Megkértem Kimit, hogy erről a dologról ne beszéljen senkinek, majd Paulával is elrendeztem a dolgokat. Ő is biztosított arról, hogy ez kettőnk között fog maradni. Miután ezeket elrendeztem, visszamentem a szobámba, hogy kipakoljak. Éppen hozzákezdtem, amikor Kimi jött be hozzám.

-Szia kicsim. Mit csinálsz? –ölelt át hátulról és adott egy puszit a nyakamra.

-Kicsomagolok. Már egészen megszoktam ezt a szállodát, meg ezt a szobát, nincs kedvem váltani –mosolyogtam rá.

-Beszélnünk kellene. –ült le a bőröndöm mellé az ágyra.

-Ú, ez komolyan hangzott. –hagytam abba a csomagolást.

-Mert az is.

-Rendben. –levettem a bőröndöt az ágyról, és leültem Kimi mellé. –Miről van szó? –tettem fel a kérdést, bár gondoltam, hogy mit szeretne.

-Kettőnkről. –nézett komolyan a szemembe. –Arról, hogy én komolyan gondoltam.

-A házasságot?

-Igen. Én azt tényleg komolyan gondoltam. Veled akarom leélni az életem, nekem nem kell más nő. Szeretném, ha a feleségem lennél. –vett elő egy kis zacskót a zsebéből, és elővett egy gyűrűt- Tudom, hogy nem az igazi, mert a müzlis dobozban volt –mosolyodott el- de gyűrű. De ne aggódj, lesz rendes is. Na, mit mondasz? –nézett rám félve. Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam és megcsókoltam. –Ezt vehetem igennek? –ismét megcsókoltam válasz helyett. –Hm, ez tetszik. Most már minden kérdésre, amire igennel kellene válaszolnod, csókot kérek, jó?

-Oké –mosolyogtam. Kimi megfogta a kezem, és ráhúzta a gyűrűt. Aranyos kis ékszer volt, egy virágforma kis kövecskékből kirakva, ami damilon volt, szóval gyakorlatilag csak a virágot lehetett látni az ujjamon, a „karika” része szinte láthatatlan volt. Valahogy ez a müzlis gyűrű többet jelent nekem, mintha valamilyen gyémántot adott volna. –Kimi?

-Igen? –húzott magához közel.

-Kérlek ne siessünk el semmit. Várjunk, és szépen lassan szervezzük meg az esküvőt. Nem akarok semmit sem elkapkodni vagy elrontani.

-Én sem, hidd el. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen. De…

-Igen? –néztem rá kérdőn.

-Ugye nem fogsz még egyszer elszökni? –nézett rám kétségbeesetten.

-Nem tervezem. –bújtam oda szorosan hozzá. –Tetszik a gyűrű –nézegettem a kezem. –Viszont táncolnunk is kellene…

-Tényleg, a verseny. Őszintén szólva arról teljesen megfeledkeztem. Most teljesen más jár az eszemben –simította végig a karom –Mit szólsz hozzá? –kezdte el kigombolni a felsőm.

-Mit szóljak hozzá? –mosolyogtam rá még mindig, majd megfogtam a pólóját, magamhoz húztam, és megcsókoltam. A boldogságunkat azonban dörömbölés zavarta meg. Gyorsan begomboltam a felsőm, és igyekeztem rendbe szedni magam, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Amint kinyitottam, Alfredo bácsi dühös arca jelent meg előttem. Anélkül, hogy behívtam volna, mintegy engem félresöpörve viharzott be a szobába.

-Te, kifelé! –mutatott Kimire, aki az ágyon feküdt, azonban esze ágában sem volt megmozdulni.

-Alfredo bácsi!

-Csöndet! Veled majd akkor, ha ez itt kiment. –mutatott ismét Kimire, nálam azonban betelt a pohár.

-Mi az, hogy ez itt??!!! Ő a barátom, Kimi. Nem, nem a barátom, a vőlegényem. –javítottam ki gyorsan magam, miközben Kimi felkelt az ágyból, és mellém sétált.

-Na ne nevettess. Te is jól tudod, hogy nem házasodhattok össze, te Fernando felesége leszel, és kész. –nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk. Komolyan, egyszerűbb lenne, ha leírná, aztán amikor megint el akarja mondani, kinyomtat egyet belőle, és csak beadja. Tényleg könnyebb dolga lenne. De ha ezt akarja…

-Alfredo bácsi. Én még nem dobtam ki egyik családtagomat sem, de ha kényszerítesz rá, akkor megteszem.

