek, de végül megértették, hogy miért akarok elmenni. Egyébként is, eljöhetnek meglátogatni, és én is eljöhetek, nem leszek olyan messze. Azért nekik is elmondtam, hogy Kimi és Fernando semmiféleképpen nem tudhatja meg, hogy hol fogok lakni. Megígérték, hogy hallgatni fognak. Huh, most anyu következik. Ő már keményebb dió lesz, mint a lányok. De…tőle személyesen kellene elköszönnöm. Hát ez még megér egy misét az fix. Fogtam magam, és elindultam, remélve, hogy megérti a döntésem. Mire odaértem, már minden bátorságom elszállt.

-Szia, gyere be –nyitott anyu ajtót, de én csak álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. De végül bementem. –Csak nincs valami baj? Olyan sápadt vagy.

-Nem, nincs, de…leülnél kérlek?

-Jézusom, a frászt hozod rám.

-Nincs semmi baj, csak….elköltözöm…

-Egy kis levegőváltozás? Az jót fog tenni, majd szólj, hogy mikor akarsz pakolni, és segítek.

-…Monte-Carloba.

-HOVA????

-Monte-Carloba. –ismételtem meg. –nem lesz semmi baj, Jacques lakása kiadó, és azt veszem ki, már beszéltem vele, és össze is pakoltam, ma indulok –hadartam el mindent.

-Már ma??? De miért éppen oda?? –nézett rám kérdőn.

-Változást akarok, és …. Kiminek….mindegy, jobb ez így mindenkinek.

-Ki beszélte tele a fejed?? –nézett anyu most mérgesen.

-Senki, magamért akarok változtatni. Úgyhogy légy jó, és nagyon vigyázz magadra, rendben?

-Ha azt hiszed, hogy most örülök, akkor nagyon tévedsz, de te vigyázz nagyon magadra, rendben? És azonnal hívj fel, amikor megérkeztél. Nagyon szeretlek –ölelt meg.

-Én is nagyon szeretlek. Szia. –miután elengedett, sietve távoztam, nem akartam, hogy sírni lásson. És meggondolni sem akarom magam. Ha már elhatároztam valamit, akkor megpróbálom végigcsinálni. Ha belepusztulok akkor is. Hazamentem, és rendeltem egy taxit. Összekészítettem a cuccaimat, a taxis pedig volt olyan kedves, hogy feljött, és segített mindent levinni. A kocsiban még egy utolsó pillantást vetettem a városra. Ahova talán oly sok emlék köt –amik közül jó ha egy vagy kettő rémlik. A reptéren „becsekkoltam” majd vártam a felszállást. Remélem az új élet több jót tartogat számomra, mint a régi.