Végérvényesen el kellene döntenem, hogy mit, jobban mondva, hogy kit akarok. Egyiket sem hülyíthetem. Kimit szeretem, Fernandohoz viszont a kötelességen kívül semmi más nem fűz. Kötelesség vagy szerelem? Szuper, nem is lehetne jobb dilemmám.

-Megyek, egy pillanat! –kiabáltam ki, mivel valaki kopogott.

-Szia, hoztam egy kis sütit. Állítólag a csokis dolgok használnak, ha az embert sokk éri.  –állt az ajtóban Fernando egy tányérral, rajta pedig két szelet csokitortával. Hirtelen szóhoz sem jutottam. Sokk? Milyen sokk? –Na, beengedsz vagy vigyem vissza?

-Meg ne próbáld! –álltam el az útból. Hát igen, ez vagyok én, ha valaki csokival kínál. Egyszerűen nem tudok ellenállni a sütiknek. Letelepedtünk az ágyra, és hozzáláttunk a tortának. –Egyébként köszi. –mondtam két falat között.

-Nincs mit. Örülök, hogy ízlik. Mit szólnál hozzá, ha ma itt aludnék? –mi??? Úgy meglepődtem, hogy sikerült félrenyelnem, és köhögni kezdtem. Fernando készségesen hátba veregetett, így hála neki, nem fulladtam meg. –Ennyire rémisztő az ötlet?

-Nem –szólaltam meg végre- csak…váratlan volt. –huh de szépen fogalmaztam. Úgy látszik képes vagyok még magamat is meglepni.

-Szerintem annyira nem. Úgyis összeházasodunk, szóval ez amolyan természetes, vagy te nem így gondolod? –most mondjam azt, hogy nem? Nekem az lenne a természetes, hogy Kimi karjaiban alszom el és ébredek fel.

-De, persze. Igazad van, viszont…-most azt hogy mondjam meg, hogy ne igazán próbálkozzon az alváson kívül mással?

-Viszont? –nézett rám nagy szemekkel.

-Viszont szeretném, ha csak az esküvő után lennénk egymáséi. –ismét egy újabb fogalmazási bravúr. Komolyan mondom nem művészettörténetet kellene tanulnom, hanem újságírást.

-Rendben. –mi? Ebbe ilyen könnyen belement? El sem hiszem.

-Tényleg? –néztem rá csodálkozva.

-Tényleg. Miért? Nem nézed ki belőlem, hogy képes vagyok féken tartani a vágyaimat? –hát eddig nem erről tett tanúbizonyságot, az tuti.

-De, csak megleptél. Köszi a sütit még egyszer –ettem meg az utolsó falatot a szeletemből, majd felálltam, hogy eltegyem a tányérom.

-Nincs mit. –mikor visszaértem a szobámba, Fernando éppen a művtöri jegyzeteimet nézegette. –Nem is tudtam, hogy ezzel foglalkozol. –erre nem nagyon tudtam mit mondani, csak elmosolyodtam.

-Azt hiszem ideje lenne aludni, holnap egész nap próbálunk Kimivel. –bújtam be az ágyba.

-Igazad van, mi is próbálni fogunk. –feküdt be mellém. –Akkor jó éjt. –kaptam egy puszit a homlokomra, majd elhelyezkedtünk, és megpróbáltunk aludni. Olyan furcsa. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy helyesen teszem amit teszek. Azt sem értem, hogy anyuék miért pont Fernandot akarták férjemnek. De azt hiszem azzal már elkéstem, hogy ezen változtassak. A legjobb lesz, ha alszom. Nagy nehezen sikerült is elaludnom. Reggel hamarabb ébredtem, mint Fernando. Gyorsan letusoltam, és éppen felöltöztem, amikor kopogtak.

-Szia. –Kimi állt az ajtóban. Szuper. Fernando bent, Kimi kint. Csodás kezdése a napnak.

-Szia, mit akarsz? –fő a kedvesség.

-Csak szeretném elkérni a táncrendet. –toporgott az ajtóban.

-Okés, gyere be. –mégiscsak muszáj beengednem. –Mindjárt hozom, csak a hálóban van.

-Rendben. –ebben a pillanatban azonban megszólalt a telefonom. Basszus!

-Mindjárt hozom, csak felveszem. –fordultam vissza az ajtóból. –Raquel Mendez, tessék.

-Addig én kihozom. –suttogta Kimi és bement a hálóba. Basszus!!!!!!!

-Jó napot, Victoriát keresem, Mindy vagyok.

-Nem ismerek semmilyen Victoriát –csaptam le a telefont. Nem hiszem el, hogy egy hülye téves hívás miatt lebukok. Illetve mit lebukok? Nem lehet szó lebukásról, hiszen… Kimi hulla sápadtan jött ki a szobából kezében a papírral.

-Ez meg mi a fenét keres itt? –kérdezte végül. A hangjából hidegség áradt, a szemei pedig szikráztak a dühtől.

-Alszik. –mondtam halkan. Megijedtem tőle. Nem azért, hogy bántani vagy kiabálni fog, hanem hogy ennyire nem is tudom milyen.