-Ó, és mégis mit? Azt ugye tudod, hogy az örökséged másik felét nem kapod meg, hogy nem Fernando lesz a férjed?

-Ugyan már! Hol érdekel engem az örökség!! Nem érted, hogy itt nem a pénzről van szó? Szeretem. Őt!! –fogtam meg Kimi kezét- És nem Fernandot.

-Látom, hogy nem lehet most beszélni veled! De ne feledd, ennek még nincs vége! –azzal Alfredo bácsi amilyen viharosan jött, úgy is távozott. Kimi magához ölelt, és így szólt:

-Ne aggódj, minden meg fog oldódni.

-Remélem. –bújtam oda hozzá, mert elszomorít, hogy így nem ért meg a saját bácsikám. A nyugodt pillanatot ismét megzavarta valami, ezúttal Kimi mobilja.

-Szia…fú srácok, klassz lenne, de ma este inkább a barátnőmmel lennék…biztos…okés, majd máskor. Jó bulizást. Sziasztok! –bontotta Kimi a vonalat.

-A barátaid voltak? –érdeklődtem.

-Aham, a városban vannak, és azt szerették volna, ha velük megyek.

-Akkor? –néztem rá kérdőn, ugyanis nem értem, hogy miért nem ment velük.

-Mi akkor? Megmondtam, hogy veled akarok lenni.

-Igazán édes vagy, de mivel a jelek szerint csak ma vannak a városban, illene velük buliznod, nem gondolod? –mosolyogtam rá.

-Hát…lehet, de veled akarok lenni, a telefonba is megmondtam nekik.

-Szivem, a telefonodat arra is lehet használni, hogy felhívd őket, és megmondd nekik, hogy mégis velük mész.

-De…

-Mit de? Nem akarom, hogy miattam ne találkozz a barátaiddal. Gyerünk menj! –kezdtem el kituszkolni a szobából.

-Imádlak! –láthatóan felvidult, kaptam egy gyors csókot, és már hívta is őket, így magamra maradtam. Úgy döntöttem, hogy ha már így időmilliomos lettem, akkor lemegyek táncolni egy kicsit. Ezúttal nem társastáncról volt szó, hanem modern táncról. Beraktam Samantha Mumba CD-jét, és az I’m right here-t indítottam el, majd táncolni kezdtem. Addig finomítgattam a koreográfiát, mígnem teljesen összeállt. Szoktam ilyet csinálni, kiválasztok egy számot, aztán kitalálok rá valami koreográfiát. Amikor már másodjára sikerült végigtáncolnom hibátlanul a táncot, taps ütötte meg a fülemet.

-Ez nagyon tetszett! Ó, elnézést, hogy megzavartam, csak meghallottam a zenét, és nem bírtam ki, hogy ne nézzek be. Milyen modortalan vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Jason Foster. Nagyon tetszett a tánca. Figyeltem, ahogy kidolgozta a lépéseket, meg kell mondanom lenyűgözött. –én ennek igazán örülök, de jó lenne, ha megmondaná, hogy mit akar.

-Köszönöm. Én Raquel Mendez vagyok. –fogtam vele kezet.

-Mondja, mióta táncol?

-Amióta az eszemet tudom. A bácsikámtól többnyire társastáncot tanultam, a modern tánc máshol ragadt rám.

-Csak nem a híres Alfredo Mendez unokahúga ön? –szuper, mindig is utáltam, ha hozzá hasonlítgatnak.

-De, az vagyok. De ez nem jelent semmit. Attól még falábam is lehetne.

-Istennek hála nincs falába. Mondja, gondolkodott már a tanításon?

-Tanításon? –néztem rá csodálkozva. Ezt most hogy érti? Miféle tanításon?

-Igen, most készülök nyitni egy tánciskolát Svájcban, és ilyen embereket keresek, mint maga. Örülnék, ha nekem dolgozna. 14-18 éveseknek kellene táncot tanítania, persze előképzettségük már van.

-Ez igazán megtisztelő, de jelenleg nekem itt a Saturday Night Fever, és amíg ez le nem megy, addig nem szerződhetek el máshová.

-Ó, értem. És utána? Tudja mit? Adok egy névjegykártyát. Hívjon fel, ha vége vagy ha kiesnének. Persze, csak ha akarja. –nyújtotta felém a névjegykártyáját.

-Köszönöm. Majd átgondolom. –vettem el tőle a papirkát.

-Akkor én nem is zavarom. Viszlát.

-Viszlát. –huh, hát ez most váratlanul ért. De őszintén szólva hízelgő. Viszont mit kezdenék én Svájcban?