Sziasztok! A nevem Gina. 25 éves vagyok, és egy kis lakás bérelek London szívében. Ma kezdek az új munkahelyemen, egy kicsit izgatott vagyok, pedig nem kellene. A főnököm rendes fickónak néz ki, a neve: Ron Dennis. Igen, gondolom rájöttetek, hogy a McLaren Mercedes forma 1-es csapatnál fogok dolgozni. Az előzetes egyeztetések után a logisztikai menedzser asszisztense leszek. Felvettem egy kényelmes farmert és egy toppot, majd felkaptam a táskám, és bepattantam a Smartomba. Hát igen, kicsi kocsi, de én imádom. Negyed óra múlva, már a McLaren központjának kapuját léptem át, és a lift felé tartottam.

-Kérlek tartsátok! –szóltam oda a két pasinak akik már odabent álltak. Az a két pasi egyébként pont Kimi Räikkönen és Juan Pablo Montoya. Na de mindegy, nem érdekel. –Köszi –mondtam nekik, miközben beléptem, de úgy látszik nagyon bele vannak merülve a beszélgetésbe, nem is reagáltak semmit, így megálltam a lift egyik sarkában, és figyeltem őket. Csak a  kocsiról beszéltek, másról nem is. Végre felértünk a 2. emeletre, s vehettem az irányt Ron irodája felé. A 2 pilóta is oda ment, de Kimi majdnem rámcsukta az ajtót, még szerencse, hogy jók a relfexeim.

-Bocs, nem akartam –kért röviden-tömören bocsánatot.

-Semmi baj. Elnézést Ron, nem zavarok?

-Nem, dehogy, gyere be, legalább megismered a két pilótámat. –hm, már elég infót olvastam róluk, de nem baj. –Ő itt Kimi Räikkönen, ő pedig Juan Pablo Montoya.

-Gina Armando –nyújtottam a kezem, majd kezet fogtam mindkettőjükkel. –Akkor én nem is szeretnék zavarni tovább, megkeresem a közvetlen főnököm.

-Az első emeleten van az irodája.

-Rendben, köszönöm, akkor viszlát, még úgyis összefutunk.

-Viszlát –hallatszott egyszerre a válasz. A folyosóra kilépve úgy döntöttem, hogy megnézem kiknek az irodái vannak még itt, s majd csak után megyek le a „főnökhöz”. Éppen nézelődtem, amikor megcsörrent a telefonom.

-Szia, na hogy haladsz? –kérdezte Jamie.

-Szia, jól, éppen az irodákat tanulmányozom, de kérlek ne zavarj, mert így nem fogok semmire sem jutni, és különben is, nincs sok időm.

-Jól van na, le ne harapd a fejem, csak érdeklődöm, hogy simán sikerült bekerülnöd vagy nem.

-Ne haragudj, igen, csak egy kicsit ideges vagyok. Majd még beszélünk, szia. –szuper, pont rosszkor hívott, de nem baj, folytattam a felderítő utam, és az ajtókon szereplő neveket gyorsan leírtam egy noteszbe, hogy máskor tudjam. A lifttel gyorsan sikerült lejutnom az elsőre, és megtalálnom a főnököm. Bekopogtam, s az igen után be is mentem.

-Jó napot, Gina Armando vagyok, az új asszisztense.

-Jó napot! A nevem David Jhonson. Van már egyenruhája? –kérdezte mogorván.

-Nem, még nincs.

-Akkor menjen le Vince-hez, E folyosó, 35-ös ajtó, és kérjen tőle egyet. A futamokon azt kell viselnie. Itt a központba abban flangál amiben akar. 

-Értem.

-Nos, akkor mire vár még? Menjen a ruhájáért.

-Semmire, megyek. –azzal kiléptem ismét a folyosóra. Hogy ez mekkora egy felfuvalkodott hólyag!!! Itt a központban abban flangál amiben akar. Mi vagyok én?? Én nem szoktam csak úgy flangálni! Áá, ilyen nincs, pont egy ilyen pasinak kell dolgoznom. A lift éppen kinyílt, és beszálltam, de ki volt megint ott? Hát igen, Kimi, de most egyedül. Nekidűltem a lift falának, és próbáltam megnyugtatni magam. Az nem lehet, hogy egy ilyen paraszt miatt ne tudjam megcsinálni amire felkértek. Abból nem eszik. Majd valahogy tűrök. Kimi szótlanul méregetett majd megszólalt:

-Minden rendben?

-Aham, minden.

-Nem vagy valami bőbeszédű.

-Nem igazán szoktam idegenekkel beszélgetni.

-Pedig nem sokáig leszünk idegenek… –mosolyodott el, de én csak komolyan néztem rá továbbra is.  -…a futamok alkalmával együtt kell dolgoznunk, és akkor úgyis jobban megismerjük egymást.

-Talán…-nyílt a liftajtó, s már ott is hagytam, egyenesen az „E” folyosó felé vettem az irányt. Bekopogtam, s egy alacsony férfi fogadott.

-Jó napot, Gina vagyok, David Jhonson új asszisztense.

-Jöjjön csak be, a ruhájáért jött igaz?

-Igen, azért.

