Miközben ébredeztem, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Hiába aludtam végig az éjszakát, nem pihentem ki magam, sőt. Amint mocorogni kezdtem, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Riadtan nyitottam ki a szemem, nem is tudom, hogy mit hittem hirtelen. Azonban akivel szembetaláltam magam az nem volt más, mint Kimi.

-Szia. –köszöntem halkan. Őszintén szólva nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Teljesen váratlan, hogy megjelent.

-Szia. –ahogy látom ő sem tudja, hogy mit mondjon. Ráadásul a szitu kezd egyre kínosabb lenni. A karjai között fekszem, miután ott hagytam az esküvőnkön. Kevés bizarrabb dolgot tudok elképzelni. Na jó, azért egy-kettő eszembe jut. –Lemegyek, hozok valami reggelit. –kelt fel az ágyból.

-Addig letusolok. –keltem fel én is, bár magyarázatot még mindig nem kaptam arra, hogy mit keres itt. Mondjuk valószínűleg ő keres magyarázatot. Bevonultam tusolni, és mire végeztem, Kimi ismét a szobában volt. A fotelben ült, és bámult ki az ablakon, de amint kiléptem a fürdőből tekintetét rám szegezte.

-Azt hiszem magyarázattal tartozol –egy kis szünetet tartott, majd hozzátette –Vagy te nem így gondolod? –a hangjából és a tekintetéből sem jöttem rá, hogy hogyan érez, bár tippjeim voltak.

-De. –leültem az ágyra, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem igazán tudtam, hogy hogyan is kezdjek bele a mondandómba. –Szóval…nem tudom, hogy hol kezdjem…

-Talán az elején. –mondta komoran.

-Hidd el, nem olyan egyszerű. Erről még senkinek nem beszéltem. –csak Ramón tud róla, de megesküdött, hogy soha nem mondja el senkinek, és tudom, hogy bízhatok benne.

-Miről? Arról, hogy miért hagytál ott az esküvőn? –még mindig komor volt, de először éreztem ki a hangjából a vádaskodást.

-Nem…illetve igen…de nem…a fenébe is. –álltam fel, és odasétáltam az ablakhoz. Kinéztem, de szinte csak párokat láttam, akik egymást átölelve sétáltak vagy egyszerűen egymás mellett ültek a padon, és csókolóztak.

-Hallgatlak. –sürgetett. Eljöttem az ablaktól, és törökülésben leültem az ágy közepére. Igyekeztem távolabb kerülni Kimitől, valahogy most nem vágytam a közelségére, mert távolról sem tudtam, hogy hogy fog reagálni a dolgokra.

-Néhány éve volt egy barátom, akivel nagyon szerettük egymást… -kezdtem bele nagy levegő után a mesélésbe, de Kimi rögtön félbeszakított.

-Ne akard nekem bemesélni, hogy egy évekkel ezelőtti dolog miatt hagytál faképnél! –fakadt ki.

-De.

-Na tudod kit etess ezzel!! –felpattant a fotelből, és elindult az ajtó felé, de még mielőtt elment volna, visszafordult, és így szólt –Hívj fel, ha el akarod mondani az igazat. 

-Kimi, az igazat mondom! –álltam fel én is az ágyról, és igyekeztem olyan gyorsan odamenni hozzá, amilyen gyorsan csak tudok. Hála még sikerült elkapni a karját, de olyan megvetően nézett rám, hogy olyan gyorsan elengedtem, mintha forró vashoz értem volna hozzá, amely megégette a kezem.

-Milyen dolog lehet az, ami miatt otthagytál? Hm?? Talán férjnél vagy??

-Te bolond vagy?? –néztem rá teljesen megrökönyödve.

-Igen, bolond, hogy egész éjjel téged kerestelek, hogy majdnem bevertem annak az idióta recepciósnak a fejét, és hogy itt virrasztottam, hogy ne csinálj semmi hülyeséget. –azzal végképp magamra hagyott a szobában. Úgy éreztem, hogy Kimivel együtt kisétált az utolsó esélyem is az ajtón. Mire észbe kaptam, hogy utána kellene mennem, és mire leértem a földszintre, már csak a recepciós sajnálkozó arcát láthattam, Kimi ugyanis elment. Csalódottan visszamentem a szobámba, és ismét összepakoltam. Kifizettem az éjszakát, és kijelentkeztem a hotelből. Őszintén szólva magam sem tudom, hogy miért, de visszamentem az előző szállodába. Arra azonban nem számítottam, hogy a folyosón rögtön összefutok Kimi édesanyjával, Paulával. Amint megpillantottam, szinte kővé dermedtem, ő azonban egyenesen felém tartott.

-Szervusz. Volna néhány perced a számomra? –kérdezte ellenvetést nem tűrő hangon.

