Felmentem a szobámba. Nem igazán volt kedvem tanulni, de az igaz, hogy tényleg készülnöm kell a vizsgáimra. Előszedtem hát a jegyzeteimet, és próbáltam a szobrászat és a festészet rejtelmeibe belemélyedni. Ráadásul a tanulás elterelte a figyelmemet Kimiről és a veszekedésünkről. A délelőtt folyamán ez be is jött, ebéd után azonban már nem volt kedvem a könyvek fölött üléshez. Viszont a tanulást folytatnom kéne. De azt hiszem most eszembe jutott valami. Annyi múzeum van itt, miért ne mehetnék el és nézhetném meg ott az alkotásokat? Viszek egy kisebb jegyzetfüzetet, és felírom az észrevételeket, a jellemző jegyeket stb. Így hát összepakoltam a cuccomat, és elindultam. Úgy döntöttem, hogy nem taxival megyek, inkább sétálok egyet, elvégre ráérek. Nem kell rohannom. Az utcán rengetegen voltak, vagy csak nekem volt szokatlan, hiszen többnyire vagy kocsival mentünk vagy nem is mentünk sehova. Hamarosan megérkeztem az első múzeumba. Megvettem a belépőt, és elindultam befelé. A termekben korszakoknak megfelelően helyezték el a képeket. Nagyon ehhez sem volt igazán kedvem, de jobb, mint a négy fal között ülni a szállodában. Az is lehet, hogy jobb lenne kivenni egy lakást. De ha arra gondolok, hogy valószínűleg nem sokáig fogunk az SNF-ben szerepelni, mert valljuk be, most is gyakorolnunk kellene, de azt sem tudom, hogy egyáltalán hogy fogunk együtt táncolni ezek után. Szóval van egy olyan érzésem, hogy hamarosan minket fognak kiszavazni.

-Szia, ne haragudj, ugye te táncolsz a SNF-ben? –jött oda hozzám egy kislány mosolyogva, és egy füzetecskét szorongatott.

-Szia. Igen én. –mosolyogtam én is rá.

-Adnál egy aláírást? –tolta az orrom elé félénken a füzetét.

-Persze. Hogy hívnak?

-Marynek.

-Rendben. –elvettem a füzetét és aláírtam: „Sok szeretettel Marynek Raqueltől”

-Nagyon köszönöm. Sok sikert a versenyre. Szia.

-Én is köszönöm. Szia. –aranyos volt. Valahogy a gyerekkori önmagamra emlékeztet. Én is ilyen félénk voltam, ha Alfredo bácsi elvitt magával a táncversenyeire, és a nagy táncosok közelében találtam magam. Sorra jártam a termeket, és jegyzeteltem ha észrevettem valamit, ami kellhet a vizsgán vagy esetleg a szakdolimhoz. Miután végeztem, úgy döntöttem, hogy beülök a múzeum melletti kávézóba, hogy átfussam a jegyzeteimet, és ha még hiányzik valami, akkor esetleg visszamehessek. Rendeltem egy kávét, majd elkezdtem tanulmányozni a festményekről írt jegyzetemet. Az egyik festmény különösen megfogott, nem maga a kép, mert nem ez volt a legszebb kép, amit valaha láttam, hanem az, amit kifejezett. Egy szomorú lány állt egy szikla tetején. Nézett le a tengerre, és úgy tűnt, hogy mindjárt leveti magát a mélybe. Most valahogy én is így érzem magam. No nem akarok leugrani én sehonnan, csak a sziklák szélén állva magányos és egyedül van, ahogy én is. Mire észbe kaptam, sikerült óriási betűkkel felírnom a kép nevét a füzetembe. Szuper, jellemzően csak én vagyok ilyen. Gyorsan le is firkálom, így buzgó satírozásba kezdtem.

-Hát ezt érdemli ez a csodás festmény? –hozta rám a frászt valaki.

-Jézusom, de megijesztett. –ugrottam egyet ijedtemben. Amikor felnéztem egy barna szempárral találtam szemben magam, amihez egy szép arc is társult. Rövid barna haj keretezte a fiatal férfi arcát aki szemmel láthatóan jót mulatott azon, hogy halálra rémisztett.

-Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Vendégem vagy egy sütire, kárpótlásul, na benne vagy? –most erre mit mondjak? Egye fene, elvégre tényleg megijesztett.

-Rendben. Köszönöm.

-Ugyan. Semmiség. –ült le az asztalomhoz. –Brendan vagyok –nyújtotta felém a kezét.

-Szia. Raquel vagyok –fogadtam el a kézfogást.  –És semmi szükség arra a sütire.

-De, van. –azzal intett a pincérnek. –Mit kérsz?

-Tényleg nincs szükség…

-Ezt már hallottam –mosolygott.

-Rendben, akkor egy krémest kérek. –adtam be végül a derekam.

-2 krémes lesz. –adta le a rendelés a pincérnek. –És elárulod?

-Micsodát? –néztem rá nagy szemekkel.

-Hát hogy miért firkáltad le a kép nevét. Az egy nagyon szép kép.

-Igen, valóban az, bár láttam már szebb képet is, de a mondanivalója megfogott.

-Már itt is van a sütink –hozta ki a két krémest a pincér.

-Köszönöm.

-Szóval csak a mondanivalója tetszett? –faggatózott.

-Tulajdonképpen nem, illetve igen. –na most aztán jó határozott ember benyomását kelthettem- A színek szerintem túl sötétek, de a mondanivalóhoz pont ez kell, szóval…

-Okés, felírtam.

-Micsodát?

-Hogy legközelebb világosabb színeket használjak. Még ha tragikus eseményt is festek le. –a sütis villa megállt a kezemben félúton a számhoz.

-Az a te képed? –döbbentem meg. Na szép, jól lehurrogtam.

-Igen.

-Ne haragudj, nem akartam leszólni a képedet.

-Semmi gond. Tényleg –mosolygott. Megnyugodtam, mert őszintének tűnt a mosolya. –De…

-De? –néztem rá rémülten.

-Ne vágj ilyen arcot! Nem foglak megenni a véleményed miatt, viszont most te kárpótolhatsz.

-Rendben. Mit kérsz? –emeltem fel a kezem, hogy intsek a pincérnek, de ő hirtelen megfogta a kezem.

-Másra gondoltam. –jézusom, mire??? –Te ilyen ijedős vagy? –nevetett. –Nem kell semmi rosszra gondolni- engedte el a kezem, mire éreztem, hogy teljesen elpirultam.

-Ne haragudj, csak…

-Nem kell mentegetőznöd. –mosolygott. –Arra gondoltam, hogy elkísérhetnél holnap egy kiállításra.

-Milyen kiállításra?

-Az enyémre. Tartok egy kis beszédet, aztán megnyitják a kiállítást, megnézhetnéd a képeimet és véleményt is mondhatnál.

-Nem is tudom. Biztos vagy benne, hogy az én véleményemet akarod hallani? –céloztam a festményre.

-Aham. Te legalább őszinte vagy. Voltak, akik szerint „fenomenális” képet festettem, aztán amikor olyan ember elé került, akinek tényleg számított a szava, kiderült, hogy az volt életem legrosszabb műve.

-Uh. Na igen, fontos az őszinteség. –és most nem feltétlenül a festményre gondoltam.

-Akkor eljössz? –nézett rám csillogó szemekkel. Hát lehet ellenállni egy ilyen szempárnak?

-Rendben. Elmegyek.

-És hova mehetek érted?

-Ide –azzal felírtam neki a szalvétára a hotel címét, és a telefonszámomat, hogy ha véletlen változás van, akkor el tudjon érni.

-Szállodában laksz? –döbbent meg.

-Igen. És én hol érlek el, ha valami közbejön?

-Itt –majd ő is felírta a címét és a telefonszámát a szalvétájára.

-Rendben. Hányra készüljek el?

-Fél 8-ra érted megyek, úgy jó?

-Tökéletes. Akkor holnap találkozunk. Köszi a sütit –búcsúztam el tőle.

-Már várom. Én is köszi, hogy elkísérsz.

-Nincs mit. Szia.

-Szia.