-És miért nem a saját szobájában a saját ágyában???

-Csak nincs ellene kifogásod, hogy itt alszik? –okés, sikerült túllépnem a félelmemen.

-Nekem? Ugyan, mi kifogásom lenne, hogy itt alszik? –kérdezte gúnyosan.

-Én is kb így gondoltam.

-Lefeküdtél vele? –bukott ki belőle.

-Semmi közöd hozzá, de ha nagyon tudni akarod, akkor nem. –wow, most mintha megnyugodott volna egy pindurkát.

-És miért nem? –most meg miért néz így?

-Mit miért nem? Nem és kész. Nem mindegy az neked? Én sem kérdezem meg, hogy kivel fekszel le és miért. Ja és csak úgy mellékesen, te sem voltál egyedül, a múltkor kapásból két csajjal voltál, most meg gondolom a menyasszonyoddal.

-Igazad van, mind a ketten éljük a magunk életét. Kösz a papírt. –indult el kifelé. –Csak tudod mi a baj? –fordult vissza az ajtóban.

-Nem, micsoda? –néztem rá kérdőn.

-Hogy…még így is szeretlek. –mondta halkan, majd kiment. Szeret??? Csak álltam, és döbbenten néztem az ajtóra. Most először mondta ki, hogy szeret. Szeret!! Szeret!!!

-Jó reggelt, hát te min mosolyogsz úgy magadban? –jött ki Fernando.

-Hogy mi? Ja, szia. Én? Semmin. –hadartam –Viszont ha nem haragszol, nekem most kellene egy kicsit tanulnom még a próba előtt. –valahogy el kell küldenem. Muszáj. Ha itt marad, akkor nem tudok gondolkodni.

-Persze, megértem. Mindjárt, csak teljesen felöltözök. –célzott arra, hogy csak egy póló és egy boxer volt rajta, majd vissza is ment a szobába, és pár perc múlva már felöltözve jött ki.

Tök ideges vagyok, annyira szíven ütött amit Kimi mondott… -Akkor én megyek, hagylak tanulni. Este találkozunk? –ölelt át.

-Persze. –vágtam rá gyorsan, hogy minél hamarabb elmenjen.

-Alig várom. Jó tanulást. –adott egy csókot, majd el is ment. Végre egyedül!!!!

-Szeret!!!! –mondtam ki hangosan, majd végigdőltem az ágyon, és vigyorogva bámultam a plafont. Tisztára, mint egy fülig szerelmes tini, akinek most vallottak először szerelmet. Aztán a gyűrűmre néztem, és máris lefagyott az arcomról a mosoly. Valamit kezdenem kell ezzel a helyzettel. Azt hiszem beszélek Kimivel vagy előtte Alfredo bácsival kellene??? Igen, először vele. Elmondom neki, hogy nem megyek hozzá Fernandohoz. Így is tettem, egyenesen Alfredo bácsi irodájába mentem.

-Szia, zavarhatlak egy kicsit? –nyitottam be kopogás után az irodájába.

-Persze, gyere csak. Ülj le! –invitált rögtön be. –Minek köszönhetem a látogatásod?

-Beszélnünk kell. -hogy kezdjek hozzá???

-Hallgatlak. –tette le a tollat a kezéből.

-Fernandoról és rólam van szó –kezdtem bele a mondandómba.

-Jajj, jó, hogy mondod. Már felfogadtam egy rendezvényszervező irodát, hogy megszervezzék az esküvőt, és beszéltem egy divattervezővel is…

-Várj!! Éppen erről akarok veled beszélni! –te jó ég! Le kell állítanom, még mielőtt nagyon belelovallja magát ebbe az egészbe.

-Hallgatlak, úgyis kellenek a te ötleteid is, hogy mit szeretnél.

-Hogy mit szeretnék? Történetesen nem akarok hozzámenni. –mondtam ki végül azt, ami a szívemet nyomta.

-Jó, nem most, akkor még el lehet halasztani pár hónapig.

-Nem. Nem értesz, nem pár hónapig akarom elhalasztani, és nem is elhalasztani, hanem lefújni. Végleg.

-Azt nem lehet. –dőlt előre a székében Alfredo bácsi.

-Hogyhogy nem lehet? Szerelmes vagyok. Másba. Így nem mehetek hozzá.

-Nem érdekel, hogy kit szeretsz. Hozzá fogsz menni, és kész. –jelentette ki szigorúan.

-NEM!!! –csattantam fel- Nem megyek hozzá, nem érted? Mást szeretek!! Fernando iránt nem érzek semmit.

-Engem meg nem érdekelnek az érzéseid! Azt mondtam, hogy hozzámész! Anyádék is ezt akarták! Vita lezárva! Holnap jön a rendezvényszervező, holnap után pedig a divattervező!

-De…

-Nincs semmi de!!! Fejezd be ezt a gyerekes hisztit! Fernando Alonso felesége leszel! –eddig bírtam. Felálltam, és kirohantam. Nem voltam képes tovább hallgatni őt.  Rohantam, egyenesen a próbaterembe.