Nagyon nem volt kedvem semmihez. Ez a Scott-Fabiana dolog eléggé lehangolt. Erre pedig csak egy terápia van: zene, zene és zene. Még szerencse, hogy van a szobámban hifi, mert az mp3 lejátszómhoz most nincs kedvem. Előkerestem egy Melendi CD-t, és már szólt jó hangosan a zene. Néhány perc múlva kopogást, illetve inkább dörömbölést hallottam.

-Nem tudnál halkabban zenét hallgatni?? –állt az ajtóban Fernando, mondanom sem kell, egy szál törülközőben. Majdnem elnevettem magam. –Most meg mi olyan vicces?? –hupszi, úgy látom észrevette.

-Semmi. Ha nem szereted a zenét, akkor halkítok rajta. –annyira nem is volt hangos. Vagy mégis? Nem baj, bementem, és lejjebb halkítottam. –Így jó? –fordultam vissza, de beleütköztem Fernandoba.

-Tökéletes. –karolt át.

-A zenére értettem, és örülnék, ha elengednél. –néztem rá dühösen.

-Csak nem zavar a közelségem?

-De, történetesen zavar. Ráadásul nem hívtalak be a szobámba, szóval igazán magamra hagyhatnál.

-Imádom a harapós spanyol nőket! –azzal szenvedélyesen megcsókolt, mire válaszként egy akkora pofont kapott, hogy magam is meglepődtem. Lehet, hogy ekkorát mégsem kellett volna? –Nem gond, -tapogatta meg az arcát- ezzel még jobban felizgatsz. –azzal fogta magát, és kivonult a szobából. Komolyan, most árulja már el valaki, melyik részét nem érti?? Ennyire biztos magában? Márpedig velem melléfogott. Nálam nem jön be ez az „úgyis enyém leszel” stílus. Inkább kikapcsoltam a hifit, és mégis az mp3 lejátszó mellett döntöttem, nehogy még egyszer megzavarjam valakinek a nyugtát. Hangosra állítottam a zenét, és az El Sueno de Morfeo-val együtt énekeltem a számokat, miközben táncolva pakoltam. Elég sok idő eltelt már, mikor egyszer, amikor egy kupac ruhát vettem ki a bőröndből, hirtelen megpillantottam Kimit, aki a szoba közepén állt, és csak nézett. Annyira megijedtem, hogy átestem a saját lábamon, és a földön landoltam a ruhákkal együtt. Basszus, ennél jobban már nem hiszem, hogy beéghetek előtte. Gyorsan kikaptam a lejátszót a fülemből, már nem vágytam annyira a zenére.

-Bocs, kopogtam, csak nem hallottad.

-Aham, semmi gond. –próbáltam összeszedegetni a ruhákat.

-Várj, segítek. –guggolt le Kimi is hirtelen, aminek következtében összekoccant a fejünk.

-Auu. –mondtuk mind a ketten egyszerre.

-Majd összeszedem egyedül. –próbáltam célozni arra, hogy ha nem akarunk egyéb természeti katasztrófának megfelelő valamit alkotni, akkor jobb, ha leül.

-Segítek. –azzal éppen az egyik bugyim akad a kezébe. Rákvörösen kaptam ki a kezéből, mire ő mosolyogva leült az ágyra. –inkább rád hagyom. –okés, elismerem, hogy tévedtem, ez a szitu sokkal gázosabb, mint az előbbi volt. Miután sikerült a ruhákat bevarázsolni a szekrénybe, elővettem a határidőnaplómat, és leültem az egyik fotelbe.

-Neked mennyire rugalmas az időbeosztásod? –kérdeztem tőle, miközben néztem az enyémet, és megállapítottam, hogy kínosan kevés programom van az elkövetkezendő időszakra bejegyezve.

-Most eléggé. Mivel október van, és téli szezon, csak az edzésre kell odafigyelnem. A McLaren nem enged az idén autóba ülni, a Ferrarit meg csak januárban tesztelhetem.

-Okés, akkor előre szólok, hogy 24 órából minimum 8 órát táncolással fogunk eltölteni. –a 8 óra hallatára fájdalmas kifejezés ült ki Kimi arcára. –Ezen a héten az alapokkal kezdjük, megtanítom minden tánc alaplépését, aztán állunk rá az első este 2 táncára.

-Rendben.

-Akkor holnap gyere 8-ra a táncterembe.

-Kell valamit vinnem? –de édes.

-Egyenlőre magadat, meg kényelmes ruhát és cipőt. Bár egyenlőre még a farmer is jó, de később nem. A varrónő majd méretet fog venni rólad, hogy a kosztümök is időben elkészüljenek. –egy „biztos ezt akarom én?” arckifejezés ült ki Kimi arcára, ami őszintén szólva mulattatott. –Ne aggódj, nem olyan rossz ez, mint amennyire kinéz. –próbáltam jobb kedvre deríteni, látszólag sikertelenül.

-Van még valami, amit tudnom kell? –kérdezte, miközben felírtam neki egy papírra a próbák pontos idejét.

-Nem, egyenlőre nincs. –nyújtottam át neki a papírt.

-Köszi, akkor holnap találkozunk. Szia.

-Szia. –köszöntem el én is. Hát, egyre jobban félek ettől a tánctól. Nem tudom, hogy hogy fogok boldogulni vele. Egyik pillanatban még mosolyog, aztán teljesen komoly. Nem is jégembernek kellene hívni hanem inkább Mr. Szeszély-nek. A megcsörrenő telefonom megszakított a további elmélkedésben.

-Raquel Mendez, tessék. –vettem fel az ismeretlen számot kiíró telefonom.