-Kér egy kávét, addig előkeresem, mert Ron már leadta a méreteit. –na, ez a pasi mindjárt normálisabb!

-Nem köszönöm.

-Megadná a kártyája számát? Mert le kell könyvelnem, hogy kik visznek ki ruhát.

-Persze, itt van a táskámban. –azzal keresgélni kezdtem, ááá, a fenébe, a táskámban maradt a pisztolyom! Ez nem igaz!!

-Valami baj van?

-Nem, csak egy kicsit kupi van a táskámban, tudja hogy van ez, mi nők túl sok mindent zsúfolunk bele kis táskákba.

-Igen, ismerős helyzet, a feleségem is ilyen. Na itt is van a ruha, azért bújjon bele, biztos ami biztos. Ott a próbafülke.

-Köszönöm. –azzal bevonultam és vetkőzni kezdtem. Wow, nem is olyan rossz ez az „egyencucc”. –Na, hogy festek? –léptem ki az öltözőből mosolyogva, de egy nem várt emberke is ott volt, igen, ismét Kimi.

-Pompásan áll!! –örvendezett Vince.

-Akkor vissza is öltözöm. –mentem be morcosan az öltözőbe. De mi a fene ütött belém, miért zavar, hogy állandóan belé botlok?? Korábban semmi bajom nem volt az ilyen helyzetekkel!! Ahelyett, hogy tovább gondolkodtam volna, inkább gyorsan felöltöztem, és visszamentem hozzájuk. –Nos, én akkor megyek is, David már biztosan vár.

-Rendben, és csak sok türelmet tudok ajánlani hozzá –mosolygott egyetértően Vince.

-Köszönöm, remélem lesz. Akkor viszlát –azzal magukra hagytam őket, és igyekeztem vissza David irodájába.

-Mi tartott ennyi ideig?? –förmedt rám amint beléptem az ajtón.

-Elnézést, csak fel kellett próbálnom, hogy megfelelő méretű-e vagy sem –válaszoltam nyugalmat erőltetve.

-Jól van, üljön le oda, és nézze át azokat a papírokat. Nézze meg, hogy minden el van-e intézve, hívja fel a megadott légitársaságot, hogy minden rendben van-e, valamint hívja fel a hotelt és foglalja le a szobákat. Minden ott van, aztán nekem nehogy elszúrjon valamit! Semmi kedvem a hülyeségeit rendbe hozni –komolyan, ezt le se lehetne lőni, úgy mondja, mint akit felhúztak, de nem baj Gina, nyugi. Volt ennél már rosszabb is. Mire észbe kaptam, már egyedül voltam, szemben a tenyérnyi kis íróasztalommal, és az óriási papírhalmazzal. Na akkor hajrá, talán kezdjük a szállodával. Megnéztem, hogy hány főre kell szobát foglalnom, és már tárcsáztam is. Pár perc múlva elégedetten tettem le a telefont, hiszen sikerült elintéznem a szállást. Okés, most jöhet a légitársaság. Miután azzal is sikeresen végeztem, eljött az idő, hogy szembenézzek az előttem tornyosuló papírokkal. Beletelt másfél órába, mire mindent sikerült úgy átnéznem, hogy még értsek is belőle valamit. David pedig még vissza sem jött, így van egy kis nyugtom J. Úgy döntöttem, hogy megyek, és bekapok valamit. Amikor bejöttem, láttam, hogy van saját büféje a McLarennek. Nem volt nehéz megtalálni, hiszen a bejárattal szemben volt. Egy csaj volt a büfében, na remélem vele már nem kell hadakoznom.

-Szia, mit kérsz? –mosolygott rám ….Marie, még jó, hogy vannak ilyen kis névkártyák.

-Szia, egy meleg szendvicset kérek és szívesen meginnék egy teát.

-Máris viszem, addig ülj le.

-Köszi. –leültem, s alig kellett várnom egy keveset, Marie máris feltűnt a melegszenyával és a teámmal. Hm…ez isteni!!! Eddig ez a legfinomabb!!! Éppen a harmadik vagy a negyedik falatnál tarthattam, amikor hirtelen valaki megszólalt mögöttem:

-Maga meg mi a fenét csinál itt?? A papírokkal kellene törődnie, nem itt enni!! –hát igen, a jó öreg David. Ezt nem hiszem el!! Hogy itt az embernek egy perc nyugta sem legyen!!! Ráadásul Ron és Juan Pablo éppen most jönnek ki a liftből, ezt a cikit!

-Nézze, nagyon éhes voltam, a munka pedig…

-A munka pedig várhat igaz?? Komolyan, megmondtam Ronnak, hogy nem jó ötlet egy zöldfülűt felvenni, de nem, ő ragaszkodott magához, de valamit jól jegyezzen meg! Én nem felelek azért, ha maga elszúr valamit!! Ezt vegye tudomásul!!

-Azt meg maga vegye tudomásul, hogy a munka amit rám bízott el van végezve! És ha még egyszer ilyen hangon mer velem beszélni, esküszöm, hogy nem állok jót magamért. –azzal fogtam magam, és visszamentem az irodába, magára hagyva a dühöngő főnökömet.