-Igen, csak lerakom a bőröndöm. –s azzal már nyitottam is a szobám ajtaját. Rögtön észrevettem, hogy a levél ugyan ott van, ahol azt hagytam. Nem tudtam, hogy ez vajon most jó, vagy sem, mindenesetre gyorsan letettem a bőröndöt, és követtem Paulát a saját szobájába.

-Foglalj helyet. –helyezte ő kényelembe magát a kanapén, s az azzal szemben levő fotelre mutatott.

-Köszönöm. –mondtam halkan, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy kényes beszélgetés fogja pillanatokon belül kezdetét venni.

-Ne köszönj semmit. Nem baráti csevelyre hívtalak ide. Csak végre tisztázni akarom a tegnap estét. –a hangja nyugalmat sugárzott, a tekintete azonban teljesen másról árulkodott. Vártam, hogy kérdezzen, de nem tette, így én próbáltam valamit mondani, több-kevesebb sikerrel.

-Tényleg nagyon sajnálom…

-Igen, gondolom ezt elégszer elmondtad Kiminek is. Én azonban mást akarok hallani. Azt, hogy miért is hagytad ott. De figyelmeztetlek valamire! –olyan vészjósló volt a hangja, hogy moccanni sem mertem. –Ez az utolsó esélyed arra, hogy elmondd az igazat. Ha hazudsz, biztos lehetsz benne, hogy Kimi többé nem fog rád sem nézni. Számára nagyon fontos a család, és ad a véleményünkre.

-Látja, éppen ez az! –szólaltam végre meg. –A család. Én nem tudok neki családot adni.

-Ezt nem értem! Már hogyne tudnál?! Ez bolondság. –de erre csak megráztam a fejem.

-Nem tudok! Képtelen vagyok rá! És nem azért, mert egyetemre járok vagy mert fontos a tánckarrierem. –ismét felálltam, és járkálni kezdtem.

-És mi lenne, ha megpróbálnád elmondani, hogy miért? –Paula valószínűleg érezte, hogy valami komoly dologról lehet szó, mert kedvesebb volt, vagy csak ki akarta belőlem húzni a dolgot.

-Már Kiminek is megpróbáltam, de amint belekezdtem, elment, mondva, hogy nem mondok igazat. Maga miért hinne nekem?

-Tegyél egy próbát. Ne feledd, én nő vagyok. Megértek olyan dolgokat is, amit a férfiak nem, vagy nehezen. –valószínűleg ez hiányzott, ezért visszaültem a fotelba és belekezdtem:

-Évekkel ezelőtt volt egy barátom, akivel nagyon szerettük egymást, de egyszer történt valami. Nem védekeztünk rendesen, és terhes lettem. Ő persze nem akarta megtartani a gyereket, a szüleim is ellenezték a dolgot, így kénytelen voltam abortuszra menni. –éreztem, hogy a sírás környékez, s szemmel láthatóan Paula kemény arcvonásai is ellágyultak- a dolognak csak egy szépséghibája volt, ha fogalmazhatok így. Az orvos közölte, hogy a beavatkozás közben véletlenül elkövettek egy kisebb hibát, és nagyon sajnálják, de nem lehet gyerekem. –amint ezeket kimondtam, úgy elkezdtem zokogni, mint még soha.

-Oh édesem!! –ölelt át Paula. –Így már mindent értek!! –próbált csitítani és vigasztalni.

-Képtelen voltam elmondani Kiminek. –szólaltam meg egy idő után- Ő biztosan családot akar, gyereket, aki majd versenyezni fog és a nyomdokaiba lép.

-Ne támassz magad elé elvárásokat. Ő nem várja el ezt tőled. Szeret téged és… -ebben a pillanatban kopogás zavart meg minket, majd Kimi jelent meg az ajtóban.

-Hát ti meg mi a …

-Moderáld magad kisfiam! –szólt rá rögtön Paula, én pedig próbáltam úgy fordulni, hogy ne lássa, hogy sírtam. –Gyere velem. –indult el Paula kifelé.

-De…

-Azt mondtam, hogy gyere velem, Raquel, te meg itt várj meg –azzal becsukódott mögöttem az ajtó, s egyedül maradtam a szobában. Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, miközben vártam, és az ablakból szemléltem a forgalmat. Hallottam, hogy nyílt az ajtó, de nem mertem megfordulni, ugyanis éreztem, hogy nem Paula jött vissza.

-Anya elmondott mindent –szólalt meg halkan mögöttem Kimi, de nem tudtam, hogy mit válaszoljak rá. –Nagyon sajnálom, hogy nem hallgattalak meg. –fordított maga felé.

-Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb elmondani. –sütöttem le a szemem, mire ő gyengéden megemelte az állam, és megcsókolt. Nem ellenkeztem, hiszen mindennél jobban vágytam rá, így a legnagyobb örömmel bújtam oda hozzá, és viszonoztam a csókját.