-Alicia Combs vagyok, a Sunday Times-tól. –jajj ne, csak ezt ne. –Úgy tudom, hogy ön és a partnere, bizonyos Scott Matthews az egyik legnagyobb esélyese a februári bajnokságnak. Ennek kapcsán szeretnék interjút készíteni önnel.

-Sajnálom, az nem fog menni….

-Teljesen önhöz igazodom, bármilyen időpont megfelel.

-Nem az időponttal van gond…

-Hanem? Ellenem van valami kifogása? –á, semmi, azon kívül, hogy nem hagyja, hogy végigmondjam a mondatot.

-Nem, csak nem indulok a bajnokságon.

-Hogyhogy nem indul?? Én úgy tudom, hogy Scott Matthews indul.

-Igen, ő indul.

-De akkor nem magával? –bravó! Ehhez aztán logika kellett.

-Nem, de hívja fel őt, biztosan szívesen ad interjút, viszont nekem most mennem kell, elnézést. Visszhall. –bontottam a vonalat, még mielőtt újabb logikus kérdést tett volna fel. Na szuper, most megint lőttek a hangulatomnak. Azt hiszem jobb lesz, ha megiszok lent egy teát. Feltápászkodtam a fotelből, és lementem. Leültem az egyik asztalhoz, és rendeltem egy forró, citromos teát.

-Nem szabad egy ilyen csinos hölgynek ilyen magányosan üldögélnie. –szólalt meg egy ismerős hang mögöttem.

-Alfredo bácsi!! –pattantam rögtön fel, és megöleltem. Ő apu bátyja, világbajnok táncos. Azt hiszem innentől kezdve érthető a tánc iránti vonzalmam.

-Hogy vagy? –ült le velem szemben?

-Mint mindig remekül, és te? Jajj, annyira örülök neked. –ismét boldog vagyok. Már jóideje nem láttam, azt sem tudtam, hogy itt van.

-Én is, köszönöm. Nem gondolod, hogy illett volna szólni nekem, ha már a szállodámban laksz? –egy kis korholás hallatszódott a hangjából, de valójában nem mondta komolyan.

-Ez a te szállodád??? –de jó, és én erről miért nem tudok???

-Igen. Az egyik alkalmazott mondta, hogy az egyik vendég kizárta magát a lakásból, valami Raquel, és azt mondta, hogy egy csinos, fekete hajú teremtés. Megnéztem a szobaszámot, aztán már meg is vagy. –mosolygott.

-Ez eszméletlen –mosolyogtam én is.

-Szabad egy táncra? –nyújtotta felém a kezét, mert az étteremben felcsendült egy olyan zene, amelyre kitűnően lehet angol keringőt táncolni.

-Alfredo bácsi neked mindig. –adtam oda a kezem, és a táncparkettre vonultunk, majd táncolni kezdtünk. Meglepett, hogy még mindig milyen könnyedén mozog, és semmit sem veszített méltóságteljességéből. Kisebb koromban is imádtam vele táncolni, tőle tudom az első lépéseket, és ő volt az, aki arra bíztatott, hogy komolyan foglalkozzam a táncokkal.

-Egyre profibb vagy. –mondta, miközben éppen megforgatott.

-Köszönöm, te is kitűnő formában vagy.

-A bajnokságra mivel készültök?

-Hát…igazából…

-Raquel Isabel Mendez! –jajj ne, a háromneves szólítás. Kiskoromban mindig így hívtak, ha valami rosszat csináltam. –Azt ne merd mondani, hogy nem indulsz. –mondta komolyan, de a táncot egy percre sem hagytuk abba.

-De, a párom lecserélt.

-Lecserélt??? Egy Mendezt??? Egy Mendezt nem lehet csak úgy lecserélni. –jelentette ki nemes egyszerűséggel.

-Márpedig lecserélt. De nem gond, most itt van ez a Saturday Night Fever, és erre koncentrálok.

-Majd keresünk neked párt. Köszönöm a táncot –hajolt meg előttem, mivel véget ért a zene.

-Én is köszönöm. És a próbálkozást is, de nem kell.

-Erről hallani sem akarok! –mentünk vissza az asztalhoz. –Nevezel és megnyered. –ültünk le. Szuper, kellett nekem elmondani. De tekintve, hogy mindenkit ismer, és a szervezők tuti szóltak volna neki, hogy miért nem indul az unokahúga, jobb hogy most elmondtam.

-És mikor vetted meg a hotelt?

-Nem rég, két éve. –uh, és én erről semmit sem tudtam. –Á, itt jön a legjobb barátom fia, bemutatlak neki.

-Sziasztok! –hallottam egy ismerős hangot. Ugye nem???

-Raquel, ő itt Fernando Alonso. –mutatta be az „ismeretlent”.

-Szia. –ültem rögtön vissza.

-Szia, örülök, hogy ismét összefutottunk –ült le hozzánk. És a jómodor hova tűnt? Talán megkérdezhette volna, hogy leülhet-e.

-Ti ismeritek egymást? Sebaj, örülök, hogy most így együtt vagyunk. –engem viszont kezd kirázni a hideg Fernandotól.

-Sajnálom, de nem maradhatok –állt fel Fernando. Hála. –Később még biztosan összefutunk. Sziasztok. –végre elment.

-Kivel táncolsz? –kérdezte hirtelen Alfredo bácsi.

-Kimi Räikkönennel.

-Akkor elintézem, hogy Fernandoval táncolj –azzal felállt, és otthagyott. Mi??? Fernandoval??? Ne!!! Meg kell valahogy akadályoznom!!!